Kicsi öregasszony a hatos kórterem sarkában. A teste gyereknyire fogyva, az arcát pedig a nagy, kerek, szemet természetellenesen felnagyító szemüveg teszi valahogy gyerekessé. Az orrában oxigéncső, amit állítólag kevésbé tiszta pillanataiban kihúz, pedig azzal együtt sem megy már az, amit legtöbben észre sem veszünk, beszív-kifúj. Az arcára van írva, bárhogy fekszik az állítható ágyban, sehogy sem jó. Rá-rátör a fuldokló, görcsös köhögés, ami néha hányásban végződik, az orvostudomány nyilván tehetetlen. A betegtársak szégyellősen félrenéznek, amíg az ápolónő gyakorlott mozdulattal hálóinget cserél, laikus és képzett egyaránt sejti a hatos kórteremben, az öregasszony alighanem arra a vonatra szállt fel, amire csak egy irányban osztanak jegyet.
Nagyon sokan nem a haláltól, hanem az előszobájától félünk igazán. Attól, ami a hozzátartozónak a „tessék mondani, mikor fog meggyógyulni?” kérdéssel kezdődik, majd meglepően rövid idő múlva átvált „tessék mondani, meddig tart ez még?”-be. Amikor üvegharang borul ránk, amin kívül dübörög az élet, alatta meg percről percre fogy a levegőnk, sűrűsödik a fájdalom, a lassú mély ködben már alig látjuk, ki próbálja megkönnyíteni a harang túloldalán utolsó heteinket, napjainkat, perceinket. Ha nem egyetlen pillanat alatt csap le a vész, amikor úgy lépünk a túlpartra, hogy észre sem vesszük, riasztó űrt hagyva magunk után azokban, akiknek nem volt ideje rákészülni, milyen lesz majd nélkülünk.
Aztán az a sok méltatlanság. Tudjuk, mondják, tudományos célra, a boncolás. Csak a kisördög mondatja velem, hogy a nagy rakás kórbonctani jegyzőkönyv nagy részét itthon a pénztelenség, szervezetlenség közepette lehet, senki sem tanulmányozza? Esetleg bekerül a kórház éves statisztikájába, amit egyszer elolvasnak, de nem csinálnak utána semmit? Amikor a rohanásban, emberhiányban csak másnap reggel hívnak fel, hogy tessék jönni, az anyukája meghalt. Ritka kivétel az, aki előtte telefonál – ha még életben szeretné látni, MOST jöjjön. Azonnal.
Aztán már félünk. Nem merjük megnézni, maradjon bennem úgy, ahogy életben láttam. Vagy félünk, milyen lesz, hátha ijesztő és idegen, hiába írta Polcz Alaine, hogy a legtöbb esetben ellazulnak a mimikai izmok, békés a halott arckifejezése, nem riasztó – bár a boncolás aztán sokakból csinál Picasso-figurát. Nem merjük, nem akarjuk, nincs is a legtöbb helyen méltó hely rá, egy szál virággal, egy szál gyertyával, a hűtőkamra poklát kevesen vállalják, ha nem köti őket oda a munkájuk. A nagyvárosokban hetekbe telhet egy temetés, érthető, hogy csak archaikus hegyi falvakban szokás a díszesen felöltöztetett holtat nyitott koporsóval búcsúztatni. Meg pár fejlett nyugati államban, ahol azonban ára van – az emberi testet preparátummá alázó balzsamozás.
A picikről sokan azt sem tudják, fiú volt-e, vagy lány. Az október 15-ét a bébigyász napjának kikiáltók azt mondják, akármilyen torzan született a pici test, vagy akármilyen keveset élt, a hátramaradottak egy része szeretne méltón búcsúzni, egy szál virág, egy hajfürt, talán egy fénykép, az első ami az utolsó is egyben. A legtöbbeknek ma nincs ereje ezért harcolni, csak évek múlva tűnődnek, hordták hetekig a testükben, de talán egyszer sem látták az arcát.
Ballagok a temetőben az őszi napsütésben, előttem a Kicsi karikázik, aki legfeljebb döglött bogár, elszáradt virág képében látta még a halált, az út egyik oldalán sírkő fényképpel: B. Ilona, élt 42 évet. Velem egyidős volt. A fényképen festetlen, fiatalos női arc, szögletes szemüveggel, ki lehetett? Könyvtáros, tanító néni, szakács, művészettörténész? Te szegény, dünnyögöm magam elé a soha nem látott ismeretlennek, cudarul elbánt veled az élet, én meg itt tologatom a babakocsit, a kezemben krizantémok, aztán pedig hazamegyünk ebédelni.
Halottak napján sok a lelkifurdalás. Nem hívtam fel, nem látogattam meg, nem eleget, nem mondtam ki azt a mindennél fontosabb utolsó mondatot, csak mikor már késő volt, nem figyeltem, nem láttam, nem éreztem, nem vittem virágot fél éve, elfelejtettem befizetni időben a sírhelyet, megrongálták a követ, nem emlékszem a citromos sütemény receptjére, amit olyan jóízűen ettem valaha, nem tudom, milyen voltál fiatalon, soha nem mentünk el együtt oda, ahová annyiszor készültünk. A virággal a kézben már hiába botorkálunk, ha effélék dúlnak bennünk a csepergő ég vagy a színes lombokon bujkáló fény alatt.
Az élőknek kívánom, legyen idő, erő, odaszánás befejezni a mondatot, felemelni a telefont, elmenni a moziba, megkérdezni, megcsinálni, a végén meg csak üldögélni, ha már elfogyott a szó, a tett, a segítség, a remény. A halál előszobájában toporgóknak meg irgalmas, könnyű halált.
Mind elmegyünk egyszer. Aki tud, segítsen annak, akinek épp indulnia kell.
Vakmacska
