Mindig is állítottam, hogy én lányos anyuka vagyok, és lettem is, háromszorosan. Háromszor éreztem bizonyosan azt, hogy a pocakban lévő, még nagyon pici gyerekkezdemény puncis, egyre bátrabban ki is mertem jelenteni, és mindháromszor igazam lett. Jó is volt így, jobban mennek a lányos dolgok, női lelkek, női testecskék nevelgetése. Csodáltam azokat, akik fiúkkal képesek ugyanezt átélni, de különösebben nem vágytam rá.

Aztán mégis… vágyni kezdtem, és ez a vágyam is teljesült: nemrég született, és a kanapén szuszog. Hogy érzek-e bármi különbséget? Elsöprő szerelem-szeretetet, mint eddig is mindig, hatalmas hálát, hogy így alakult az életünk, mint eddig is mindig. Kicsi még ahhoz, hogy bármi egyéb különbséget érezzek. Azaz van valami. Nem érzés, hanem a fizikai valóság: ha kibontom a pelusból, nem az van ott, amit megszoktam.

Na, nem a nagy rakás kaka, azt megszoktam, de hogy annak maradékát kis testéhez mérten óriás golyóbisokról kell letörölgetni, és ehhez olyan ficánkoló kis kukac tartozik, amely felfelé képes pisilni, háááááát, az nekem sokkoló újdonság. Ezek a fiús alkatrészek zavarba ejtenek, és nem holmi prűd szégyenérzet miatt (hahha), hanem mert még tényleg nem tudom, hogyan viszonyuljak hozzá, mit kell-szabad-tilos csinálni. Az alapelvekkel tisztában vagyok, az orvos is ellátott tanácsokkal, de úgy látom, elég nagy ellentmondás van a témában az orvosok, nővérek, és így nyilván a gyakorló szülők tapasztalatai között.

Barátok, rokonok még fiunk születése előtt rám zúdították a tudnivalókat: így húzogassam, úgy törülgessem, igazgassam, ellenőrizzem, ezernyi bajt, gondot előzhetek meg, ha időben, és kellően odafigyelek. Minden fiús szülőnek volt tanácsa, ittam szavaikat, míg jól összezavarodtam. Aztán a saját pici fiam valós kis testét meglátva rám tört a teljes bizonytalanság: szép az elmélet, adott az őszinte jóakarat, de mégis mit csináljak??? Nem tehetek meg egyszerre mindent, amit mondtak, pontosan tudnom kell, mi a helyes, mert jelen esetben az én felelősségem, hogy a gyerekem egészséges, sikeres felnőtt férfi legyen egyszer, teljes, boldog felnőtt élettel. SZÓVAL MIT CSINÁLJAK?

Pár napos koráig vártam a csecsemősök tanácsait a kórházban. Nem adtak, de ők azt mondák, direkt: nagy az ellentmondás a protokollban, minden gyerekorvos követ egyet, várjam meg a mi orvosunk tanácsát, addig ne tegyek semmit. Ez könnyű, nem teszek, várok. A dokim ezután itthoni vizsgálatnál is azt mondta, hogy ne tegyek semmit, még jó sokáig, akár egyéves koráig, ne húzogassam a húznivalót, ne macergáljam sehol. Ez is könnyű, nem teszek.

Csak épp zavarba ejt, ha másnak ugyanennyi jóakarattal, tudással, tapasztalattal, teljesen mást mondanak. Nektek mit tanácsoltak, és végül mit tettetek? Mi a tapasztalat, mi volt helyes?

Nem azért kérdezem, mert valaha is venném a bátorságot. hogy felülbíráljam az (általam tisztelt, kedvelt) orvosunk tanácsát, csak szeretnék maximálisan körültekintő lenni, hogy az így felmerülő kérdéseket legközelebb feltehessem neki.

Lilacsiga

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?