Azzal búcsúztunk, ha majd egyszer lesz időm és kedvem, írjam le, mit csinálok.

Most van időm: 2 óra 25 perc. Ennyi a menetidő az első iskoláig. Remélem, a kedv is felszáll majd valahol a buszra.

A gyökerek: gyógypedagógus lettem a gyermekkorban legkisebb gyakoriságú fogyatékosság területén, két és fél évtizede. Dolgoztam gyerekekkel és felnőttekkel, egyházi és állami intézményekben, osztállyal és csoporttal, de tartottam órákat egy-egy ember számára is. Gyűjtöttem és értelmeztem a tapasztalatokat.

Öt éve olyan munkakörbe kerültem, ahol munkám középpontja már nem a tapasztalatok gyűjtése, hanem a sokak által összegyűjtött és összegzett tapasztalat átadása. Tanácsadás – gondozói tanácsadás –, ahogy a törvény kategorizálja, s munkaként elismerni hajlandó.

Nem mindennap kell hajnalban kelnem, csak kétszer egy héten. A többi napon elég korán is, hogy a város túlsó végén található központunkba vagy a város peremén óvodába, iskolába járó gyerekekhez eljussak.

A hajnali kelés – nyáron – ajándék. Olyat kapsz fényekben, színekben, hangokban és illatokban, ami csak keveseknek adatik meg. Én azonban jellemzően őszi, téli, kora tavaszi sötét hajnalokon szállok buszra, vonatra, hogy átadjam a tapasztalatot. Ha van kinek. Egyre ritkábban van.

A befogadó tanárok befogadóképességét annyi tényező teszi próbára, hogy bár ők sokasodnak, a befogadás ritkul. Az elfogadás még előfordul. Nem bántja, bár segíteni nem tud rajta. Soha nem járt időkedvezmény az integráció lelkét jelentő differenciálásra, akkor se, ha az osztályban elképesztő az SNI gyerekek aránya, ha megfordul az integráció, hisz nincs az a rossz gyakorlat, amit egy szép névvel ne szentesíthetnénk. Most pedig a kötelező óraszáma is megnőtt a tanároknak – függetlenül az osztály összetételétől, létszámától. Nem tudják, honnan kaphatnának támogatást. Ha jön valami segítség, az ellátás települési lejtőre helyezése folytán a fővárosban akár hat hetente, egyes megyékben három-hat havonta, az ország legtöbb vidékén általában 4 évente, s ha ki is derül, mire lenne szükség, hol kapható, akkor pedig pénz nincs.

Van olyan is, aki bánt. Nem sok, de van. Nem engem, a gyerekeket, köztük „az enyémet”. Mert fél. Retteg, hogy lecsúszik. Közéjük. Vagy vissza, a múltjába, ahol napokig ették a fazékból a főzeléket, főzelék fogytán a rizibizit, magában. Amikor nyárra két póló, télre két pulóver jutott. Már nem emlékszik, hogy ha boldogtalan volt, nem ettől. Most, amikor napi járóföldre nincs más munkáltató, csak az önkormányzat meg az állam? Vagy lehetne feketén napszámot vállalni, de már gyerekkorában is utálta a kapanyelet? Így hallgat; ha muszáj, még bólogat is. Néha pedig bánt valakit. „Ezeknek nincs külön iskolájuk? Mit keres egy ilyen az épek között? Nem lehetne felmentetni, ezt úgyse lesz képes megtanulni.” Nem ez a jellemző, de léteznek ők is, tanítanak ők is, a gyerekek pedig túlélik. Őket is. Akár hosszan is, ha a portfóliójuk rendben lesz.

Maradt egy vékonyodó réteg. Sokfélék: pályakezdők és (sokat) tapasztaltak, érzők és gondolkodók. Néznek is: nem le, a gyerekre, hanem előre, az érdekében. Nem felmentésben gondolkodnak, mert tudják, hogy a pillanatnyi enyhülés hosszan tartó problémákat okozhat. Megoldásokat keresnek. Elfogadják, beépítik a tapasztalatot, tartják a kapcsolatot. Kérdeznek. Már nem a nyílt napokon, de legalább telefonon. Aztán keressük együtt a megoldást. Ami vagy van vagy nincs.

Mikor utazom, bejelentkezem. Előre, egy héttel, ha lehet. Régebben az igazgatónál, most … most is, talán. Hangsúlyozva, nem értek szaktárgyi módszertanhoz, nem ellenőrnek megyek. Látnom kell egy órát, lehetőleg közismeretit, s a gyereket, hogyan boldogul órán azzal a látással, ami neki adatott.

Látja-e – nem, nem a táblát, az általában elég nagy, azt biztosan –, hanem azt, ami a táblára kerül? Tudja-e értelmezni a táblán látható dolgokat osztályfokának megfelelően? Képes-e annak többé-kevésbé hű mását lejegyezni; a füzet képe és tartalma alkalmas-e az önálló tanuláshoz?

Látja-e elolvasni saját kézírását, vagy csupán a korábban automatizálódott mozgássor fut végig a megfelelő sorrendben, de ő maga vagy élő ember e földön el nem olvassa, amit „írt”?

Mennyire terhelhető és milyen gyorsan fárad el a látása, s azon belül is a látási figyelme? Kell(ene)-e a látást igénylő és nem igénylő feladatokat váltogatni ahhoz, hogy könnyebb dolga legyen?

Az osztály általános, a tábla és a pad helyi megvilágítása megfelelő-e?

Az érintett gyermek/fiatal személyisége és a csoport légköre alkalmas-e arra, hogy különös kinézetű vagy drága, sérülékeny segédeszköz beszerzését, kölcsönzését, használatát javasoljam?

Régebben, még akár két éve is, a konzultációra helyet és időt biztosítottak, felmentve a tanárt, az ügyelet, a helyettesítés alól; felszabadítva legalább egy zugot, ahol nyugodtan megbeszélhettük a gyereket érintő kérdéseket. Egyre gyakoribb, hogy a zajos folyosón, fél szemmel-füllel ügyeleti teendőit ellátó kolléga hallgatja az információkat, amelyek akár az iskolai pályafutást is meghatározhatják. A rendelkezésre álló 10-15 percben többször utal arra, ahogy csöngetnek, neki mennie kell.

Kapok aztán egészen különös megjegyzéseket is.

– Mióta van maguknál ilyen utazóügynöki hálózat?

– Maga tényleg ezért a másfél óráért utazik kétszer három órát a vonattal?

Az előbbin még nevettem. Az utóbbi azonban rossz passzban talált. Beteg voltam, család és kollégák felváltva nyüstöltek: nem kellene. Utaznom. Most. (Családom szerint egyébként sem. Más munkát kellene keresnem.)

Kicsúszott hát a számon:

– Igen, ezekért a másfél-két órákért utazom, néha ennél is többet. Jártam már olyan helyen is, ahol barátságosan fogadtak.

Tudom, nem tehettem volna, de néha összegyűlik bennem a keserűség, mint macska gyomrában a szőr, és feltolul.

Része a távolban végzett munkának a kapcsolatteremtés is az érintett tanulóval/diákkal. A kicsikkel könnyű. Nekik még nem ciki a néni, aki eljött hozzájuk. Ki-kimosolyognak az óráról, szinte rám kacsintanak, jelezve, összetartozunk.

A kamaszokkal nehezebb. Néha kifejezetten nehéz. Ki ne derüljön társaik számára, miért jött ez az idegen nő.

A négyszemközti puhatolózásnál – konzultáció a neve – is mindenre az a válaszuk: nincs gond. Látom. Tudom. Megoldom.

Óvatosan bemérve a helyzetet mondhatom csak, hogy mivel láttam, tudom, hogy nem oldja meg. A füzetbe bizony más került, mint ami a táblán látható volt, mert a szerencsés esetben hangosan is felolvasott áperbépluszcé két olvasata a/b+   c illetve a   /b+c külön világok, s az egyenlet megoldását más utakra viszik. Az sem mindegy, hogy verstehen vagy ferstéen. Javaslom, szólni kéne, jelezni, hogy gond van, mert így előbb-utóbb akkora lesz a lemaradás, hogy nem marad más, csak a felmentés vagy a lemorzsolódás.

– Nem baj, úgyis utálom a matekot, a németet, az angolt … A sor szabadon folytatható, s nem csak tantárgyakkal: a látássérülésemet, a világot, s igen, a világból most leginkább magát.

– Mehetek már? – feszengenek.

– Mindjárt, csak még a látásvizsgálat.

Ekkor jön a vita, hogy nemrég voltunk szemészeten…

– Mikor?

– Úgy három éve.

Vagy:

– Ezen úgyse lehet segíteni, már kiskoromban megmondta a szemészorvos.

Néha csak egy beleegyező sóhajtás jelzi, mutathatom, essünk túl rajta.

Mutatom. Először a középső lyukas karikát (Landolt-gyűrűt), a megelőző szemészeti adatok birtokában értelmesnek tűnő távolságról. Elvileg legfeljebb 3 méterről. Ők állnak az ablaknak háttal, a fényt kívánságra növeljük vagy csökkentjük.

Időnként hihetetlenül nagy a különbség a várakozás és a tapasztalat között. Igaz, gyakran az időbeli távolság is az utolsó szemészeti vizsgálathoz képest. Akár évek. Ha csak egy méteren belülről jók a visszajelzések, akkor előkerül a nagy Landolt-gyűrű is. Ebben a látásélesség-tartományban már az mér pontosan.

Aztán közénk telepszik a döbbenet.

– Romlott? Ennyit? – kérdezik.

– Nem tudom. Valamennyi romlás biztosan volt. Egy mérés nem mérés – próbálom tompítani a helyzet élét. – El kellene menni szemészetre.

Nem most van itt az ideje, hogy mondjam, folyamatosan járni kellett volna.

Ennél is rosszabb, amikor előre jelzik:

– Tudom, romlott. – Aztán hozzáteszik – Nem járunk vele orvoshoz.

A végén elmondom nekik, milyen javaslatokat fogok tenni. Mellé azt is, hogy ezek csak javaslatok. Ha nincs pénz, nincs szándék, nem lesz belőlük semmi. Azt már csak gondolom, hogy ha nem is javasolnék, én is semmi lennék.

Aztán vagy hazaindulok, vagy tovább, egy ehhez az intézményhez közeli, otthonról nagyon távoli másik iskolához, eltölteni egy éjszakát az idegenben. Ülök a betegszobában egyedül, mert utazótanár nem szállodában száll meg, nem annak halljában vagy bárjában tölti az estét, hanem üldögél a közeli gyógypedagógiai intézmény betegszobájában. Esetleg megírja az egyre formálisabbá váló feljegyzést a tapasztalatokról.

Már ez sem érdekel. Lassan kiürül minden. Csak a keretek maradnak. Korlátok, ha hagyom.

Arra a papírra csak az előírás szerint kerülnek adatok. Ide más is.

Tilalom van rá ugyan, de:

– Gyere, gyere, te mestertanár! Ellenőrizd, ha tudod, és minősítsd a kompetenciáimat!

S míg te azzal foglalod el magad, én gondolkozom. Mert vagyok, még mindig. S bevallom, érzek is. Együtt is, meg külön is. Érzem, ahogy létezésem egyre értelmetlenebbé válik ebben a rendszerben, s néhány napja tudom, ha ezt ki is mondom, az bűn. Eredendően az enyém.

Onnan tudom, hogy meghallgattam az ismétlést. Azon az adón, ahol levegő után kapkodó beszédhibás médiaszakemberek végszavaznak közpénzen a hatalmon levőknek. Egyikük most éppen egy oktatáspolitikusnak.

Nem hittem a fülemnek. Aki beszélt, azzal majdnem egy helyről származik a diplománk. Övé a Bárczyról, enyém a Bárcziról. (Szegény Bárczi Gusztáv … vagy tán boldog, hogy ezt már nem érte meg.) Az ő végzettsége szociális, az enyém pedagógiai. Mégis oktatáspolitikus.

Azért nem hittem a fülemnek, mert védett valamit, amiben tájékozatlan volt. Nem csak a darabszámot – „néhány óravázlatot, azt hiszem hármat” –, hanem a rendszer egészét illetően. Azért csak védte: „Orvos barátom mondta, hogy a minőségbiztosítás csak annyi, hogy le is kell írnunk azt, amit csinálunk.”

Nem ismerem az orvos barátot, de sem az egészségügyben, sem az oktatásügyben nem volt kevés az adminisztráció eddig sem. Jelenléti ív, munkanapló, fejlesztési, csoport- vagy osztálynapló, munkaidő-kimutatás – kiemelve néhányat. Utóbbi nem most először, de most harminckét órára hetenként.

A minőségbiztosításról pedig nekem nem orvos beszélt, hanem a tapasztalat. Ezt: a minőségnek híre van, biztosítás nélkül. Aki jó orvos vagy tanár, ahhoz mennek. Aki rossz, attól menekülnek. Ha tehetik, mert egyáltalán akad másik elérhető: térben, időben, pénzben.

Ha nincs, akkor tűrnek.

Egy kérdés azért maradt: van másik lehetőség vagy tűrjük tovább?

Kiábrándult lennék? Kiégett? Itt az ideje, hogy újra gyerekek közt dolgozzak, mert majd ott feltöltődöm?

Egyrészt nem hiszem, hogy a gyerekcsoportok töltőállomásként működnének, ahová beáll a pedagógus és feltöltődve távozik. Másrészt: dolgozom közvetlenül gyerekekkel is, igaz csak négy egyéni órám van egy héten.

Akivel a hét kezdődik, 23 hétre született… Édesanyja tudja, hogy ez a koraiság még csak nem is születés volt. Megküzdött érte, sok menetben. Egy agyhalott gyermeken az újjáélesztést is megtanulta, ha esetleg a szükség úgy hozná. Okos az édesanya: tudja, a küzdelem kettejük közös életének végéig tart majd. A gyerek nem beszél és nem szobatiszta, abban az életkorban, amelyben a jelenlegi szabályozás szerint már iskolaköteles lenne.

Fejlődik. Nemrég még testi közelséggel kellett maradásra bírni egy-egy feladathelyzetben, pedig már akkor fényképet, rajzot, körvonalábrát egyeztetett. Ma pedig ül a saját székén, hosszan végezve egy-egy tevékenységet, s a mások által kiejtett hangokhoz betűk képét kapcsolja. Nem téveszti a zöngés-zöngétlen és magas-mély hangrendű párokat sem. Fejlődik, de még mindig nem beszél és nem szobatiszta. Nem én fejlesztem, az édesanya, akit – amiben csak képes vagyok – támogatok, mert tudjuk, sokszorosan megküzdött érte, s fog is, mindhalálig.

A másik tizenkét éves. Harmadikos. Egy hónapja kaptam. Ő is kapott valamit: matekból felmentést. Speciálisból integrációba került. Folyóírása olvashatatlan, gépelni még nem tud. Reméljük, fog. Ha a szülei is úgy akarják, mert heti egy óra… csak akkor elegendő valamire. Most alapozunk. Még nem a gépírást: bizalmat.

A harmadik jól lát. Legalábbis azzal a szemével, amelyik kevésbé sínylette meg a kemoterápiát és a sugárkezelést. A vaknak hitt szem látásán dolgozunk: legyen minél jobb. Ha felébredne az alvó sárkány, és magával vinné a jobbik szemet, ne maradjon látás nélkül. Okos, nagyon. Kicsi is. Elsős. Tűri a takarást, végzi a feladatokat, mert tudja, mi a cél. Viselkedése, megoldásai bizonyítják: agyunkkal látunk.

A negyedik külön történet. Csoportprofilt róla és barátjáról írnék, s tán írok is majd egyszer, de nem a portfóliómban.

Dolgozom persze gyerekekkel másként is. Rehabhétnek hívjuk.

Olyan gyerekeknek szervezzük, lehetőleg párban, akiket a látásuk megakadályoz az életkoruknak megfelelő önellátásban, tájékozódásban, közlekedésben, számítógép-használatban.

Miért párban? A gyermekkori látássérülés alacsony gyakoriságú fogyatékosság. Sűrűn előfordul, hogy a család, s így az integrált gyermek lakóhelyén nem találkozik másik érintett gyerekkel. Ha sikerül jó megküzdési stratégiájú párt találni az elesettebb mellé, talán többet gyógyít, mint a mi szakmai tevékenységünk.

Mi is az?

A szülő – szerencsés esetben együtt a szülők – elhozzák gyermeküket hozzánk, bízva abban, hogy az iskolából kihagyott egy hét veszteségeit ellensúlyozza, amit nálunk kap majd a gyerek. Közösen tűzzük ki a célokat az említett területeken: a család, a gyerek vagy fiatal és mi, rehabilitációban jártas tanárok. Kellünk ehhez mi is, hogy ne álmok vagy rémálmok határozzák meg a jövőképet.

Aztán négy és fél napig tanuljuk, gyakoroljuk, amire szükség és lehetőség van.

Hétvégén ismét összeülünk, megbeszéljük, honnan hová jutottunk, merre vezet tovább az út, hogyan célszerű rajta haladni – otthoni gyakorlással vagy újabb bentlakásos héttel.

Ez is lehet töltekezés, s néha az is. Amikor a csinos bakfis állítja: botot kér, fehérbotot szeretne, mert neki az kell a biztonságos közlekedéshez. Ritka bölcs belátás. Vagy amikor a szótlan kamasz, – aki minden kérdésre azt válaszolja egy héten át, hogy neki mindegy, de tényleg: mindegy; nem értem? – a segédeszköz boltban alaposan végignézi a választékot és azt mondja, én ezt akarom.

Belátás és akarás. Korántsem mindig jutunk el eddig. Ha a gyerek a szétesett család és elemeire hullott társadalom terheit is hordozza a látásvesztés, látásromlás mellett, akkor nem.

Péntekre az ő béklyóiból az én koloncaim lesznek.

Ezt csinálom. Csökkenő meggyőződéssel.

Most például itt ülök egy megyeszékhely speciális iskolájának betegszobájában, szívességből. Más szóval: ingyen; hogy megköthető legyen a KLIK-kel az alku az ellátandó gyerekek érdekében. Fizetik az utazásomat, minden mást oldjunk meg.

Megoldjuk. Megoldom. Megcsappant lelkesedéssel. Még meg. Hallgatom, ahogy hisztis Myrtill nagynénje szipog a fűtéscsőben, néha könnyei hangosan csorognak, majd brummmogva vigasztalja magát. Aludni kéne. Talán pihenni is.

Egyedül vagyok. Magányos, akár a hosszútávfutó. Szaporodnak a kilométerek, a tapasztalatok, az ősz hajszálak és a lila visszerek. Van, ami az enyém, de egy részét jó lenne megosztani, megbeszélni. Letenni az enyémből, átvenni a társéból. Ha lenne még, de betöltötte… Fizikatanárok tán el sem hiszik, de kölcsönösen átadva a terhek egy részét végül mindkettőnek könnyebb. Szociológusok talán tudják: ez nem zéróösszegű játszma.

Aztán sétálni kellene. Mint régen, mikor még volt kivel, mert nem töltötte be… Nem bolyongani. Mert a bolyongó magányos, akár hollandi, akár…

Mesélni lenne jó. Például arról, hogy a múltamban jártam. Nem a máséban, Taszáron; a sajátomban, a kastély parkjában. Ahol megvan még a tó, de nincs már sehol a tehénarcú fa. Igaz, a rajz se, amely majd harminc éve készült róla az alkotótáborban, s nemrég szállt el a kéményen át méltó társaságban: az anatómiajegyzetekkel együtt. Az arc kezeletlen seb volt egy levágott ág helyén, s a korhadással egyre inkább egy tehén pofája nézett rád. Úgy, ahogy a mi juharunkból pedig mohazöld hajú tündér figyeli szúrós tekintettel a kertünkbe lépőket.

Ezekkel a sebekkel kezdődik a fák elmúlása. Talán szép halála volt. Szebb, mint annak a tanárunknak, aki az alkotótábor idején, de innen száz kilométerre halt meg. Lejtőn elszabadult kocsija zúzta össze. A sorstalanok egyikeként ez a sors jutott neki. Hitt benne, hogy megfékezhető, ami gyorsulva gurul a lejtőn. Vagy ha abban nem, hát tudta, kötelessége legalább megpróbálni.

Miközben figyelem a mindennapos testnevelést – a kezdődő tavaszban „Nézz csak a réten szét, röppen, szökken az aprónép” – látom, hogy a kamasz, aki kérte, társai ne tudják, kiért, miért érkezem, eltűnt.

– Hová lett? – kérdem osztályfőnökét.

– Nem szeret labdázni, a barátja a szakértőiben van vizsgálaton, talán sétál.

Nézem a kastély körüli utat, fel is bukkan rajta, mellkasára szorított kézzel. Kilihegi magát, újabb körre indul. Derekáig érő fiúcska szökdécsel mellette. Beszélgetnek.

Ez sokat mond. Az egyedül rótt körök, a töredék-életkorú és magasságú társ.

– Ő is a barátja – mondja az osztályfőnök, majd mesélni kezd. Nekem, mert a réten még mindig röppen, szökken… – A mindennapos testnevelés és a busz menetrend miatt a 6. óra – legyen bár osztályfőnöki, szakmai előkészítő vagy éppen testnevelés a neve – mindenképpen ebéd. Heti negyven órájuk van, az utolsóról 3 után 5 perccel csengetnek ki. Egy részük már a buszon ülne hazafelé, a többiek ehetnék a kihűltet a konyhások zsörtölődő sürgetése mellett. Így a 6. óra – legyen bármi – ebéd. Ez van – teszi hozzá szégyenlősen, nem is sejtve, mennyire becsülöm benne, hogy ember és szombat viszonyában ilyen magabiztosan igazodik el.

Mesél mást is:

– Régebben már dolgoztam itt hét évet, aztán nagyon kellett a pénz, és a készenléti végrehajtási csoportnál húztam le négy évet. – A kezével közben olyan önkéntelen mozdulatot tesz, hogy elhiszem neki a folytatást is:

– Itt kevés a pénz, de ez, itt, – mutat maga köré a nagyon súlyosan sérült gyerekekre, – a béke szigete a nyugalom tengerének közepén.

Állunk a kora tavaszi verőfényben, aztán egy fiúcskával váltott néhány szava elegendő ahhoz, hogy megértsem, a szigeten nemcsak paradicsommadarak élnek. Kérdéséből kiderül, rühjárvány van, egyiket kikezelik, másik behozza. Jut belőle gyereknek, felnőttnek.

– Tetű nincs – teszi hozzá kínosan nevetve, mikor látja az arcomon, a helyi enigmát megfejtettem.

Most és itt – gondolom. Az óra véget ér. A tanárok összegyűjtik a mára rendelt szabad levegőn futkosásból a gyerekeket és visszamegyünk az épületbe.

A tanteremben együtt az elmúlt ötven-száz év magyar iskolai enteriőrjének számos eleme. A szemetes trapéz alakú pozdorjalapokból összeragasztott láda, akkora, hogy akár Zajcsek is kuporoghatna benne, tetején falap nagy fogantyúval. A terem elejében négyszárnyú zöld tábla, közüle az egyik mágneses. Festése nem pattogzik, bár nem is friss.

A hátsó falon pedig interaktív tábla. A terem akkora, hogy benne a létszámhoz szükséges padok csak csigavonalban férnek el. Ki az egyik táblára, ki a másikra lát rá jól.

Az interaktív tábla itt nem dísz. Nem is a vetítővásznat helyettesíti. Az előző osztályfőnök – három hónapja, tehát tanév közben ment nyugdíjba, – sokat használta. Főleg azzal dolgozott, nyugdíj előtt, a kastélypark közepén, a megye szerencsétlen sorsú gyerekeinek iskolájában magyar órákon, gyógypedagógusként. Az eredménye nyilvánvalóvá lesz az óra folyamán. Az új magyartanár a megye több környékbeli kistelepülésén tanított hosszú pályafutása alatt; többek között az osztályfőnököt is, történelemre.

Itt, most a szótő és toldalékok kapcsolatát boncolgatják. Kilencedik osztályban? Igen. Ez szakiskola. Speciális. Ahol az idén, még és lehet, utoljára, van idő ilyen úri huncutságokkal foglalkozni. Jövőre már elég lesz, ha az „úr ír”. A gyerekek tudják az anyagot. Apró lépésekben, nagyon módszeresen hívja elő a tanultakat. Van mit. Annak a mára már nyugdíjas kollégának a keze nyomán, aki pályája utolsó éveiben megtanulta az interaktív tábla használatát. S mi több: rendszeresen alkalmazta is.

Már nem tehetné. Nem csak azért, mert nyugdíjazták, tanév közben. Egyébként sem.

– Tönkrement benne valami – magyarázza a nagyszájú Laci. – Az égő. Tudja, annak megvan, hány órát bír. Hát ez már nem bírta.

– Na akkor, nem egyhamar fogtok itt újra interaktív táblát használni – mondja az osztályfőnök. – Drága ebbe az égő.

A beálló kis csöndben talán mindhárman, felnőttek arra gondolunk, hogy van annál az égőnél költségesebb dolog is: filléres alkatrész hiánya miatt kihasználatlanul hagyni egy valóban drága eszközt, a hozzá kapcsolódó tudást.

A tanárnő pedig, aki nem gyógypedagógusként, s nem bezárt iskolák elől ide menekülve, hanem megfontolt magánéleti döntés kapcsán áll éppen ebben az osztályban, elképesztő magabiztossággal kezeli, mintegy mellékesen, hogy a fiú, aki miatt itt ülök és jegyzetelek, nem látja a táblát. Saját füzetét is alig. Jó ez az óra. Nincs tűzijáték, sem sodró lendület. Nincs színjáték, nem fullad komédiába, élik az életüket előttem. Teszik a dolgukat.

Óra után tanár úr ebédelni kíséri az osztályt. Emlékszünk, a 6. óra, legyen bármi, ebéd.
A tanárnővel még váltunk pár szót. Szabadkozik, hogy nem differenciált. Szokott, de még csak egy hónapja… Egyrészt: dehogynem. Ha az „én fiam” tudta követni az órát az ő látásával, akkor ott volt differenciálás. Másrészt, tudom, hogy először össze kell fognom, erős kézzel, amit utána akár csoportokra is bonthatok.

Kicsit mesél ő is. Kiderül, tanított egy vak gyermeket az előző iskolájában. Elemzi, hogy miben volt kellően eredményes, miben kevésbé akkori munkája, s mi az, amit szerinte feltétlenül szakembernek, látássérült gyermekekkel foglalkozó gyógypedagógusnak kellett volna megtennie a gyermek érdekében. Pontosan látja a szülők szerepét is.

Oktatáspolitikus úrnak mondom, félre, mint Molière darabjaiban a szolga: akár le is írhatná, de minek? Mikor? Erre ki lenne kíváncsi? Ez túlságosan szakmai ahhoz, hogy helye legyen egy portfólióban, és olyannyira túlmutat az engedelmesség értékén, hogy kár is lenne ezért tollat ragadni. Hát még a számítógépet bekapcsolni.

A tanár úr is visszatér az ebédlőből. Fekete báránykái már a jászolnál, egy időre más pásztorolja őket. A minden iskolában ott maradó dossziét csak átfutjuk. A döntő ebben az esetben nem a szemészeti állapot, hanem a betegség, amelynek talaján kialakult.

Ritka genetikai rendellenesség. Súlyossága egyénenként nagyon változó. Nekem nincsenek vele jó tapasztalataim. Púpok, az összeroppanó bordakosár belsejében leálló légzés, összeomló keringés, immunszupresszióban végzett műtétek után kialakult rák, a súlyos gerincferdülés miatt végzett hosszas műtétben elhaló retina… Ezt a tudást nem osztom meg. Minek.

Erős nyomatékkal mondom viszont, hogy LÉTfontosságú az úszás (a szomszéd faluban van uszoda) és a gyógytorna.

A mindennapos testnevelésbe bele is férne. Kár, hogy a gyógytornász is éppen betöltötte a 62. évét. Igen, igen… már nem fér bele a rendszerbe.

Ebbe nem. Ő sem.

Don Quijote

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?