A Micimackó 2011-es mozifilmjére először el akartam vinni a másfél éves Mankát is, de végül csak két kilencévessel és egy hatévessel mentünk a bemutatóra.
Jobban jártam volna, ha a kilencévesek otthon maradnak, és a kicsi jön velünk helyettük. Az alig több mint egyórás Micimackót rengeteg két-hároméves gyerek is végigülte – sőt, szemmel láthatóan ők élvezték legjobban az előadást.
A 3D-hez, szövevényesebb történetekhez és hosszabb filmekhez szokott nagyok olykor unatkoztak a vetítésen, és én is nagyokat ásítoztam a film alatt. Nem úgy a kisebbek: két-hároméves gyerekek lelkendeztek hangosan, és biztatták Micimackót és barátait, akik a filmvásznon épp Füles eltűnt farkát próbálták megtalálni. Aztán rájöttem, hogy pont az a különleges a filmben, hogy nem próbálnak meg engem, felnőttet szórakoztatni, mint napjaink legtöbb animációs filmje esetében, és nem is a látvánnyal akarnak hódítani: bevállalták, hogy az élénk színek, édibédire rajzolt figurák helyett visszanyúlnak a gyökerekhez és retro stílusban, halványabb, kevésbé erőteljes színekkel ábrázolják kedvenc mesehőseinket: Micimackót, Kangát, Zsebibabát, Tigrist, Malackát, Fülest és Róbert Gidát.
A történet szerint Füles elveszett farkának helyére újat kell találni, melyre kreatív pályázatot írnak ki. A nyeremény mi is lehetne más, mint egy bödön méz? Közben az állatcsapat Róbert Gida kimentésére indul, mivel egy félreértés miatt azt hiszik, egy Rögvest nevű szörny elrabolta. A vége természetesen happy end, és nem árulok el nagy titkot: előkerül Füles igazi farka is. A világ legismertebb medvéje egyébként 35 év után tér vissza a széles vászonra, ahol a Disney klasszikusokra jellemzően kézzel rajzolt művészeti stílusban kel életre. A Micimackó betétdalát Zséda énekelte fel, aki a bemutatón is megjelent.
A filmet július 7-től játsszák a mozik.
Tünde
