Azt gondolom, a hit olyan, mint a szerelem. Ha gyenge vagy, elbuksz, ha erős vagy, akkor nem adod fel, és harcolsz, hogy odaérj. Halálra szabályozhatod, kiadhatsz róla könyveket, kötelezőnek teheted róla bizonyos tanok oktatását, háborúkat és konferenciákat szervezhetsz a nevében, fizetett hivatalnokok légióival működtetett intézményeket hozhatsz létre, hogy a vele kapcsolatos ügyeket kezeljék, büntethetsz vagy megszabhatsz bizonyos viselkedésformákat vele kapcsolatban – tökmindegy.
Akinek van hozzá érzéke, az ösztönösen jól fogja csinálni, a többiek meg nem, és a dolog mindig is magánügy marad, közted és imádatod tárgya közt. Meg aztán, ha van egy- vagy többféle isten, akkor számára halálosan mindegy, hogy milyen koreográfiával, öltözékben, nyelven és mozdulatokkal közlöd vele, hogy szereted és tiszteled. Ha komolyan gondolod, akkor úgyis tudja, ha meg nem, akkor csak nevetni fog rajtad, akárhány aranyszínű rojt is van a hosszú fehér ruhádon. Ilyenformán a vallási ünnepekkel kapcsolatban sem érzek az égvilágon semmit. Érdekes egzotikum és tömegsport, távolról tisztelem, nem zavar, de nincs közöm hozzá. A karácsony az egyetlen kivétel.
Régen, amikor kicsi fiúcska voltam, a karácsony volt életem egyik legnagyobb csodája. A világ mindenféle varázslatát kiterítette elém, játékok voltak a fa alatt, maga a fa is csodálnivaló volt, a tévében fantasztikus mesefilmek mentek, és annyi édességet ettem, amennyi belém fért, a világ pedig mosolygós, biztonságos hely volt, tele aranyló fényekkel, régi mesékkel és édes rejtélyekkel, és még a betlehemes-jászolos hangulatvilággal is úgy voltam, hogy nem hittem ugyan el a sztorit, de tetszett.
Kamaszkoromban többnyire kétnaponta átmentem boldogtalanba, de a karácsony kivétel maradt. A csodát továbbra is intenzíven éreztem, egyedül az árnyékolta be, hogy folyton reménytelenül bele voltam esve egy-egy lányba, akihez hozzá se mertem szólni. A csillagok felé nézve ábrándoztam e lányokról, de a karácsony olyan csodás volt a sok családtaggal meg beszélgetéssel, hogy alig maradt egy kis időm esténként boldogtalannak lenni. Kamaszként amúgy igen közel éreztem magam a végtelenséghez, és valójában akkoriban nagyon hiányzott valami fentről rám mosolygó, bölcs jelenlét. Talán csak a testiségre gondoltam többet. A tökéletes megoldás valószínűleg az lett volna, ha egy hópelyhes alkonyatkor E.T. leszáll vidéki otthonom elé az űrhajójával, és egyből szexelünk is.
Az egyetemi években egyre több emberrel találkoztam, akik utálták a karácsonyt. Fel nem foghattam, miért. Azt gondoltam, hasznavehetetlen őrült és normális ember közt a karácsony szeretete az egyik határvonal (és a vitorlás hajóké a másik).
Fiatal felnőttként a karácsony a meglepő, nagy pofonok egyike volt. Ide-oda kell utaznom? Ajándékokat kell kajtatnom a pocsék modorú, nagykabátos prolik tömegében? Dolgoznom kell még közvetlenül az ünnepek előtt (és néha között) is? Néznem kell a hóesésben egymáshoz simuló, boldog párokat, mikor sokszor nekem épp nincs senkim? Hogy lehet ez? Miért maradok ki a csodából?
Teltek az évek, és a karácsony egyre durvább lett. A csodát élvező, rózsás arcú gyermekek áhítatos csapatából átkerültem a szürke ruhás díszletmunkások közé, akik a színfalak mögött előkeresik a Mennyből az angyal cédét, bekapcsolják a magnót, ügyetlenül becsomagolják az ajándékot, amire a címzett alig pillant majd rá, felvágják a bejglit, és mindentudó mosoly helyett bosszankodó grimasszal ismerik fel a tévéből a Reszkessetek, betörők zenéjének első taktusait. Arra kezdtem vágyni, hogy ne is legyen karácsony, mert az a pár nap csak arra jó, hogy undorító kontrasztot képezzen gyermekkori ideáljaim és a gyarló, buta, önző, durva emberekből (köztük pl. belőlem) álló valódi világ között. Arra vágytam, hogy megint a csodaváró oldalon lehessek. Arra vágytam, hogy a sok családtag velem foglalkozzon, és minden olyan legyen, mint régen.
Vagy azt, hogy inkább ne is velük legyen a karácsony, hanem egy észvesztő, félig idegen nővel. Tiszta lappal. Kettesben. Boldog romlottságban ismét romlatlanul. Vagy azt, hogy ha már díszletmunkás lettem, legalább legyek annak tökéletes. Ne bénázzam el. Örüljenek. Lássanak csodát. Ha már izzadok, legyen eredménye. Minderre vágytam egyszerre. De nem ment. Összevesztem emberekkel, pont ezeken a napokon. Béna fát választottam, és elestem vele az utcán (na, az mondjuk nagyon látványos volt). Némelyeknek nem vettem semmit, és pont tőlük kaptam valami értékeset. Á, szóval felnőttem, na, és ahogy majdnem minden, ez a dolog is átváltozott édesből kicsit ízetlenné és bosszantóvá. Ráadásul olyan elcsépelt az egész! Mindenki ugyanúgy édeleg és szenveleg, mindenki ugyanazokat meséli a hülye ünnepekről, mindenki úgy akar tenni, mintha boldog lenne.
Évek óta ezt érzem kábé dec. 24. délig. Aztán rájövök, hogy bolond vagyok. Van csoda. Minden évben megismétlődik, milliószor ugyanúgy, és éppúgy nem veszít szépségéből, ahogyan a partra futó hullámok egyformasága is mindig lélegzetelállítóan gyönyörű marad. Az a csoda, hogy összejössz emberekkel, és hogy van néhányszor pár órád elmerengeni. Nem a pirosas-csillogó díszletek, a marketing-propaganda-célú mesék-legendák, nem az ajándékok, nem az édességek. Hanem az élvezetes hazugság és a kis veszekedés, amikor közlöd a másikkal, hogy még elrohansz a nagybátyádnak venni valamit, pedig ezer dolgotok lenne, pedig valójában épp neki veszel egy (vélhetőleg soha ki nem nyitott) könyvet.
A totális, vallásos boldogság, amit a gyereked arcán látsz a karácsonyfa láttán. Ez az egyik legigazibb dolog, amit valaha láttam, és nem voltam felkészülve rá, hogy ilyen erejű élmény.
Az ezerszer átélt érzés, amikor kilépsz az ostoba napi körforgásból, és arra gondolsz: hihetetlen, de mindjárt leülök a fa melletti fotelbe, magam mellé rakom a 3 kedvenc könyvemet, és 2 órán át azt csinálok, amit akarok.
A megérkezés egy-egy új helyszínre. Nem volt kedved elindulni, útközben is veszekedtetek, de amikor belépsz az ajtón, értelmét veszti az egész korábbi kínlódás, és döbbenten rájössz: nahát, felnőtt vagyok, mégis jó kedvem van.
A család, a szüleid, a testvéreid, nagyszüleid, rokonaid társaságának alázatra tanító ajándéka. Igen, sokat bajoskodsz velük. De hol akad még ilyen család Gerald Durrell könyvein kívül? Az egész világ bekaphatja, talán nincs BMW-m (amúgy is Mustangot vennék), viszont nekem van a legfaszább családom a világon.
A hihetetlen elégtétel: év közben vihar dúlt, nagy változások voltak, intenzíven rettegtél néhány dologtól, iszonyatos pofonokat kaptál, sokszor még azt is elfelejtetted, hogy ki vagy: de most akkor is leülsz ugyanoda, ugyanazokkal az emberekkel, ugyanazt eszed és elindul ugyanaz a film.
Tényleg van karácsony. Ahogy telnek az évek, a hófödte, kivilágított meseország egyre gonoszabb hegyek és egyre veszélyesebb szakadékok mögé rejtőzik. Mintha évről évre szörnyűbb volna oda az út. Ahogy múlik az időd, folyton nehezebb és nehezebb hinni benne. Mert olyan távoli. Olyannyira ellentétes már az összes hétköznapi háborúiddal, olyan dühítően idilli, hogy az már biztosan csak az ostoba megjátszósok elméjében létezik.
Pedig ott van. Vár rád. Most már iszonyatosan meg kell dolgoznod érte. De annál nagyobb öröm megérkezni. Ez már másfajta boldogság: érettebb, keserű felhangok színezik, és egyszerre kell rendelkezned hozzá egy zen-mester földöntúli elengedettségével és egy veszett hörcsög foggal-körömmel kaparó konok elszántságával ahhoz, hogy elérd. Nem vagy már a régi. Nem vagy olyan különleges. Nem vagy tiszta. Nem vagy gyermek és nem vagy jó. De még te vagy, és harcolsz, hogy odaérj.
Biztosak lehettek benne, hogy pár órával karácsony előtt én még párszor elcsúszom a latyakban és káromkodom, veszekszem a szomszéddal, szívat a főnököm, szorongok, pénzt számolok és bűnös gondolatokat forgatok a fejemben, fáj a derekam és külvárosi lúzer vagyok, idegesít a családom és utálom magamat néhány dologért – de karácsony este, és utána még napokig ötvenes évekbeli szving fog szólni a lakásban és a kocsiban, whiskyt iszom, pulykát eszem, a legutolsó, sehonnai féreg ismerősömnek is szívből boldog ünnepeket kívánok, minden hülye filmet megnézek a tévében Mollyval és a gyerekekkel, legózom, nevetek, este kabátban szivarozom a teraszon, és hosszan, röhögcsélve telefonálgatok a barátaimmal, optimista leszek, spicces, szívdöglesztő, kicsit rosszul leszek az édességektől, na és boldog is leszek. Hasonlókat kívánok nektek is.
Őrjöngő Farkas
