NagyLány a Balaton mellett táborozott. NagyFiú írtó cuki volt. Előző este amcsipalacsintát sütött neki az útra. Búcsúzáskor meg ölelkeztek... Néha olyan reménytelennek látom a viszonyukat, de ez most nagyon jól esett a lelkemnek.
A kisebbek pedig a Nagyis tábor kényelmében tespedtek. NagyFiú ugatta a lakást és etette a malackákat.

Szülinapomra azt kérem évek óta anyutól, hogy vigyázzon a gyerekekre. Most, hogy már nem dolgozik, bevállalt négy éjszakát. Legjobb ajcsi!

Mi pedig leléptünk. Első körben koncertezni. Wardruna. Övék a varázsdal, amire PiciLány rendre megnyugszik és elalszik. Egy hetes sem volt, mikor ezt felfedeztük. Jó sokat hallgattam a zenéjüket terhesen is és mikor született is szólt tőlük nem egy dal.

Ezeken felbuzdulva - meg azért is, mert ez csak (viking)népzene, szóval se nem durva, se nem zajos annyira- azt mondtuk, hogy bepróbálkozunk. Az eredeti elképzelés az volt, hogy csak mint kamaszoromban.... Ha nem volt pénzünk a bulira, akkor a PeCsa előtt buliztunk, palánkon lógtunk... szóval csak kintről hallgatjuk, a babánkat meg tologatjuk. Aztán megszületett és látjuk, hogy szereti ezt a zenét, hát Kedvestől ezt a bulit kértem, mint szülinapi ajcsi. Napokkal előre paráztam, hogy mennyire volt ez nagy ötlet. Vittem néhány vattagombócot, hogy betömködjem a fülét, mivel ilyen picinek nem leltem semmit. PiciLány egész nap szörnyen nyűgi volt, pedig az ingereket kb nullára redukáltam. Bizonyára érezte az aggodalmamat. A jól kiszámított napirendünk is totál megborult. Mégis így volt jó.

Indulás előtt ébredt, az utat végigmosolyogta. Az én szívem pedig a Barba Negrához vezető úton egyre boldogabb volt.

"Jaj, de király! Minden porcikám boldog! Babe imádlak, hogy itt vagyunk!!!"

Ezek dőltek belőlem randomban a villamosról leszállva az ötperces úton. A bejáratnál kaptunk hideget-meleget amiért ide viszünk be egy ilyen kis pöttyöt. Aki amúgy nagyon vidám volt. Csendre érkeztünk, pont az előzenekar után. PiciLány pedig szép laposakat pislogott. Próbáltuk ébren tartani, mielőtt kezdődik, hogy ne riadjon fel.

Minden szuperül alakult! Zene elkezdődött, fülecske bedug, baba pedig álomba szenderült.

És hogy mire ébredt? Hát az elképesztő! Jó egy óra alvás után pattant ki a szeme arra, hogy Kedves két dal között kinyitotta a kólát. Szisszent a doboz és máris nyíltak a szemek. Se sírás, se semmi, de az a WTF!?!? tekintet halálosan cuki volt. Baromira nem tudta , hogy hol van. Pár perc alatt elfogadta, hogy itt még többen vannak, mint otthon és még mindig az elalvós zene szól, pedig ő most ébredt... Onnantól csak bambulázott, meg mosolygott. Mi meg táncikáltunk vele.

Bennem áradt szét a zene. Imádom ezt az érzést, amikor a dallam folyik szét minden porcikámba. Ilyet csak élő zene képes tenni velem. A tömegbe nyilván nem mentünk - bár én éppen mehettem volna egyedül - de ott nem jutott eszembe... amit utólag persze bántam rendesen. Így is fantasztikus volt! Még picit maradtunk a vége után. A domboldalban ácsorogtunk, nézelődtünk. Hallgattuk a rockdiscoból kiszűrődő dallamokat. Kicsit féltem mi lesz hazafelé a villamoson. Semmi nem lett. Mikor kijöttünk a zajból, nyüszögött. Kiszedtem a vattát, abbahagyta. Megnyugodtam, hogy ha a csendben zavarni kezdte, akkor használt a vatta valamit. Bár tényleg nem volt őrülten hangos.

Nekünk nagyon szuper felnőtt progi volt. Igaz, kicsit anya is voltam, de elsősorban ember. Nő. Merthogy csak szoknyám van a nyárra...hahaha. És párként is tudtunk létezni, ami megint csak jó volt. Ugyan egy vagyon volt minden póló és miegymás, de emlék az kell! Hogy ne csak élményt kapjak szülinapra, hanem valami tárgyat is, Kedves meglepett egy pólóval és egy textilszatyival. A szatyi nagyon szuper, mert azt minden nap használhatom. Juhuhúúú.

Másnap reggel irány Tata. Egészen elfogadható mennyiségű cuccot pakoltunk. Két hátizsák meg a pelenkázós szatyi (naná, hogy a vadiúj) a mei-taijal, ami nélkül nyilván nem megyünk. Már majdnem léptünk ki az ajtón, mikor anyukám írt. KicsiFiú hányt éjjel és megy a hasa is, de nem lázas és jókedvű.
BASSZUS!
Ne izguljunk, megoldják, nekünk meg jó nyaralást.

Óránként kérdezgettem, hogy mi van, de szerencsére a helyzet csak javult. Semmi gáz nem lett belőle, így megnyugodva mentünk neki a nyaralásnak.

PiciLány annyira nem szerette a vonaton ebédelést. Az meredek volt. A diszkrét szoptatást még távolról sem lehetett ránk húzni. Mázli, hogy nem nagyon volt körülöttünk senki. Elképesztő nyelvrezegtetős sírást produkált. Szerinte, aki tehette menekült. Mi meg küzdöttem kegyetlenül. Rettenet egy tíz perc volt.

Az időjárás tutira utál minket, mert megfagytunk este. Másnap sem lett jobb. A tóparton nem lehetett létezni. A fésű egy teljesen feleslegesen bepakolt holminak tűnt csupán. Dacolva a széllel én bizony kifeküdtem a tóparta egy kicsit. A nap ugyanis százágra sütött. Később Kedves bebringázott a városba néhány fontos dologért, én pedig PiciLánnyal lobogtam a parton. Ő aludt a babakocsiban, én meg Wardrunát hallgattam. Viharos hideg nyári szél megvolt, tó, vár, kastély...beborult égbolt, tajtékzó hullámok és egy elképesztően megnyugtató, varázslatos zene. Minden passzolt. A libabőr futkosott a kezemen, ahogy a nevüket sem tudom milyen hangszerek sorra megszólaltak. Imádom! Próbáltam kihozni ebből az egész undokságból a legjobbat. Mégsem akartunk a szobában kuksolni. Persze ezt sem úsztuk meg, mert egy szééép hosszú zuhit is kaptunk, de legalább hazaértünk előtte.

Nyilván utolsó nap már egészen vállalható volt az idő. Jól le is égtünk a stégen kávézgatva. De a csokiszuflé mennyei volt. Kb csak ész nélkül flangáltunk a parton. Végre teljesen egymásra tudtunk hangolódni. Régen voltunk ennyire együtt és ennyire szabadok. Az tiszta sor volt, hogy az évekkel ezelőtt karcolgatott szerelmes üzenetünket megint nem tudjuk meglátogatni. Ahhoz több idő kellett volna. De leginkább az egész délutánt és fél estét lefedő vihar nem kellett volna... Majd jövőre, amikor már tudunk bringázgatni.

PiciLány egészen jól vette a nyaralással járó akadályokat. A napirendje nyilván totál összedőlt. Az alvás luxuscikké vált. Ennyi izgis látnivaló mellett!? Nehogy már aludjon! De nem siránkozott többet, mint egyébként. Nyüsz-nyüsz elalvás előtt. Inkább nézelődött. Első este nehezen aludt el az új környezetben, de másnap ez nem volt gond. A fekve szoptatás okozott némi problémát, ugyanis ez az új dilije.

Értem az okát. Így nem dől a kaja és nem is olyan nehéz nyelni... Hát általában nem volt lehetőség kifejni előtte egy kicsit. Hazafelé a vonat vécében.... nagyon romi volt....

Bár a kiruccanás alatt tényleg jól alkalmazkodott, hazaérve elpanaszolta, hogy neki azért sok volt ez a nyaralósdi. Olyan szívszaggatóan sírt, hogy ilyet még nem hallottunk. Túl későn értünk haza. Tudjuk.

Végső kétségbeesésemben énekelni kezdtem neki egy csendesebb pillanatban, de semmi nem segített, csak a szokásos. A többieknél bevált altatódal repertoárom nála nem működik. Ki érti ezt!? Bár már tanulom a dalszövegeket egy ideje (pont PiciLány miatt), norvégül viszont még nem vagyok profi, hát benyomtam telóról. Mondom, hogy varázsdal! Nyüsz-nyüsz, hüpp-hüpp és már aludt is.

Másnap NagyLány is megérkezett a táborból. Tiszta depi fejjel. Neki sem sikerült jobban a kiruccanás. De legalább a kicsik csak délután jöttek haza és csend volt. Ezzel vigasztalta magát. Meg egy kis fagyi is dobott a hangulatán. Azt hiszem nem túlzás, ha azt mondom, ez a hét csak NagyFiúnak nem okozott csalódást.

De még előttünk a nyár fele! És vannak kilátásban jónak ígérkező progik.

Nanta 


Olvass még több fejezetet Nanta naplóiból !