Állati jó alkalmaink vannak az ünneplésre. A legtöbb ünnep  errefelé arról a lélegzetvételnyi időről szól, amikor hirtelen kihúztuk magunkat és felemeltük a fejünket – úgy saccperkábé húsz másodperccel az egetverő pofára esés előtt.

Mohácson meleg volt, Világoson sötét, Aradon úgy féltem, megléptem mielébb. A Balaton mellé stoppal jártam sokat, Szárszón nem nyaraltam, jön a tehervonat.


Átaludtuk tényleg ezt a húsz évet? Álmunkban ettük a libasültet meg a kuglert? Nyilván, mert most felébredtünk, talán épp Cseh Tamás sírja mellett a sárban, kezünkben egy törött vörösboros üveg nyaka, az esővel összekeveredett cseppek szaga savanyú, mint amilyen a szám íze, mikor arra gondolok, húsz év alatt miket lehetett volna.

Valami történt, valami, lányok; rajtatok látom, rajtam látjátok,  elveszett végképp, vagy ti bújtatjátok, Ti fehér babáim, fehér babáim, fehér babák.

Egyet, azt nem nagyon értünk semmiben, kivéve hogy valami valamikor el lett kúrva, nem kicsit, nagyon. Látható, ha kilépsz a kapun, ha kinyitod a tévét, a rádiót, a netet. Ha kinyitod a reklámújságot, az automata öntözőrendszerek, legújabb videokamerák mellett, sőt, helyett megjelent a kínálatban a legújabb sláger, a Jancsi kályha. Amivel nagyanyáink, éppen úgy, beletették a fát, a rongyot, a hulladékot, az újságot, a tejfölös poharat, a döglött macskát. Amiket megvesznek most, mert drága a gáz, de fa, rongy, újság, tejfölös pohár, döglött macska akad talán még. A hidegnél jobb. A hidegnél, mert a Nyomor széle blogon olvasom, tömegével ülnek a hideg, lakásnak alig nevezhető helyeken, ahol nincs kályha, csak ha ad a szeretszolgálat, az önkormányzat, a Mikulás. De ha van villany még, akkor nézik a tévében a valóságsót, ahol jakuzziban kortyolják a pezsgőt.

Méghogy jakuzzi, örüljünk a jancsikályhának, elvégre annyian mondják, hogy azért se dolgoztunk meg rendesen, mondják valakik valahonnét egyfolytában, voltaképp oly mindegy, hogy cirillbetűvel vagy rovásírással küldik az sms-t, ha egyformán az áll benne, ugorj csicska, ott a talicska.

Nincs közös október, március, Annyi a jó magyar, de mind külön ünnepel, Ugyanaz a dal, de más a lélek, Kezükben a trikolór csak színes lepel.

Ünnepelni, azt nem nagyon tudunk együtt – ha megünnepeljük, hogy valaha felborítottuk a talicskát, a végén mindig kiderül, egymást vágtuk leginkább fejbe vele. Mint a Dicsőséges Emléknapok némelyikén, amikor valahogy a nagy versmondásban kigyulladt  a környék összes kukája, a macskakő  megtanult repülni, esetleg elindult egy kelléknek kiállított tank. Ha meg nem verekszünk épp össze a nagy ünnepelésben, akkor meg szuttyogunk, hogy nézzétek, hány heti melónk hamvad el most ott fenn az égen, amikor véget ér a tűzijáték. Vettévónabelőlekrumplitinkább.

S a palánkon hiába néz át, hiába cipel kosarat,szatyrot, – ha elalszik, fölrázzák,s lebukik, hogyha fosztogat.

Attila, nyilván a tehervonat alá ugranál megint, ha kiderülne, mennyire aktuális ez a túlhaladottként tanított vers, amit döbbenten olvastam újra a napokban.  Persze van újdonság is, most már azt is büntetik, aki szatyorral a kezében elalszik a padon, fosztogatnia se kell hozzá. Te viszont nyilván korszerűtlen lettél, épp most igyekeznek eltakarítani a szobrodat a közterületről, te is üldögélsz a padon szoborként, valaki vélhetően a szatyrot is odaképzelte a kezedbe, sőt, szagot is érzett hozzá.

A korszerűség jegyében még a végén valaki benyújtja önálló indítványként, hogy szavazzuk meg a helyére Horger Antal szobrát, réztáblával.

Keshedt, vigyorgó arc tekint rám a rossz tükörből, Tompák a szagok, máz a szín, És a csend csörömpöl. Félre se néztem, annyi volt, Elment belőlem, itt hagyott, Magával vitte, nincs titok, Nincs titok, útra vált a jobbik részem.

Tántorgunk, mintha egyik meséből a másikba esnénk ebben a nehéz, kába álomban, a jótündér egyetlen éjjelre hintóvá változtatta a dióhéjat, táltossá a kisegeret, aztán üt az éjfél, a mélyről felhozott drágakövek porrá válnak a szemünk előtt.  Átzuhanunk egy  másik mesébe, ahol a Tenger Boszorkánya, aki az előbb még jóságos tündér volt, lobogtat valami elismervényt, hát aláírtad, nem, a hintó-bál-aranyruha árát, no nyújtsd ki bátran a nyelved, az lesz a fizetség.

Viharban születtem, világ végén alszom, ne bántsatok engem, mert én nem haragszom.

Jaj, dehogynem.

Koszorú, koszorú, mér vagy ilyen szomorú.

Virágok közt veled lenni, tudom, szép volna kedvesem, Virág sincsen, te sem vagy már, miért hagytuk, hogy így legyen.

Nézem a kortársaim némelyikét, a sok Pácegresivé lényegültet, akik valaha Rácegresiként indultak, belevörösödik az arcuk, ahogy fújni próbálják az aranyrudat. A sok Kisfejű Nagyfejű Zordonbordont, amint betiltják a bukfencet. Rég elfelejtették, hogy Mikkamakka szerettek volna valaha lenni a Négyszögletű Kerek Erdőben, amit most már legszívesebben lebetonoznának.

Azért a gyerekeimnek azt tanítom, a felhők fölött mindig süt a nap, el ne higgyék, hogy nem – elvégre a saját tulajdon szememmel láttam.

Másoknak csak földrajzi név,
Aprócska zöld folt a térképen,
Ám közelről gyönyörű szép,
Néha én is turistaszemmel nézem.
Magyarország rég nagyobb volt,
De ennél nagyobb már nem lehet,
És bár nem zsugorodik tovább,
De belül mégis eltörpülhet.

A múlt nem a mi bűnünk, ha bűn,
Szégyellni se kell, hisz nem mi tettük,
Ami történt, annak vége,
Mi csak elviseltük, tovább ne cipeljük.

 

Vakmacska

Az ihletet adó versek és dalok a maguk egészében is olvashatóak és hallgathatóak:

József Attila: Mondd, mit érlel….  (1932)

Cseh Tamás: Fehér babák takarodója

Cseh Tamás- Republic: A jobbik részem

Szörényi-Bródy (Illés): Virágok közt veled lenni

Hobo Blues Band: Közép-európai hobo blues II,  Közép-európai hobo blues 2000