Talán nem mondok újdonságot azzal, hogy friss szülőként szinte mindenki találkozik a „nagyszülők kéretlenül is ellátnak mindenféle jó tanáccsal” jelenséggel. Vannak olyan családok, ahol ez már a sértő, ítélkező szintig is képes fajulni és vannak, ahol valóban jó szándékkal és őszinte segíteni akarással osztják meg az ő kisbabás, gyereknevelős tapasztalataikat.
A „mi nagyijaink” egyértelműen az utóbbi kategóriába tartoznak, tisztában vannak vele, hogy sok víz lefolyt már a Dunán azóta, mióta ők újszülöttet vittek haza és ennek megfelelően nem becsmérlik a mi módszereinket, nem okoskodnak; egy szóval nem akarják megmondani a tutit, csak a saját tapasztalataik alapján levont (gyakran téves) következtetéseiket osztják meg.
Gondolom azzal sem vagyok egyedül, hogy sokszor egy-egy ártatlan megjegyzés is képes mélyen megbántani, mert bármilyen meglepő a dolog, én is tisztában vagyok vele, ha valami éppen nem jó és messze van a ideális állapottól, de soha nem állok tétlenül a nyakig érő szarban, miközben örülök, hogy legalább nem hullámzik. Nem, nem várok feltett lábakkal a csodára, és attól, hogy a jószándékú nagyszülők többször is felhívják rá a figyelmet, az nem jelenti azt, hogy én eddig nem próbáltam már kismillió megoldást a fennálló probléma megszüntetésére.
Rosszabb napjaimon sajnos nem feltétlenül működik az „agytól szájig” szűrőm és hajlamos vagyok egy-egy észrevételre vagy tanácsra meglehetősen vehemensen reagálni. (Azt hiszem így mondják virágnyelven azt, hogy elönti a szar az agyamat és jön a fülemen a füst.)
Még nincs 3 éves a lányom, nem tartom magam feketeöves szülőnek – valószínűleg sosem fogom úgy érezni, hogy elértem azt a szintet – de az eddig eltelt néhány év alatt is számtalan olyan helyzetbe futottunk bele, amikor véleménykülönbség alakult ki az idősebb generáció tagjai és közöttünk. Szerencsére ezeknek a többsége nem érte el azt a szintet, hogy agresszíven kelljen védenünk az álláspontunkat, mindkettőnk szülei ténylegesen tiszteletben tartják a véleményünket, akkor is ha érezhető, hogy az érveink ellenére sem értenek egyet.
Én csak a saját tapasztalatainkról tudok beszámolni a nagyszülőkkel való nézeteltérések kapcsán, de biztosan lesz a lenti felsorolásban olyasmi, amit mások is ismerősnek fognak találni.
Az elmúlt három évnyi „szülőségünk” alatt a következő generációs különbségből és eltérő nevelési módszerekből fakadó megjegyzésekkel találkoztunk:
„Nem rossz neki, hogy így rád van kötözve?”
Nem tudom, hogy általánosságban nem volt elterjedt a hordozás a nyolcvanas-kilencvenes években, vagy csak a mi szüleink nem alkalmazták ezt a módszert, de eleinte szentül meg voltak róla győződve, hogy én az eddig mélyen titkolt hippi hajlamaimat akarom kiélni a gyerek magamra kötözésével. Hiszen a babakocsiban sokkal jobb lenne neki, nem?
Idővel persze belátták, hogy a gyerek békésen alszik a mellkasomon, miközben én nyugodtan andalgok BÁRHOL-BÁRMIKOR, míg a babakocsiba csak akkor érdemes beletenni, ha már nem hallottuk keservesen ordítani egy ideje és hiányoljuk a hangját.
„Biztos, hogy nem veszélyes, hogy hason alszik?
Dehát magától fordult oda! Most mit csináljak vele? Keljek fel fél óránként forgatni a gyereket, mint a tojásokat a keltetőben?
Nagyi szerint ha abban a nagy, ormótlan pólyában alszik, akkor majd nem fog tudni hasra fordulni és az mindenkinek sokkal jobb lesz. A „mindenki” halmazba én és gyerek biztosan nem tartozunk bele, mert el nem tudom képzelni, hogy a csemete remekül fogja érezni magát, ha nem mozoghat kedvére – ennek közvetlen következményeként pedig én sem fogom magam remekül érezni a nyugtalanul alvó baba mellett.
„Nyár van, szomjas az a gyerek!”
Tudom, azért szoptatok igény szerint. A lányom júniusban született, nyári gyerekként külön odafigyeltünk a megfelelő folyadékbevitelre, ami a gyakorlatban azt jelentette, hogy én két hónapig félmeztelenül flangáltam itthon, hogy a gyerek bármikor rá tudjon vetődni a mennyei mannára.
Habzsi-dőzsi volt a dolog, de hiába volt annyi tejem, hogy a csapból is az folyt, anyósom szerint az anyatej az étel és kellett volna mindenképpen vizet vagy teát adnom mellé, mert különben szomjan pusztul az unoka. Spoiler alert: Kicsit össze van aszódva, de még él.
„Manyika unokájának sem lett semmi baja tőle!”
Köszönjük szépen, remekül megvagyunk járóka, bébikomp és járássegítő nélkül is, a szabadtartásos nevelésben hiszünk, arra gyúrunk, hogy attól majd sárgább lesz a gyerek bőre, pont úgy mint a csirkéknek.
Ha lenne itthon több ilyen korú padlócirkáló, akkor biztosan több értelme lenne valamilyen formában (pl.: babakarámmal) elhatárolni a mozgásterüket, de egy gyereknél nem éreztük szükségét a helyváltoztatás korlátozásának.
Arról nem is beszélve, hogy az ilyen eszközök kimondottan ártalmasak lehetnek és visszavethetik a csemete mozgásfejlődését, de legalább Manyika unokája köszöni szépen, remekül van!
„Higgyétek el, nincs arra szüksége!”
Az előző pont ellentéte, amikor a nagyik szerint felesleges holmikat veszünk a gyereknek. A „minek neki ennyi játék” mindennek az alfája és omegája, de a kettő között hallottunk már olyat is, hogy „Ennyi védőfelszerelést! Beleizzad a feje abba a bukósisakba, nektek sem volt, pár horzsolás nem a világ vége, annyi kell!”
A játékok mennyiségére utaló megjegyzésben vélek igazságot felfedezni, tényleg rengeteg motyója van a gyereknek, de hozzá kell tennem, hogy a fentiek ellenére jó részük bizony a nagyszülőktől érkezett.
A bukósisakhoz meg csak annyit, hogy lehet, hogy pár horzsolás nem a világ vége, de az én metszőfogam utólag is felettébb hálás lenne, ha megőrizhette volna az eredeti, sértetlen formáját az első nagyobb biciklis balesetem után is.
„Elkényeztetitek azt a gyereket!”
Az előző pont továbbfejlesztett verziója. Már rögtön a legelején lehet ezzel a megjegyzéssel találkozni, amikor a nagyik szerint nem kell „minden nyikkra” felkapkodni a babát, nem árt neki, ha egy kicsit sír.
Mondja ezt az a nagymama, aki vigyázzban áll őrt a gyerekszoba előtt és még a kutyára is rászól, ha túl hangosan vesz levegőt, hogy semmi ne zavarja a baba álmát.
Ahogy nő az unoka, úgy változik a megjegyzés is – átalakul „Nem kell azt a gyereket állandóan vigasztalni!”-ra. Nem minden bibi vagy sérelem ér ölelést és puszikat, be kell ám őket osztani, mert tudjuk jól, hogy véges a rendelkezésre álló keret!
Nem udvaroljuk mi sem állandóan körbe a gyereket minden apróságért, de azért bízom benne, hogy külső segítség nélkül is el tudjuk dönteni, hogy mi az a probléma, amire lehet legyinteni és mi az, amikor egy puszitól fogja magát jobban érezni a csemete.
„Ha nem kéri, akkor nem eszik!”
Ez így elméletben remekül hangzik, én sem szívesen tartok fenn á la carte étlapot, de azon a jelentéktelen indokon túl, hogy nem szívesen éheztetem a gyereket, még magammal is jól kicseszek.
Ha vacsora nélkül, éhesen megy aludni, akkor borítékolható, hogy hajnal fél 5-kor fog másnap csiripelni, hogy „anya, kérek mézes kenyeret!”
Lehet, hogy töketlen vagyok, de aludni meg eléggé szeretek – meg egyébként is, ennyi idősen mégiscsak jobb az, ha jut étel a gyerekbe. A válogatósságot meg majd kinövi. Vagy nem. Enni azért mindig fog kapni.
„A rossz gyerekek hisztiznek!”
Ez nem nekünk szánt megjegyzés volt, másodkézből hallottam, ahogy az egyik nagyszülő ezzel próbálja együttműködésre bírni a gyereket. Mit ne mondjak, ez az egyik olyan tétel a listán, ami nekem abszolút vörös posztó.
Tudom, tudom, mi bezzeg soha nem hisztiztünk, az egyet nem értésünket már kiscsoportban is hivatalos úton, kézzel írt ajánlott levélben, udvariasan közöltük; de a hisztiző gyerek akkor sem rossz.
Igen, idegesítő és tud rendkívül kellemetlen helyzeteket teremteni, de ez van, a dackorszak hozzátartozik az unoka fejlődéséhez. Akár tetszik, akár nem.
Van, aki jobb lapokat húz és olcsón megússza ezeket az éveket, más meg legszívesebben sírva menekülne otthonról minden másnap, ez egy ilyen biznisz.
Mi is próbálkozunk (több-kevesebb sikerrel) a hiszti kezelésével, nem ignoráljuk (ahogy a nagyik szerint kellene), elfogadjuk, hogy a 2-3 évesnek is vannak érzései, akkor is, ha nem éppen szalonképes módon hozza őket a tudtunkra. Ez is elmúlik majd egyszer.
„Most már túl nagy a bilihez”
A szobatisztaság a másik éppen aktuális olyan dolog, amiért hajlandó vagyok vérre menni. Anyósom szerint a lányunk 2,5 évesen már túl nagy a bilihez, anyám meg csak ártatlan megjegyzésként ejtette el a napokban, hogy „annak idején” azt ajánlották, hogy az éppencsak ülni tudó gyereket már biliztetni kell.
Ez a gyerek visszatartásos problémái miatt egyébként is nagyon érzékeny téma nálunk, de egyszerűen valamiért nem megy át nekik, hogy a szobatisztaság idegrendszeri érettség kérdése, nem azon múlik, hogy napi hány órát kotlik a gyerek a bilin.
Nem ők csinálták végig az elmúlt több, mint egy évet a folyamatos visszatartással, amikor napokig sírva-toporogva könyörgött a gyerek, hogy ne kelljen kakilnija. Találkoztak persze a jelenséggel (anyám is könnyes szemmel nézte az unokát, ahogy küzd a saját teste ellen), de mégsem ugyanaz, mintha 24/7-ben ezzel éltek volna együtt.
Biztos vagyok benne, hogy ha végigcsinálták volna azt, amit mi, akkor valószínűleg azt is leszarnák, ha iskolába is pelenkában menne a gyerek.
A partvonalról könnyű okosnak lenni, miközben tudják, hogy minket is nyilván idegesít, hogy próbálkozni is félünk a korábbi problémák miatt, de biztos vagyok benne, hogy idővel ez is megoldódik majd, forszírozás és erőltetés nélkül.
Az első unoka születésétől a harmadik szülinapjáig mi ezeket a megjegyzéseket kaptuk a nagyszülőktől, de nincsenek illúzióim, biztos vagyok benne, hogy a következő három évben is legalább ennyi jó tanácsot fogunk még tőlük hallani.
Azt meg csak remélni merjük, hogy évtizedek múltán is még mindannyian köztünk lesznek, hogy a dédunokák nevelését is megszakértsék, miközben mi természetesen csöndes, szende nagyszülők leszünk. :)
Nektek van a szüleitekkel hasonló tapasztalatotok? Ti mit adnátok hozzá a listához?
Salty
