A fiam után ikerlányokkal lettem terhes, ami igen csak nagy sokkot okozott és váratlanul érintett. Bevallom őszintén, a kezdetekkor eléggé skizofrén lettem, hol sírhatnékom volt a gondolattól, hogy 3 pici lesz mellettem, hol a rózsaszín felhők legtetején lubickoltam örömömben. Csodálom, hogy szegény férjem nem akadt ki, eléggé szürreális hangulatingadozásaim voltak. Az uh is tiszta filmbeillő volt, nézte a doki a monitort és közölte, hogy jól vannak. A férjem meg úgy gondolta, hogy a doki konstatálta, hogy a baba meg ÉN is jól vagyok. Aztán amikor leesett neki, hogy a többesszám nem rám vonatkozik akkor falfehér lett és azt a felettébb értelmes kérdést tette fel, hogy hogy lettek ott ketten?

Az ijedtségemhez hozzátartozott az is, hogy 158 cm-es a magasságom, buzgó kismamamként rögtön rákerestem a neten, és persze horrorsztorik tömkelegét találtam, extrém koraszülött ikrekről és elvesztett babákról. Aztán szép sorban jött az összes tünet, szerintem nincs olyan valaha feljegyzett terhességi tünet, amit nem sikerült produkálnom. A hányás olyannyira az életem részévé vált, hogy zacskó nélkül a boltig sem mentem. Volt olyan, hogy a férjem jött haza a munkából és a 3 éves fiunk a kanapén ülve nézte a mesét, kérdezte merre vagyok, erre a fiam: „Ja, anya már megint hány.” Ez lett az élet rendje.

Olyan alkalom is volt, amikor a férjemmel mentünk sétálni, és megálltam, mondtam, hogy rosszul vagyok. Erre ő: „Jó, és azt menés közben nem tudod csinálni?” Bezzeg az elsőnél még minden egyes hányás után jött a tarkómasszázs meg a citromos víz. Hát ez az élet rendje, azt hiszem.

Aztán elkezdett nőni a hasam, 20 hetesen már idegenek tömkelege simogatta és mondta, hogy milyen szép nagy, biztos már csak napjaim vannak hátra. Aztán mikor mondtam, hogy köszönöm szépen, de remélem, még jó sokáig élvezzük egymás társaságát, jött a „húúú, mekkora hasad lesz a végére” szöveg. A védőnő minden egyes alkalommal rosszallóan csóválta a fejét, és hitetlenkedve nézte a mérleget, miért híztam már megint. Egyébként én sem értem, mert végighánytam a 9 hónapot.

Aztán jöttek a babamozgások, amit mindenki édes kis pillangó szárnycsapásként jellemezett. Nekem inkább tűnt két rinocérosz focimeccsének a húgyhólyagommal, semmi kellemes bizsergés nem öntött el, inkább egy hangos au-val jellemeztem. A következő UH-n kiderült, hogy 2 kislány bérelte ki a hasam, erre pedig a férjem a maradék kis nyugodtságát is elvesztette. Látta lelki szemei előtt, hogy lesz az egész lakás egy rózsaszín habcukor, és hogy fogják beteríteni a két kamaszlánya dolgai az egész házat.

30 hetesen már kórházba kellett feküdnöm, akkora hasam volt, hogy lepipáltam az egész szülészetet. Nem volt annyira szörnyű a kórház, jó fej lányokat kaptam. 32 hetesen már mondta a doki, hogy nincs sok hátra, és már vannak akkorák, hogy nem lesz gond. Akkorra már egy méretes guruló ételszállító autóra hasonlítottam leginkább, és amúgy is rohadtul untam az egészet. Elkezdtem buzgón simogatni a hasam és kérlelni őket, hogy gyertek ki, mert anyuci már nagyon szeretne titeket látni. Aztán ahogy teltek a napok, már egyre rosszabb lett, a hasam úgy feszült, hogy azt hittem, egyszer csak szétszakad és még szülnöm sem kell. A végén már erőset ettem lépcsőzés közben "akkor is kijöttök ma büdös kölkök" felkiáltással.

34 hetesen megkegyelmezett nekem a doki és mondta, hogy pénteken megcsászároz, mert ő is úgy látja, hogy a hasam kezdi elérni a maximum kapacitását. Végre megvolt a Buddha-nyugalmam, nem féltem én a császártól, sőt, attól sem, hogy mi lesz a két kicsivel, csak az lebegett a szemem előtt, hogy túlleszek rajta, végigcsináltam. A műtét maga olyan semmilyen volt, egyszerűen világra jöttek a csajok.

Az A baba 2300 gramm, a B baba 2150 gramm lett.

Talán egy kicsit hisztiszagú ez az egész írás egyeseknek, de nem ez volt a célom. Nekem nem volt felhők közt járás a terhességem, sem pedig a "legszebb 9 hónapom". Én úgy tekintettem rá, mint egy feladatra, amin túl akarok lenni. Talán 2 hét volt a terhességből, amikor nem volt semmi bajom, a többi időt gyakorlatilag végignyűglődtem. De cseppet sem bánom. Nem érzem úgy, hogy kimaradt valami fantasztikus dolog az életemből és bűntudatom sincs, amiért nem gondolok az egészre kellemes élményként. Nem terhes akartam lenni, ha nem gyereket akartam. A terhesség csak egy állomás volt számomra az odavezető úton, a maga buktatóival. A császárt sem bánom, volt olyan, aki meg akart győzni a terhesség alatt, hogy keressek olyan dokit, aki bevállalja a természetes szülést. Nekem eszem ágában sem volt. Végigizgultam a 8 hónapot és nekem az volt a lényeg, hogy láttam mind a ketten jól vannak és minden oké. Nem kockáztattam volna ezt, ugyanolyan anyának érzem magam, mint a fiamnál, akit simán szültem. Ma már 13 hónaposak az én kis rosszcsontjaim, és apa szeme fényei. Már teljesen megszokta a mindent elborító rózsaszín cuccokat és édes kis fodros ruhákat. Így kerek az élet, 3 kicsivel.

Réka