Két éve felnéztem a Fishingen egy színpadra, és eltöprengtem: ez a csaj ugyanannyi idős, mint én. Húszéves srácokkal csinál alkalmi duettet, stagedivingol, rohangál, díváskodik. A korosztályunk egy része már közönségnek se vállalja a bulikát, nemhogy fellépőként. Közönségként én mondjuk igen, de azt én is nehezen tudom elképzelni, mi kell hozzá, milyen váltót kell átállítani, hogy az ember ne Átlag Manci legyen a szolgáltatóközpont hetvenedik alcsoportjában, hanem egy ilyen nő, aki ott a színpadon áll.
Vagy akár egy világsztár, abból is van velem egyidős, és még színpadra áll, pedig túlvan ezen-azon.
Velem egyidős ugyanis a Péterfy Bori vagy a Kylie Minogue. Utóbbi most épp átrepül pár kontinenst, és itt landol a Sziget-nagyszínpadon hamarost.
Emlékszem a berobbanására, pont itt voltak Ausztráliából a bácsikám és a felesége, utóbbi él még, most 92 éves. Akkor még közel se volt annyi, gyönyörű, vonzó nő volt (az még 92 évesen is), és lelkesen mondta, hogy ez a kislány milyen bájos, azon túl, hogy milyen jól énekel és táncol. Ha még egyszer ő ilyen fiatal lehetne! Ha még egyszer ilyen kirobbanó lelkesedéssel és ártatlansággal…!
Ez volt az I should be so lucky. Én akkoriban mondjuk inkább Dire Straitset meg Pink Floydot, ilyesmit hallgattam, de nem voltak ellenemre a vidám slágerek, talán a Jason Donovannal énekelt Especially for you tűnt csak a kilencvenes évek jellegzetes nyálzenéjének, amit azért már elkapcsoltam, hiányzott belőle a Locomotion sodró vidámsága, az I Should be so lucky ártatlansága, se zeneileg, se sehogy nem találtam érdekesnek. Nem úgy a Nick Cave-vel közösen előadott sötét balladát, a Where the wild roses grow-t, na az már bejött.
Egy ideig úgy tűnt, bejött neki az élet is. Én pont a karrierje elején, 1991-ben éltem jó pár hónapot Ausztráliában, ő meg a kevésbé szimpatikus hugicája, Dannii mindenféle magazinok címlapján virítottak egyfolytában, ő volt Ausztrália ügyeletes színpadi üdvöskéje és legkelendőbb exportcikke (pedig akkor még megvolt az INXS zenekar is, és a Krokodil Dundee-t megformáló színész is nagyot ment mindenféle országokban, itthon is), szép is volt, tehetséges is volt, népszerű is volt, sikeres is volt. Mindenki nagyra értékelte a Sydney-i olimpia fináléjában előadott produkcióját, a legjobbak közé sorolták. És ez ment 2005-ig, amíg egy kegyetlen orvosi diagnózis ki nem vonta egy időre a forgalomból.
Namármost. Gondoljunk bele, ilyenkor lesz hirtelen átok ez a foglalkozás, meg hogy az arcodat széltében-hosszában mindenki ismeri. És hát a tehetséged mellett a szépségedből is élsz…de senki se garantálja neked, hogy akár szép, akár egészséges leszel-e valaha is. A nyakadban lihegnek a firkászok, és a rosszindulatúbbak megpróbálják elkapni és kipublikálni a legpocsékabb pillanataidat, megpróbálják lefizetni az ápolónőt, hogy megtudják, hogy vagy, és lefotóznák az elgyötört arcodat, hogy diadalmasan szétkiabálják: ez is csak húsból van, ami ugye, hamar romlik, ő se járt jobban, mint Liza a szomszédból, aki a helyi Mekit takarítja.
Az ilyen történetekben sokszor rácsodálkozom, hányan csinálnák ki az állítólag imádott-körberajongott ikont, a puszta kárörvendéssel, a nem nyilvánosság elé való pillanatok „megörökítésével”, a túlzó-kiabáló szalagcímekkel, a kierőszakolt interjúkkal kezelés közben, a szánalommal kevert „na ez is hogy járt” csámcsogással. (Ha szeretjük, ha sok jó pillanatot köszönhetünk filmnek-zenének-sorozatnak, miért taposunk rajtuk ilyenkor?)
Végigcsinálta csendben, tudtommal nem írt belőle drámai memoárt, és egyszercsak ismét a színpadon állt…nem egy ugrifüles kislány, egy ártatlan, nagyon pici, fiatal nő, hanem egy színpadias kosztümökben is remekül mutató, változatlanul nagyon szőke és nagyon ragyogó mosolyú díva. Talán kicsit lassabb koreográfia vezényelte a táncot, több időt hagytak arra, hogy átöltözhessen két csuda jelenet közt, de őszintén szólva így is olyan keményen megdolgozott a sikerért, mint az egészségileg talán szerencsésebb utat bejárt Madonna, akivel saját bevallása szerint is sok közös vonásuk van (szerintem pl. ebben a klipben ez erősen tettenérhető...) csak ő szelídebb, simulékonyabb és fogyaszthatóbb.
És most itt van, egy olyan életkorban, amikor Átlag Mancinak már gyakran háromszor kell bejönnie a szobába, hogy egyszer észrevegye valaki, hacsak nem azért, hogy rácsodálkozzunk arra, hogy őszül, hogy kilókkal meg hőhullámokkal küzd, és szerencsés, ha valaki tekintetében még látja a fiatal önmagát néha. Amikor Átlag Mancit már leírják vagy leírja ő magamagát, nem reklám-célcsoport, nem kap munkát egy rakás szakmában, többek közt esetleg akkor se túl sokat, ha mondjuk színésznő.
Ő egyelőre ragyog, kislányos bájjal és vérprofi mozgással, nem kopó énekhanggal tolja az újabb és újabb lemezt meg show-t, pedig nem olyan egyszerű a dolga, mint a fiúknak, akiknek sokszor elég hangszervirtuóznak és/vagy eredeti egyéniségnek lenni, és nem várják tőle el, hogy ötvenvalahány évesen a húszéveskori ragyogását hozza a színpadon. (Mellesleg neki majdnem sikerül…)
Gyereke a wikipédia alapján nem lett, Isten nem ad mindent, hümmögi a fejemben Szabó Magda, tündér keresztanyám.
Szóval megjött a Kylie Ausztráliából most itt nekünk, megint úgy tűnik egy ideje, bejött neki az élet, tessék nézni ezt például, ez épp tavaly készült, és most tessék elgondolkodni, mit is gondolunk általában a ötvenes nőkről.
Vakmacska
