Elég rosszul aludtam, mindenfélén járt az agyam – mindenszentek, halottak napja… Ez az év, eddig nagyon nem jó számunkra. Februárban a férjem nagymamája rosszul lett bevásárlás közben, ki kellett hívni hozzá a mentőt. Még a kórházba beérkezéskor magánál volt, de kis idő múlva elvesztette az eszméletét. Jó pár nap eltelt, és úgy tűnt, javulás is történik az állapotában, de egyik éjszaka szépen, csendben, mosollyal az arcán végleg megpihent. Másnap kaptuk a telefonhívást a Mamitól a történtekről, sokként ért a hír mindannyiunkat. Amikor elmondtuk a gyerekeknek, csak annyit kérdeztek:
„Akkor nem tudunk többet tojást gyűjteni a Dédinél? És mi lesz a kutyussal, Picurral?”
Előfordul néha, hogy eszembe jut: cseng a fülemben, ahogy a beszélgetéseinket kezdte: „Tudod, Kedveském…” A temetésre nagyon sokan eljöttek – kis falu, szinte mindenki ismer mindenkit… A férjem családjának rokonaival, ritkán szoktunk találkozni; jobb lett volna egy más apropó hozzá… Sírva csak annyit tudtam mondani: Úgy sajnálom!
Júniusban a Sülyimama is az égiekhez csatlakozott – mélyen vallásos volt Az egyik csütörtök délután magához hívatta a papot. Beszélgettek, meggyónt, megkapta az utolsó kenetet, lefeküdt aludni és többé már nem ébredt fel – másnap reggel, megkönnyebbült arccal távozott a földi létből. Idős volt már, szinte csak tolókocsival tudott közlekedni, rosszul látott, de agyilag teljesen rendben volt. A beteg test gondozását, ápolását, mozgatását egy ideig anyukám és a testvére intézte, de rövid idő alatt rá kellett jönni, hogy hosszú távon így nem megoldható a helyzet.
Némi keresgélés és baráti kapcsolatok révén, a szülőfaluja melletti községben találtak egy otthont, ahol kulturált körülmények között, tiszta, rendes környezetben, barátságos személyzettel ellátott helyre kerülhetett. Nem igazán szeretett ott, de ezt leginkább a rossz természete miatt érezhette; dühös volt, hogy fizikailag semmi ereje nincsen, és a rossz látása, hallása sem tette lehetővé, hogy beszélgetésekbe elegyedjen,újságot olvasson vagy tévét nézzen… Már nagyon rég készült a Papa után, de azóta végre újra együtt lehetnek.
Március végén vitték el az Angyalkák apukámat… Azóta se tudom úgy érezni, hogy nincs többé. Olyan, mintha elutazott volna valamerre, vagy szanatóriumban lenne, és majd egyszer csak beállít és minden a régi lesz! A fájdalmat azóta is magamban hordozom, egyszerűen nem tudok „megfelelő” alkalmat találni rá, hogy kiadjam-kiadhassam magamból. A temetésen az öcsém vállára borulva zokogtam, de ahogy rám szólt:
„Olyan csúnyán sírsz, Panka!”
egyszerűen, leblokkoltam, magamba fojtottam, és azóta se tudok megszabadulni tőle.
Ahogy készülődtem/készülődök, hogy nemsokára megyek a temetőkbe, és vettem a gyertyákat és számoltam, kiket is fogok „meglátogatni”, Apa utolsóként jutott eszembe. Igen, hogy ő is már ott van, és én máshol már nem fogok többet találkozni vele (remélhetőleg egyelőre nem…). Itt ülök a gép előtt, írom ezeket a sorokat, és patakokban folyik a könnyem. Most egy kicsit jobb, egy kicsit könnyebb – senki se lát, egyedül vagyok, talán most jött el az a pont, hogy ezt megtehetem…
Pankuci
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
