Ezt a történetet azért szeretném megosztani, hogy a hasonló helyzetű nőknek is erőt adjak a továbblépéshez, illetve, hogy egy évvel a tragédiám után kiírjam magamból az egészet.
Minden 2012 júniusában az esküvőnkkel kezdődött, amikor eldöntöttük, hogy most már jöhet a baba. Hosszú várakozás és sok-sok vizsgálódás után 2014. január 14-én jött a csoda, pozitívat teszteltem. Még aznap rohantam is a dokihoz, aki akkor még nem tudta megerősíteni a terhességemet, de két hét múlva nemhogy ezt erősítette meg, de azt is, hogy ikreket várok!
A kezdeti sokk után boldogan újságoltuk el a hírt a családnak. A 8. hétig nem volt probléma, akkor viszont elkezdtem vérezni, megállapították, hogy hematómám van. A munkát abba kellett hagynom, pihenésre intettek. A hematóma hamar felszívódott, a 18. hétig nem is volt probléma. Akkor mentünk a genetikai ultrahangra, amit már nagyon vártuk, mert megtudhattuk a babáink nemét. A tragédia itt indult el. Ekkor ugyanis közölték velünk, hogy az egyik babának szinte nincs magzatvize, már kényszertartásban van. Egy másik uh-ra is elküldtek, ott nem kecsegtettek semmi jóval. Másnap elmentem a dokimhoz, aki beutalt a kórházba. Ez egy szerdai nap volt, másnap töltöttem a 19. hetet. Minden orvos tanácstalan volt, többször csináltak ultrahangot, semmi változás nem volt. Az egyik baba kényszertartásban, méretei elmaradtak a másiktól, aki viszont teljesen egészséges volt, és megtudtuk azt is, hogy kisfiú lesz.
Nyolc napot töltöttem a kórházban, amikor besokalltam és megmondtam, hogy hazamegyek, mert semmit nem csinálnak velünk. Az orvosom vázolta a lehetőségeinket, sajnos kíméletlen őszinteséggel. A legvalószínűbb az volt, hogy mivel az egyik babánál a korai burokrepedést igazolták, be fog indulni a vetélés és világra kell hoznom az életre még képtelen babáimat. Vagy megpróbálom folytatni a terhességet, vállalva a kockázatot, hogy méhen belüli fertőzést kapok, ha meghal a babám. Illetve, amit egyáltalán nem szerettünk volna, megszakítjuk a terhességet. Egy hetet kértünk gondolkodásra, ezalatt kikértük más orvos véleményét is, aki szintén a megszakítást javasolta. Felmerült egy császár lehetősége is, ahol kiveszik a „beteg” babámat, hogy a másik tovább fejlődhessen. De mivel egy lepényem volt és az is a mellső falon tapadt, erre nem volt lehetőség. Végezetül az osztályvezető főorvos azt mondta, folytassuk a terhességet, ki lehet viselni, még akkor is, ha a másik baba elhal közben. De ő is felhívta a figyelmet, hogy a vetélés bármikor bekövetkezhet. Hát nekünk ennyi elég is volt ahhoz, hogy folytassuk az egészséges fiunk miatt!
Ekkor nyolc kínkeserves hét következett. Minden hetem a kórházban kezdtem vérvétellel és ultrahanggal, rettegve attól, hogy mikor közlik velem, megállt a babám szíve. A nagy áttörés a 25. héten történt. Tisztán emlékszem az ultrahangos arcára és döbbenetére, mivel a babám kimozdult a kényszertartásból és teljesen átfordult, sőt azt is megmutatta, hogy ő is kisfiú lesz. Semmiben nem volt elmaradva a testvérétől, szépen fejlődött. Együtt sírtunk az ultrahangossal. Ám az orvosom másnap óva intett, hogy ez még nem jelent semmit, ugyanis nagyon sokáig volt kényszertartásban, aminek sok következménye lesz. És az esély az életben maradásra még mindig csak 50 százalék volt.
A 26. héten sajnos nyílni kezdett a méhszájam és újra kórház következett. Aznap feküdtem be, amikor a 27. hetet töltöttem, tüdőérlelő injekciókat kaptam a biztonság kedvéért. Az aggodalom nem volt hiábavaló. 2014. június 19-én, még aznap, hogy befeküdtem, este 11-kor nagyon erős görcseim lettek. Rögtön megvizsgáltak és a legnagyobb félelmem abban a pillanatban valóra vált, megindult a szülés. Azonnal vittek a szülőszobára, én meg sírtam, mert nem voltam rá felkészülve, azt sem tudtam, mit kell csinálni. Minden nagyon gyorsan történt, közben riasztották a koraszülött mentőket. A kétségbeesés miatt sajnos a saját dolgom nehezítettem, de a szülésznő nagyon kedves volt és végül összeszedtem magam. Így 0.40-kor megszületett az egyik, majd 0.50-kor a másik fiam is. Nem láthattam őket, kivitték mindkettejüket és én nem tudtam mi történik.
Majdnem egy óra telt el, mire jöttek szólni, hogy többszöri újraélesztés után szállítható állapotba kerültek, de nem biztos, hogy túlélik az utat a János kórházig. Iszonyatos perceket és órákat éltem át innentől. Hajnalban a férjemnek sikerült kideríteni, hogy életben átértek a kórházba, de kritikus az állapotuk. Ekkor még nagyon sok remény volt bennem, hisz már nagyon jó kezekben voltak. De reggel megkaptam az első tragikus hírt, Benedek, a „beteg” babám fél 8-kor feladta a küzdelmet. Összetörtem... Innentől már semmi nem számított, csak, hogy eljussak a János kórházba és ott lehessek a másik fiam mellett. Így alig 12 órával a szülés után elhagytam a kórházat és bementem a fiamhoz.
Ott feküdt az inkubátorban és küzdött, gépek lélegeztették, a szeme csukva volt. Az orvosok megmondták, hogy nagyon rossz állapotban van. Hazaküldtek, mert sajnos az intenzíven nem lehettünk sokáig. Este hívtak, hogy a látogatásunk után jobb lett a helyzet, volt, hogy magától lélegzett és pisilt is. Nagyon megkönnyebbültünk. Másnap viszont azzal fogadtak, hogy nagyon nehéz éjszakája volt, többször összeomlott a keringése. A délutáni látogatáskor megkaptuk a második tragikus hírt, Dominik fél 4-kor meghalt. A testvére után ment. A világ ekkor megszűnt számomra és csak arra tudtam gondolni, hogy mit tehettem életem 25 évében, hogy ilyen tragédiát kellett megélnem. Benedeket csak holtan láttam, életében nem láthattam. Dominikot a kezembe vettem, élet már nem volt a kis testében, és csak sírtam, sírtam... Mindkettő fiam kisangyalka lett, és nekem, más újdonsült anyukákkal ellentétben nem azzal telt az első hetem, hogy élvezem az anyaságot, hanem azzal, hogy eltemetem a fiaimat.
Mindenki próbált vigasztalni, de erre nincsenek vigasztaló szavak. Tudom, hogy oka volt a tragédiámnak, és tudom, hogy ettől sokkal rosszabb lett volna, ha kéte beteg gyereket kellett volna nevelnem, ki tudja hányféle betegséggel és fogyatékkal, az agyam tudja, de a szívem nem... Nagyon vártuk őket, nagyon vártam, hogy terhes legyek, és ezt az elhatározást nem vetettem el, mert tudtam, hogy ezt a fájdalmat csak egy kisbaba képes enyhíteni, akire fentről vigyáz a két kis angyalkám. Így még a kért 3-6 hónapot sem vártuk ki, nem hiába, hisz a csoda azonnal jött. Szeptember elején pozitívat teszteltem. Egy kis hematómát leszámítva problémamentes terhességem volt és 2015. május 5-én világra jött a kislányunk.
Egy évvel a tragédia után már tudom, hogy ezt a kis Gyönyörűséget a fiaim elvesztésének köszönhetem, hisz ha akár az egyik is életben marad, én nem leszek vele terhes. Noémit tőlük kaptam és ők óvják fentről. Ha elég nagy lesz, elmeséljük neki, hogy nem ő az első gyerekünk, és talán látatlanban is szeretni fogja őket, ahogy én is a mai napig! A történetem azért osztottam meg, hogy erőt adjak azoknak, akik így vagy vetélés során elveszítették hőn áhított gyermeküket, ugyanis a továbblépéshez tényleg segít, ha minél előbb készen állunk egy új élet érkezésére. A fájdalom, az űr, ami keletkezik, soha nem múlik el, soha nem telik el nap, hogy ne gondolnék rájuk, hogy milyenek lettek volna. De a kislányom annyi erőt ad, hogy ezt képes vagyok elfogadni, ám soha el nem felejteni!
Viktória
