Londonban élő 38 éves, kétgyermekes anyuka vagyok, május végére várom a harmadik csemetét. Történetem 2010-ben kezdődött. Öt hónapos kismama voltam, amikor kegyetlen, elviselhetetlen fájdalmat éreztem mindkét combomban. Kéthetente egyszer tudtam vécére menni, akkor is már szinte csak színtiszta vért ürítettem. Hiába mentem orvoshoz. Ő csak kinyitotta a „mesekönyvet”, kinézett egy aranyér krémet és felírta.
Hét-nyolc hónapos voltam, amikor komolyan kezdtek venni, mert két hónap alatt 35 kilót híztam. Először persze a terhességre fogták, majd végre csináltattak egy vértesztet. Kiderült, hogy a pajzsmirigyem szinte alig működik, ennek következtében az anyagcserém is lelassult. Ezért volt a hirtelen hízás. Állandó tablettákra állítottak, napi 16 féle gyógyszert kellett szednem.
Mikor eljött a várva várt nap, már szinte éreztem, hogy valami nem lesz rendben a babával. Szombat reggel 9-kor mentünk be a kórházba ötperces fájásokkal. Vasárnap délután már akkora fájdalmaim voltak, hogy muszáj volt gerincbe kérnem fájdalomcsillapítót. Óránként kaptam a gerincembe, de nem múlt a fájdalom.
Egy fiatal midwife volt velem. Nézegette a monitort, mi pedig csak összenéztünk a párommal, mikor a kiscsaj állva majdnem elaludt. Hétfőn reggel üvölteni tudtam volna, annyira tehetetlennek éreztem magam. Hiába volt mellettem már két nővér és a párom, úgy éreztem, vége… feladom. Senki nem tudta csillapítani a fájdalmaimat.
Annyi gázt szívtam már, hogy szinte alig tudtam nyitva tartani a szemem. Aztán hirtelen elmúlt minden fájdalom, mintha elvágták volna. Értetlenül bámultam a nővérre, és láttam, hogy torzul az arca.
- Nyomd a piros gombot! – üvöltötte a fiatal nővérnek, aki hirtelen azt sem tudta, hol van. Én sem…
A szobám pillanatokon belül tele lett orvosokkal, orvos-palántákkal és nővérekkel. Bőgni kezdtem, mert tudtam, hogy valami nagy baj van, de hirtelen semmit nem értettem abból, amit mondtak. Elmagyarázta a doktornő, hogy a baba nem fejjel akar kibújni, hanem a feje hátra van hajolva, és a nyakát mintha hátrakötözték volna.
Ez a kétnapos vajúdás és próbálkozás kifárasztotta a babát. Leállt a szíve.
Nem emlékszem, mennyi idő telt el innentől kezdve, pánikban voltam. Mindenki csak próbált nyugtatni, mert ha felszökik a vérnyomásom, az pláne nem tesz jót. Aláírtam a papírt a császármetszéshez, és még ki tudja, mihez… csak csináljanak már valamit!
Nem telt el sok idő. Végig küszködtem a könnyeimmel, és forgott velem a világ a sok gáztól. Megszületett a kislányom és pár pillanat után már felsírt. Egyből orvosok hada vette körül és vizsgálgatták. Mikor odahozták hozzám bebugyolálva, kis sapival a fején, minden bánatom elszállt. Csak néztem és boldog voltam, amiért egészséges és él. Bal szemhéját és a buksiját megszúrhatták valamivel, amikor burkot repesztettek, mert hosszú horzsolás futott végig a kis fején.
Nagy kínok és sok könny árán született meg a 3,89 kilós szép hajasbaba, de megérte!
Beatrix
