Aki azt gondolja, a házasság cukormázzal leöntött, púderrózsaszín lufi, az téved. A héten ugyanis kéthónapos terhesen elvetéltem. Klasszikus módon kezdődött. Kétcsíkos pisi. Először nagyon halvány, majd úgy öt nap múlva erősödő. Izgatottság, némi félelem. Többek között mitől? Kitalálták! A vetéléstől.

Megyek ultrahangra. A lepukkant vidéki sztk-ban angyalszemű, félhülye öregember ül utcai ruhában, köpeny nélkül.

- Azért jöttem, hogy bizonyítsam a földönkívüli civilizációk létezését, megtudjam, terhes vagyok-e, mert a tesztek pozitívat mutatnak - vagy valami ilyesmi.

- Azt onnan kérdezze - mutogat az égre az idióta. - Csak a Jóisten tudja megmondani, terhes-e. - És hogy nagyjából mit képzelek. De azért megnéz. - Mariii! - kiált ki a folyosóra. Jé, hát itt van villany, tűnik fel, amikor megérkezik Mariii. Az öltöző ajtaja nyitva, ragyogó fényár hívogat.  - Ez akár az is lehet, de, mint mondtam... - A monitor helyett ismét az égre mutat. Lelőném.

A későbbiekben megyek hát másik ultrahangra. A kórház a Faun labirintusa, ajándék szörnyekkel. Ötször eltévedek, majd egy nyálkás óriásbékát követve leérek az alagsorba.

Tíz percig keringek, pedig ezúttal nem is az idegosztályről jövök. A lifttel szemben a patológia. Itt születtem. (Nem a patológián.) A vécé büdös és nincs papír, a váróban átszellemült hassimogató kisiparosok, a szomszéd szoba ajtaja nyitva, és kihallik, ahogy az Urak az űrből bugyogó, pulzáló életjeleket küldenek a szuszogó, izzadó két X-kromoszómás földlakóknak. A vizsgálóban orvosok helyett okj-s szakasszisztensek ítélkeznek életek felett. Tévedésből ugyan néha elhúz egy-egy nyugdíjas pin@bubus (szelleme), ellenben olybá tűnik, a bámészkodás holmi csajos buli lesz.

A nőci elfelejti kiszedni az előző vizsgálat képét a plazmatévéjéről - így már most többk(ak)ilós, kifejlett alient várok, aki üres tekintettel néz. Engem.

- Azt hiszem, ez nem az enyém...

Némi diszkrét korrigálás, majd a monitoron megjelenik Frodó. Egy fekete kis gitárpengető. Üres, persze. Bárki is ez, később foganhatott, gondolom, mert tudom, mikor volt peteérésem; fájni szokott. Már megint a pete... Segítség, hal lettem!

Innentől kezdve nézik. Hetente. Fejcsóválva bámulják a kis valósághőst, ahogy lassan nő. Millimétereket, az ebadta. Közben a vidéki sztk-s már feni a kést. Többször hallom, hogy kaparni akarnak, mint a saját nevemet, pedig Frodó (írom inkább ezt, mert a petezsák-szó nem csak a barátnőm szerint undorító) kitartóan nő. Fáj ez-az, nyomokban hányingert tartalmazok, csak a leves és a gyümölcs esik jól, fogyok vagy öt kilót (rám fér). Be vagyok tojva, mint anyák napján a Bambi. Érzem, hogy lassan beállok az átszellemült arcú, szuszogó lábasfejűek sorába. Kilenc hónap múlva partra vontatás. Eddig ettől féltem, most inkább a mindennapoktól. Pánikszerűen kergetem az egészséget, igyekszem jó gazdatest lenni,  de valahogy nem érzem a „kis lelket”. Szerintem nincs itt sehol se kis lélek, se nagy, de nem hangoztatom, milyen kiábrándító már.

Hallottam anyukákról, akik az első perctől fogva érezték az illetékes behatoló tisztes jelenlétét, majd a magázódást tegeződésre cserélték. Én ugyan eltörtem egy higanyhőmérőt, és egy fondorlatos kísértet huszadjára is felkapcsolta a retyóban egyik éjjel a villanyt, de a kis lélek valahol a Bahamákon tanulhatta a mélytengeri búvárkodás fortélyait - bennem nem volt, az biztos.

Az egyik vizsgálaton haematómát találnak valamivel a gitárpengető alatt. Őt azzal büntetem, hogy neki nem adok nevet.

- Nem vérzik? - kérdezi a csaj, úgy mellékesen.

- Miért, vérezzek? - gondolom, és az elkövetkező napokban úgy elkezdem a vérzést, mint az engedelmes kisdiák.

Hívogatjuk hát az ismerőseim nőgyógyászait - vasárnap. Hogy elkerüljük az ügyeletet és a henteskórházat. Mindeközben az alábbi kifogásokkal találkozunk:

- Vasárnap van!

- Isten akarata...

- A doktor úr nyaral!

- A doktor úr nem fogad több beteget!

- A doktor úr - és most jön a legjobb! - nem foglalkozik terhes nőkkel!

A sztahanovista versenyzők közül a nagy számok törvénye alapján végül csak kikerül a győztes, aki rákövetkező hétfőn meg is vizsgál.  Ekkor már nyolchetes vagyok, egy öthetesnek megfelelő petezsákkal, vagy három hónaposnak megfelelő méretű, feszülő hassal. Monitoron mutogatja a belsőségeimet, majd relaxációs cédére illő hangon ítél veszélyeztetettnek; ágynyugalom, bűbáj, csokicsipsz, és csak semmi stressz.

Hazamegyek, lefekszem a nyitott koporsóba.

Másnap elönt a vér.

A vetélkedő elkezdődik. Ekkor még nem tudom felfogni, mi van, bár érzem, hogy ebből jó már nem sül ki, így hát vészeljük át valahogy. Forródrót a dokival. Szeretné elkerülni a műtéti kontaktust, mert láthatólag nem vonzódik eléggé hozzám, így inkább megvárja, amíg kivérzem neki a fél univerzumot, és akkor talán...

Másnap jönnek a fájások. Ja, mert hogy azok is vannak. 5-10 percenként ismétlődnek. Ja, mert hogy azt senki se mondta, hogy gyakorlatilag akármi is van bennem, azt meg kéne szülnöm, ugyebár. Ugyan Zsákos méreten aluli volt, mint az anyja, de a szövetek körülötte már egy kilenchetes terhesség színpadi kellékeinek feleltek meg. Köszi a tájékoztatást. Ezt bioszon nem tanítják (miért?). Mindenesetre kérdezze meg orvosát, gyógyszerészét...

Csak ülve vagyok életben. De a java mégsem ez. Hanem a másnap belőlem kihulló óriási monolitok.

- Ez meg mi a szar? - kiáltok fel a mosdóban, és úgy kell engem felmosni. Akkora régészeti leletek távoznak, mint amekkora nemrég a méhem volt, amit egy hónapja mértek. Biztos kijött a méhem, mert annyira fáj. Kijött a petefészkem is.  Majd rajta keresztül kijöttem - én.

Bármi is jött ki, mondja a doki, jó jel, hogy tisztulok, és van esélyem megúszni a műtétet.

Nem merek felállni, mert félek, hogy megint tojást rakok. Járni nem nagyon tudok, mert szédülök. Ez eltart napokig. Aztán a vérzés. Hajjaj, beindul rendesen. Ja, mert hogy azt csak később mondja a doki, hogy a tojásrakás nem a folyamat vége; a vérzés ezután még vagy egy hétig tart.

Különbözöm azoktól, akiket egyből küldtek a műtőasztalra. Valahogy - még most - nem érek rá elgyászolni az egészet - egyben kell maradni. A villanykapcsolgatós iránt inkább némi dühöt érzek. Meg a karmát is okolom - ezáltal csak szolidan magamat -, hogy biztos megérdemeltem mindent és legalább törlesztek egy jóízűt.

Valamelyik este korántsem gyöngéd fájdalmak jelentkeznek baloldalt. Hőemelkedés. Aztaku. Telefon a dokinak. Azonnal megnéz. Smink? Asszem nem kell.

Út közben a telefonomat nyomkodom. Újabb babás képek a Facebookon. Nem akarom  látni ezeket. Beállítanám a babaszűrőt a telón, de ehhez nem elég okos, vagy a gazdája nem az.

- Nagyon jó, hogy jött - közli a nők bálványa síri hangon, miután kipréselte belőlem az utolsó szuszt és az utolsó tízezrest -, petefészek-gyulladás, antibiotikum, még egy hét ágynyugalom...

És most várunk.

Várunk, hogy kijöjjön, lemenjen, begyógyuljon, kigyógyuljak.

Ritka madárnak számítok, hogy lábon kihordok egy spontán vetélést. Legalábbis a neten hiába keresgélek sorstársak után; bezzeg olyan felemelő sztorikat  találok, hogy a nő ötvenszer elvetélt egymás után, mielőtt ő maga sikeresen kútba ugrott szült (ilyen sztorikkal szoktak vigasztalni - de jó!), de olyat nem, hogy valaki ágyban, párnák között letudjon egy kilencedik hetes terhességet.

Mellesleg azt sem értem, miért gondolják emberek, hogy ha ismernek valakit, akinek az enyémnél sokkal horrorisztikusabb történetei/tünetei vannak, attól majd jól megvigasztalódom. Nem, kéremalássan, ettől nem vigasztalódom meg, legfeljebb durcáskölyök-képet vágva kimerítem a káromkodás szakzsargonát.

Egy biztos: hogy egy ideig azért mégiscsak kissé szomorú leszek a partra vontatás előtt álló lábasfejűek átvonulásakor, és kicsit mérges leszek az Urakra az űrből.

Azokra, akik jeleket küldenek, és azokra, akik nem.

És az is biztos, hogy egy ideig ki is teszem nekik a táblát, hogy ők is világosan lássák: nálam bizony

TILOS AZ Á!

Zuzmó

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?