A mentő anyám háza előtt állt, a látvány annak ellenére vágott gyomron, hogy nagyon jól tudtam, nincs még négy órája, amikor reggel makkegészségesen hagytam ott a Kicsivel, és a háznak négy külön lépcsőháza van, egy rakás lakóval, aggódnivaló tehát momentán nincsen, bár tudom, az ördög nem alszik soha, távoli ismerősünk ötvenegynéhány éves férje egy reggel bevonult munkába indulás előtt a fürdőszobába fogat mosni, hogy aztán soha ne jöjjön többé ki élve.
Mire közelebb értem, a mentők már hozták is nagy óvatosan hordágyon a valódi beteget, egy hamuszürke arcú idős férfit, nyolcvanon is túl lehetett már. Nem is anyám lépcsőházából valósi. Akkor miért lepett meg az a megmagyarázhatatlan rossz érzés ilyen erősen? Áthajtottam a zebrán, leparkoltam a kis utcában, tűnődtem, de nem kellett sokáig.
Régen sokat álmodtam olyasmit, hogy valami JÖN. Még semmit nem érzek, még semmi bajom, de látom, hogy JÖN, és azt is látom, nincs hová hátrálnom, nincs hova menekülnöm. A Valami az jön, szép lassan, kivédhetetlenül, és tudom, ha ideér, abban nem lesz köszönet. Rossz álmokban jött már nagy tengeri hullám, dőlt már felém épület, de hajolt már fölém sötét alak is, kezében kés, és tudtam, teljesen mindegy, hogy ébren vagyok-e vagy alszom, mert csak úgy, a biztonság kedvéért. Visítva ébredtem ezekből, de jó, nem jön. Aztán elmúltam vagy tíz-tizenöt éves, már képes voltam végiggondolni dolgokat, és rájöttem, bizonyos Valamik nem tűnnek el a felébredéskor, ott lapulnak valami sarokban, kivédhetetlenül, és szembejönnek a sarkon, ha egy másik földrészre menekülök előlük, akkor is. Legfeljebb azon agyalhatok, miként lehetnének azok a pillanatok valahol elviselhetőbbek, miközben tudom, van pár pillanat az életben, amit túlélünk ugyan, de fogalmunk sincs hogyan, mivel a dolog alapjában véve nem enyhíthető és nem elviselhető.
Hogy mégis túléljük, ha túléljük, akkor úgy tűnik, az valamiféle rajtunk túllévő kegyelem következménye, de utána mégsem leszünk többé ugyanazok, akik voltunk. Nem, nem attól rémültem meg, hogy ott és akkor anyámmal valami történt, kutya baja, ráadásul azt is tudom, hogy a koronária-infarktus vagy a combnyaktörés se akadályozná meg abban, hogy engem meg a húgát értesítsen, ha baj van, félholtan se vinné rá a lélek, hogy a szomszédok őrizzék a bömbölő Kicsit, miközben én mit sem tudok pár kerülettel arrébb. Attól jött rám a frász, hogy hirtelen egy pillanatra szétnyílt a jelen békés és égszínkék, vastag kárpitja, és megvillantotta azt a másik, kivédhetetlenül várakozó másik napot, amikor, ki tudja mikor, tíz hét, tíz hónap, tíz év múlva, harminc vagy negyven év múlva megáll a mentő a ház előtt, és a mentősök kihoznak valakit, hamuszürke arccal, öregen és reménytelenül, beteszik az autóba és sosem hozzák vissza, a mentőben, a hordágyon anyám van, vagy te, vagy én.
Vakmacska
