Tizennégy évvel ezelőtt írtam először a Bezzeganyára, amikor megtudtam, hogy Tünde és Vakmacska örülnének egy-két apukás sztorinak is, és aztán éveken át írogattam ide Őrjöngő Farkas néven (rendkívül megtisztelőnek és életem egy jelentős eredményének érzem, hogy még szerepelek a címkefelhőben). Néhányan megkedvelték a sztorijaimat és nem kevesen nagyon utálták őket. A kedves kommentektől mindig kissé összezavarodtam, nem azért, mintha szerény volnék, viszont kishitű vagyok. Amikor pedig utáltak, azt többnyire ügyesen kezeltem, olykor pedig (ennek a kedves szerkesztők párszor tanúi lehettek) rémesen ügyetlenül – pont, mint otthon. Még rémlik, ahogy néha fásult sztoicizmussal, máskor meg izgatott érdeklődéssel nézem a kommenteket.
Szerettem a Bezzeganyára írni, és hálás vagyok, amiért a szerkesztők mindig nagyon kedvesek voltak velem. Nemrég Tünde megkérdezett, volna-e kedvem elmesélni, mi történt velem azóta. Hogy volna-e? Nos, mit mondhatna erre korunk egyik legjobb sikertelen írója – volna. Röviden: minden. Eseménydús évek vannak mögöttem. Egy egész regényt írtam össze ezekről az időkről, abban reménykedve, hogy a történet eljuthat egy csomó középkorú, gondterhelt emberhez, akik rájöhetnek, hogy nincsenek egyedül. Nem jutott el: de talán hamarosan el fog.
A lányom és a fiam, akikről a kis történeteimet írtam, már 14 és 18 évesek, egy remek gimnázium és egy kiváló egyetem vár rájuk. Jó fejek, van stílusuk, helyén van az eszük, és ahhoz képest, hogy kamaszok, meglepően rendesek. Nem tudom, ilyen szülőkkel ez hogy jött össze nekik. Küzdelmes, színes, izgalmas házasságommal a lehető legszebb dolog történt: véget ért. Azóta mindenki sokkal boldogabb és nyugodtabb.
Majdnem mindenki.
Na, de ki volt a hibás? Ugyan kérem. Az ilyen dolgokban senki sem hibás, és mindenki.
Amúgy én voltam a hibás. Hiszen mindig az a hibás, aki csinálhatta volna másképpen is.
A két kamasz heti váltásban nevel minket, sokat segítenek, és igyekszem a lehető legjobban odafigyelni rájuk: sokat beszélgetünk, és a sok színes kaland közül eddig ez a legérdekesebb korszak velük. Valaha a szőnyegen tologattam velük a műanyag kisdinókat, ma meg Szaúd-Arábia jövőjéről, Jane Austenről, John LeCarré kémregényeinek jellegzetes melankóliájáról, Taylor Swiftről, Olivia Rodrigóról, a Carson Comáról és a Myers-Briggs személyiségtípusokról dumálunk, őrület. Őszintén: állati büszke vagyok rájuk. Bár nekem lett volna ennyi eszem, vagányságom és tartásom ilyen koromban.
Nap mint nap megrázó igazságokat és erkölcsi leckéket tanultam a házasság és gyereknevelés évei alatt: számtalan rosszat megtudtam az emberi természetről, elsősorban a sajátomról, de nem kizárólag. Örülök, hogy megtörtént velem ez az egész. Évekig küzdöttünk, hogy működjön, és valószínűleg sokkal hamarabb fel kellett volna hagynunk a próbálkozással, de bennem sokáig ott volt az érzés, hogy mindenáron meg kell őrizni, amit építettünk. Ma már nem így gondolnám, de akkor a kitartás tűnt helyesnek. A feleségemmel, akit Mollynak neveztem a történeteimben, szerintem külön-külön egészen kellemes emberek voltunk, együtt viszont meglehetősen szörnyűek. Most már nyugodtan lehetünk mindig kellemes emberek.
Ha bárki az olvasók közül hosszú ideje töprengene váláson, de mindig visszakozna a gyerekek miatt, annak azt üzenem: pontosan a gyerekek miatt lépd meg. Hadd lásson olyan éveket is, amikor önmagad vagy, boldog vagy, kiteljesedett vagy. Lássa, hogy ki szabad mászni a gödörből, nem kell benne csücsülni egész életünkben. Legyél szenvedő hős, és ő is az lesz; legyél cselekvő hős, és ő is az lesz.
Őrjöngő Farkas
