Valami kocsiszerűségben fekszem, mellettem egy ismeretlen férfi kérdezget tőlem valamit. Ki ez? Mit akar tőlem? Hogy kerültem ide? Egy kicsit odébb, az egyenruhás férfi mögött egy ismerős arc, igen, ismerem. Hiszen ő Kriszti…, a feleségem. Csak nagyon lassan kezdett tisztulni a kép, a kocsi éppen elindult, amikor ráeszméltem, hogy egy mentőautóban fekszem. Mint pár órával később számomra is kiderült: epilepszia-rohamom volt, közel 40 évesen életemben az első. Pontosabban az első „nagy” rohamom. Ami sok mindent megváltoztatott az életünkben és sok mindenre fel is hívta a figyelmünket.
Este volt már, amikor még egy cikket át kellett néznem. Miután megtörtént, kikapcsoltam a gépet, és bementem a lányokhoz a nagyszobába, ahol valamelyik tehetségkutató-zenés tévéműsort nézték. Mikor beléptem hozzájuk, kicsit kivert a víz, kirázott a hideg, fáradt voltam. Ez a kis „flash” csak pár másodpercig tartott, volt már ilyen, nem foglalkoztam vele. Én is eldőltem a tévé előtt a 7, 9 és 11 éves kislányom és feleségem körében. Este 8 körül volt – mint utólag számomra kiderült –, amikor a roham érkezett. Szerencsémre a földön feküdtem, így nem vágódtam el, és ütöttem be magam, főleg nem a fejem (legtöbbször nem is az epilepsziás roham okoz sérülést az érintetteknél, hanem az esés miatti általában fejsérülés). A földön fekve rángatóztam, kezem, lábam nem akart megállni, számból, hát igen, folyt a nyál.
„Papa ne viccelj, most már hagyd abba!”
– kérlelt Bori, a középső kislányom,
„Ez már nem vicces”
– mondta, de persze ezeket én már nem hallottam. Szegények végig látták, mi történik a papájukkal, nagyon kétségbeestek és megijedtek. Sírtak, anyukájukhoz bújtak – aki szintén nagyon megijedt –, Blanka, a legnagyobb egy kis kereszttel a kezében futott ki a folyosóra. A nagy ijedség mellett ugyanakkor rögtön segítséget szaladtak a szomszédba, közben a feleségem hívta a mentőt. Kriszti az ujját a számba tette, nehogy elharapjam a nyelvem (így az ő ujját harapdáltam véresre), és egy takarót a fejem alá helyezett. Így neki köszönhetően nagyobb sérülést nem ért. Lassan megérkezett a mentő, amelyik szirénázva bevitt a kórházba. Feleségem az „úton” elkísért, addig gyermekeinkre a nemrég megérkezett nagyszülők vigyáztak.
Apa kórházban
Miután a mentő bevitt a kórházba, kivizsgáltak. Aznap este még nem igazán voltam magamnál, csak halvány emlékeim vannak arról az éjszakáról. A legdurvább, illetve legfélelmetesebb, hogy mintegy 40 perc teljesen kiesett az életemből: a rohamtól mindaddig, amíg lassan a mentőautóban kezdtem magamhoz térni. Legalábbis hellyel-közzel. Szóval még aznap este készítettek egy CT-vizsgálatot, és mivel valamit láttak, másnap reggel egy MR-t is. Közben éjszaka az ágyban – mint pár nappal később megtudtam – egy újabb roham is érkezett, talán durvább is mint az első. A reggeli MR-en kiderült, hogy nagy para – daganat nincs – „csak” egy kis születési rendellenesség az agyban. Ami nem vészes, de okozhat epilepsziás tüneteket és rohamot. Mint utólag kiderült: amit kamaszkorom óta néhány havonta éreztem – pár másodpercre kivert a víz, kirázott a hideg, „lefagytam”, – kis rohamok voltak, de ezeknek nem tulajdonítottam igazán jelentőséget. Érdemes az apróbb jelekre is figyelni.
Szegény lányokat nagy sokkhatásként érte, ami apukájukkal történt, azóta is sokszor beszélünk róla. Az eset óta együtt alszanak a nagyszobában anyukájukkal, én egy szobával odébb, nyitott ajtónál. A kis Zsófi – nagy bánatomra, de persze megértem – azóta (kb. egy hónapja) nem mer kettesben maradni velem, mindig kell egy felnőtt még mellénk… Nagy lépésnek számított, hogy pár napja – éppen négy héttel „az” után – Bori nővérével együtt sétáltunk el a közeli lottózóba. Nagyon örültem a kis Zsófi bátorságának… Nagyon megijedtek a rohamtól, és attól, hogy lehet olyan valami, ami akár még az erősnek hitt apukájukat is legyőzheti.
Ezt, illetve az ijedséget, félelmet nem egy rövid folyamat feldolgozni, amiben természetesen segítenünk kell nekik. És nekünk is szembesülni kellett azzal, hogy igen, bármennyire is erősnek érezzük magunkat, vannak nálunk erősebb dolgok. A félelem annak is szól, hogy a roham, bármikor újra jöhet. Persze sokat lehet ellene tenni: nyugodt, egészséges (és alkohol nélküli) életmóddal, táplálkozással, sok pihenéssel. Azért vár még rám néhány vizsgálat (például vérvizsgálat, hogy a gyógyszerszint megfelelő arányú-e a vérben) és néhány szigorítás is jár e betegséggel: csak egy év rohammentesség után vezethetek újra, nem igazán ajánlott kerékpározni és úszni sem.
Pár napot még a kórházban töltöttem, mielőtt hazaengedtek, de azon a héten még otthon kellett maradnom és pihenni. Leírhatatlan volt újra látni a családomat otthon, a kislányokat és a feleségem. Lehet, hogy közhelyesen hangzik, de ez a roham megváltoztatta az életünket. Egyfelől megmutatta, hogy mennyi aggódó, szerető ember, családtag, barát, ismerős vesz körül. Másfelől egy égi jel érkezett, egy kis koki odafentről: figyelj jobban magadra, figyelj jobban azokra, akik szeretnek, akik körülötted vannak. Egy életünk van, és azt nem kellene eltékozolni, ami van, azt pedig megbecsülni. Az emberélet útjának felén ideje – ha még nem késő – eldönteni: mi igazán a fontos, miért érdemes igazán élni, és tenni nap mint nap. Egymásért.
Nedbál Miklós
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
