34. hét
Előreláthatólag is eseménydús hétnek néztünk elébe, de az elmúlt 7 nap a valóságban még sokkalta mozgalmasabbra sikerült.
Hétfőn reggel a bölcsi-forduló után rögtön az SZTK-ba vezetett az utam, hogy megejtsem az ehavi esedékes nőgyógyászati látogatásomat. Nagyon vártam már, hogy megint lássam a babát, hogy megtudjam mennyit nőtt az elmúlt hónaphoz képest, még mindig helyesen helyezkedik-e ...egyszóval, hogy bizonyosságot kapjak, hogy még mindig minden a legnagyobb rendben van odabenn.
A baba nagyon ideálisan, a korának napra pontosan megfelelően növekszik, már 2145 gramm és továbbra is szépen fejjel lefelé készül a születésre.
Én minden elhatározásom ellenére mégiscsak ránéztem a mérlegre a mázsálásnál és kellemes meglepetésként ért, hogy az elmúlt napokban nem híztam semmit, még mindig +11 kg-nál járok, így egy kicsit bizakodóbb lettem, hogy hátha már nem szalad el annyira a dolog a hátralévő pár hétben.
Mivel ez volt az utolsó szülés előtti vizsgálatom a kerületi nőgyógyásznál, így kénytelenek voltunk a bürökrácia oltárán is áldozni: kaptam beutalót vérvételre, hogy a TSH értékeimet újra ellenőrizzék, írtak fel új receptet az egy hónapja elkezdett pajzsmirigy tablettához, kiadták a munkából szülési szabadságra való távozáshoz szükséges dokumentumokat és hivatalosan is beutaltak az általam kiválasztott kórházba. A következő vizitet már itt fogják megejteni, mert az utolsó 6 hétben már ez a kórház kíséri a terhességemet és amikor eljön az ideje, szülni is náluk fogok.
Az SZTK-ban azt mondták, hogy telefonáljak oda az első időpontért, de még jó, hogy volt annyi eszem, hogy előtte gyorsan ránézzek a kórház weboldalára, hogy van-e valami különleges elvárásuk az időpontkéréssel kapcsolatosan.
Képzeljétek, időközben kreáltak egy nagyszerű online bejelentkezési rendszert, ahol a megfelelő adatokat megadva kettő perc alatt le tudtam adni az igénylésemet. Szinte abban a pillanatban érkezett is a visszaigazoló email, hogy 3-5 munkanapon belül számíthatok a visszajelzésükre, hogy pontosan mikor tudnak fogadni. Csodálatos, komolyan mondom! Már majdnem olyan érzésem volt, hogy a 21. században élünk!
Megmondom őszintén, hogy a szüléssel eddig még nem különösebben foglalkoztam, egyfajta távoli eseményként tekintettem rá, majd lesz valahogy alapon. Kicsit megnyugtat, hogy egy gyereket már kiküszködtem magamból – repülő fenn, magzat benn még nem maradt, – ezúttal is menni fog.
Most viszont, hogy már ténylegesen is abba az épületbe kell majd mennem terhesgondozásra, ahol két szinttel feljebb szülni is fogok, már nem tudom elhessegetni a gondolatot, egyre többször jutnak eszembe a korábbi tapasztalataim és lassacskán mentálisan is elkezdtem hangolódni a szülésre.
Annyira nem ijesztő, mint elsőre volt, most már legalább tudom, hogy mire számíthatok és talán olyan hosszadalmas sem lesz, mint a nagylányom érkezése.
A dokitól szerencsére éppen időben értem haza hétfőn, hogy még elkapjam a kapualjban toporgó postásunkat. Igazából azért örültem nagyon, hogy nem kerültük el egymást, mert egy csomagot vártam, de helyette egy tértivevényes levelet nyomott a kezembe az adóhivataltól. Nem tudom, hogy más hogy van vele, de az ilyen hatóságoktól viszonylag ritkán érkezik jó hír, legjobb esetben is valami adatszolgáltatást várnak, aminek természetesen tegnapelőtt volt a határideje. Most viszont váratlan pozitívumot tartalmazott a rövid, féloldalas levél: fogalmam sincsen, hogy milyen újdonsült jogcímen, de elég jelentős összegű adóvisszatérítést kapok a 2022-es évre. Szinte egy teljes havi fizetésemet fogják visszaküldeni. Hétfői napom így még sosem indult! Bár minden héten jönnének ilyen hírek!
Keddre is be volt táblázva a naptárunk, aznap délután tartották az éppen aktuális negyedéves bölcsis szülői értekezletet, ami egyben az évzáró beszélgetés is volt.
A téma a bölcsőde vége és az óvoda kezdete volt, de szóba került az ebben a korban aktuális szobatisztaság is. Csak a csoport fele szobatiszta nappalra és csak néhány gyerekről mondható el, hogy már éjszakára is elhagyták a pelenkát. Tudja persze mindenki, hogy nem lehet ezt a dolgot siettetni, de mégiscsak jó tisztában lenni azzal, hogy hogy áll a lányunk a kortársaihoz képest és megnyugtató, hogy nem vagyunk semmivel lemaradva. Pláne, hogy ő nyári születésűként a kisebbek közé tartozik a csoportban.
A szülői értekezletre szokás szerint a férjem ment és hazaérve megintcsak döbbenten számolt be róla, hogy a 25 fős csoportból mindössze 5 szülő érkezett időben, a délután 5 órás kezdésre, majd fél óra elteltével érkeztek még négyen, de így is csak összesen 9 fő vett részt a beszélgetésen.
Sosem fogom megérteni, hogy hogy lehet az, hogy ennyi szülő hagyja ki rendszeresen az ilyen alkalmakat, mert azt egyszerűen nem akarom elhinni, hogy egyikük sem ér rá egyetlen meghirdetett időpontban sem. Pláne úgy, hogy én azon kevés anyák közé tartozom, akik a bölcsis gyerek mellett teljes állásban dolgoznak, a csoport nagy részének az anyukája nem dolgozik vagy csak részmunkaidőben.
Mindegy, nem az én dolgom, de azért érdekes, hogy minden egyes szülőin ez a tendencia.
A kis létszámú részvétel miatt legalább jutott arra is idő, hogy a megjelent szülők gyerekeiről részletesebben is beszámoljanak a gondozók. A lányunkról semmi újdonságot nem tudtak mondani, még mindig kicsattanóan energikus, be nem áll a szája, csak mondja és mondja a magáét egész nap, intézkedik-szervezkedik megállás nélkül. Páros feladatoknál olyan gyerekekkel szokták párba állítani, akik viszonylag keveset beszélnek, hogy a rengeteg locsi-fecsi segítse az ő beszédfejlődésüket.
A szülői utolsó 30 percét arra szánták, hogy megmutassák az összegyűlteknek az elmúlt hónapokban készült tucatnyi képet és videót, hogy vizuális elképzelésük is legyen arról, hogy mivel is foglalatoskodtak ebben a tanévben.
A bölcsis beszélgetéstől függetlenül, kedden délután újra nekikezdtünk a szobatisztulásnak. Most más módszerhez folyamodtunk, csak annyit tettünk, hogy hazaérve bugyit adtunk rá, de nem nógattuk a bilivel, nem ültettük rá bizonyos időszakonként, csak egyszerűen nem volt rajta pelenka.
Arra számítottam, hogy pár alkalommal esetleg bepisil, akkor ki tudjuk majd elemezni az erre adott reakcióját és annak megfelelően tudunk továbblépni az ügyben. Képzeljétek el, egyetlen egyszer sem csurrantott be, minden alkalommal szólt, hogy pisilnie kell!
Igaz, hogy eleinte pelenkát kért, de olyankor gyengéden tereltük a bili irányába azzal a „kifogással”, hogy kevés pelus van itthon, jobb, ha azt a pár darabot eltesszük éjszakára. Ezt hallva gond nélkül ült rá a bilire mindig, amikor szükségét érezte.
Nagyon boldoggá tette, hogy ő boríthatta a wc-be a terméket, büszke volt rá, hogy teljesen egyedül csinálhatta és pár alkalom után már ki is küldött a fürdőszobából, hogy ténylegesen önállóan intézhesse a kiborítást, a bili kimosását, a wc lehúzását és a kézmosást.
A szoktatós bugyival az április végi és a május eleji pár alkalmat leszámítva már nem próbálkozunk, hamis biztonságérzetet ad neki, többször is előfordult, hogy abba belecsorgatott, míg a hagyományos bugyiba egyszer sem – a szoktatós betét valószínűleg túlságosan hasonló érzés a pelenkához, így ezeket végleg elpakoltam.
Nagyon sokat gondolkodtam ezen az egész szobatisztulási folyamaton és a héten abszolút megvilágosodtam. Így utólag azt gondolom, hogy az lehetett a baj, hogy az első próbálkozásaink során mi ültetgettük mindig a bilire és hiába nem zavarta látszatra a dolog, mégsem érezte úgy, hogy kellő bizalmat szavazunk neki és 100%-ban eldöntheti, hogy mikor érezi szükségét, hogy pisiljen.
Úgy tűnik, hogy ebben is, mint szinte minden másban, csak a maximális önállóságot hajlandó elfogadni és enélkül ugyan nem küzdött a bili ellen de nem is volt együttműködő (értsd: nem pisilt bele). Sosem erőltettünk semmit, de valószínűleg tudat alatt sértette az önérzetét, amikor emlékeztettem rá, hogy nem pelenkában van, vagy kérdezgettem, hogy nem kell-e pisilnie.
Mióta teljes mértékben rábízzuk a dolgot, egyszer sem csurrant be semmi, nem volt baleset, szól és másodperceken belül eredménye is van a dolognak, nem kotlik percekig a bilin.
A gyerekünk természetét ismerve, most persze annyira logikusnak és kiszámíthatónak tűnik ez a viselkedés, hogy verjük a fejünket a falba, de az első próbálkozásoknál úgy éreztük, hogy segítünk neki azzal, hogy „beleütjük az orrunkat”.
Nem ártott volna emlékeztetnem magam arra, hogy a lányom egy éves korára fokozatosan elválasztotta magát az anyatejről, 10 hónapos kora óta csak egyedül hajlandó enni, már évek óta senki más nem adhatja fel a cipőjét és ha véletlenül felszúrok egy falatot a villájára vagy becsatolom a lábán a szandált, akkor képes vissza levenni, hogy teljes egészében önállóan csinálhassa végig a teljes feladatsort.
Majd pont a szobatisztaság lesz az a mérföldkő, amiben kiengedi a kezéből az irányítást. Ha, jó vicc.
A lényeg a lényeg, az elmúlt heti teljesítménye után talán nem túlzás kijelenteni, hogy nappalra már többé-kevésbé szobatiszta.
Szerdán újabb mérföldkőhöz érkeztünk, aznap végre megnyitották az óvodai beiratkozáshoz szükséges online portált. Elég rövid határidőt hagytak az adatok feltöltésére, csak június 2-ig lehet lehet leadni a jelentkezést, amibe ráadásul két olyan hétköznap is beleesik, ami idén munkaszüneti nap.
Szerencse, hogy már rögtön az első napon elkezdtük a kérdőív kitöltését, mert több, mint 200(!) kérdésre kellett válaszolni és összesen 61 dokumentumot kellett feltölteni. Ez minden gyereknek szükséges, aki először jelentkezik állami intézménybe, mi korábban még nem találkoztunk ezzel a formanyomtatvánnyal, mert eddig magánbölcsődébe járt a lányunk.
Gyakorlatilag a teljes élettörténetét meg kellett osztani, minden egyes fejlődési területre rákérdeztek, a születési körülményeitől kezdve a pszichológiai, érzelmi és mozgásbeli fejlődésen keresztül egészen a szülők foglalkozásáig.
Hivatalosan természetesen majd elbírálás alá kerül a jelentkezése, de a választott óvodában már tudták, hogy hozzájuk fogunk jelentkezni és magyar szülő leszármazottjaként prioritást élvez a magyar-horvát kétnyelvű csoportba való felvételnél.
Ennek megfelelően már másnap telefonált is Kati óvónéni a csoportból, hogy megérkezett hozzájuk a kitöltött formanyomtatvány és a következő hetekben mindenképpen szeretnének egy személyes beszélgetés keretében is találkozni a leendő kiscsoportossal, hogy még szeptember előtt megismerkedjenek.
Az egyik szemem sír, a másik nevet, hogy az intézményváltás mellett döntöttünk és nem marad a kicsi, családias bölcsi-oviban, ahová most jár.
Jobban esne a lelkemnek, ha továbbra is olyan helyre járhatna, ahol már mindenki ismeri, nem pedig az egyik legnagyobb körzetes óvodába, de valamit valamiért. A nyelvtudás nálunk nem esik a kompromisszum kategóriába, így muszáj leszek megszokni a gigaovit és a folyamatos ingázást a belvárosba a reggeli és a délutáni csúcsidőben. Hosszú távon bízom benne, hogy jót teszünk vele és a következő 3 év alatt magabiztos, választékos magyar nyelvtudást szed majd magára a lányunk.
Olyan gyorsan elrepült ez a három év! Hihetetlen, hogy már óvodás lesz, hiszen még csak most született!
Már annak is éppen itt az ideje, hogy a harmadik születésnapjára készülődjünk.
A június a mi családunkban „szülihónap”, egymás után több ünnepeltet is köszönthetünk a nyár elején. A sógorom nyitja a sort, majd a lányunk következik, a hónap közepén pedig a férjem ünnepli a következő évfordulót. Ha úgy alakul, hogy még júniusban megszülök, akkor a kisebbik lányunk születésnapja is erre a hónapra esik majd.
A sógorom ajándékát már jóval hamarabb beszereztük, ő külföldön él és anyósomék a héten indultak el hozzájuk pár napra látogatóba, így kézenfekvő volt, hogy velük együtt küldjük el a mi meglepetésünket is. A férjem és a gyerek ajándékait viszont csak ezen a héten rendeltem meg.
A lányom olyan rollert szeretne, aminek világít a kereke, miközben hajtja, így ez volt az első tétel a bevásárlólistámon, de nem bírtam ki és vettem neki egy 4in1 kirakót is, amiből négy különböző nehézségű képet lehet kirakni – a darabok száma 35 és 70 között folyamatosan növekszik.
A kirakózás még mindig toplistás elfoglaltság, hosszú ideig lefoglalja és imád vele pepecselni – már 40 darabos képeket rak ki szinte percek alatt! Ez az új szett remélhetőleg elég szórakozást és kihívást biztosít majd neki a következő pár hónapra.
A lányunk szülinapjához közeledve egyre több barátunk és rokonunk kérdezi, hogy mivel készüljenek neki, mit szeretne ajándékba kapni. Már hetekkel ezelőtt számítottam rá, hogy ez lesz a helyzet és nem akartam elintézni a dolgot a „betonkeverőt-tűzoltóautót-dínót” mantrával, így új megoldáshoz folyamodtam.
Akármikor, amikor együtt mentünk vásárolni és meglátott valamit, ami tetszett neki, akkor mindig azt a választ kapta, hogy ezt most nem vesszük meg, de nemsokára szülinapja lesz és hátha ott lesz majd az ajándékok között. Majd a szeme láttára lefotóztam a kérdéses játékot és elmentettem az üzlet nevével együtt, hogy pontosan dokumentáljuk, hogy neki az a valami NAGYON tetszett.
Így most, amikor az ismerősök sorra kérdezik, hogy mit szeretne a csemete, akkor kész válasszal tudok szolgálni és csak át kell küldenem egy pár képet mindenkinek.
A hét utolsó napjai nálunk a négy napos hosszú hétvége kezdetét jelentették és rengeteg szabadtéri programmal készültünk a felszabadult időre.
Végre ki tudjuk élvezni a jó idő nyújtotta lehetőségeket és akár egész napokat is a lakáson kívül tudunk tölteni. Szombaton rögtön egész napos játszóterezés volt a program a legnagyobb helyi parkban tartott piknikkel, vasárnap pedig elutaztunk a „horvát Szaharába”, hogy a kirándulás keretében megnézzük az itt található sivatagi állatokat.
A gyereknapra való tekintettel aznap először eltekintettünk a délutáni alvástól, nem igyekeztünk hazafelé, hogy délben mindenképpen aludjon a gyerek – nem áll a feje tetejére a világ, ha egy nap kimarad és helyette inkább korábban fektetjük le este.
A „tevepark” mellett található a városka gyönyörűen felújított középkori kastélya is, ami most egy múzeumnak, kávézónak és étteremnek ad otthont, így ott helyben ebédeltünk, mielőtt elindultunk vissza Zágrábba.
Otthon a kutyánkat felvettük és négyesben (ötösben) kimentünk a közeli parkba a futtatóba labdázni és fogócskázni, de a nap tökéletes végszavát hazaérve a lányom szolgáltatta. A lakásba belépve bejelentette, hogy kakilnia kell és most először nem a pelenkát, hanem a bilit kérte!
A végterméket látva majdnem elbőgtem magam, hogy az elmúlt borzasztó év után már itt tartunk, hogy nemcsak, hogy nem tartja erőszakkal vissza, de már saját magától szeretne a bilibe kakilni!
Az önállóság sem tart azonban örökké, a nagy kék szemeivel először a produktumra, majd az apjára nézett és kijelentette: „Apa, megengedem neked, hogy ezt most te öntsd ki!”
Salty
