Mostanában többször is szó esett a gyerek és a kultúra viszonyáról, akkor fogalmazódott meg a poszt gondolata bennem.  Múzeum, színház, koncert, festmények, komolyzenei darabok, bármi – habár tagadhatatlan, hogy egész más viszonyt alakíthat ki ilyesmikkel az a gyerek, aki pici korától hozzájuk fér, de fel kellett nőnöm és szülnöm kellett két gyereket, meg látnom soktucatnyi másikat ahhoz, hogy mélységében felfogjam: a kultúra vagy a művészetek iránti érdeklődésünk vagy rajongásunk nem feltétlenül öröklődik genetikusan, ahogy egyes művek és művészek iránti szimpátiánk vagy antipátiánk sem.  Évekbe kerülhet a hozzászoktatás eredményeit látni, de az is lehet, hogy mindenféle felkészítés nélkül, magától érdeklődik a festmények vagy mondjuk a balett iránt.

Majd viszem csecsemőként is kiállításra! (meg ahogy Móricka….)

Hát igen.  Ha a fejünkbe vettük, hogy az életmódunk nem fog nagyon megváltozni az első vagy többedik gyerek után, valószínűleg csalódni fogunk, főleg ha ezt úgy gondoljuk, hogy nem passzoljuk őt le a legtöbb kultúrélmény során, hanem már egészen kicsiként magunkkal  visszük, hadd szokja és szeresse meg.  Nem lehetetlen, látni egész pici babákat vagy vidám négy-ötéveseket szabad ég alatti Fesztiválzenekar-előadáson, a Műcsarnokban, összművészeti performanszon vagy a Szigeten. Ma már csak néhány nagyon „hagyományos” vagy drága műfajból maradnak már ki, mint amilyen az opera vagy a nagyestélyis bál. Ha kellőképpen bátrak vagyunk, próbálkozzunk, de készüljünk fel mindenre – például arra, hogy a nagyária vagy a zümmögőkórus közben szemünk fénye, aki addig békésen szundikált, hirtelen üvölteni kezd, esetleg lehányja a mélyen dekoltált ünneplőnket, vagy a drámai csúcsponton hirtelen csengő hangon megszólal:

„Anya, nekem kakilni kell!”

És ez messze nem a legrosszabb, a legrosszabb az, amikor látványosan unja vagy utálja, és van már elég nagy ahhoz, hogy ezt látványosan ki is fejezze, rohangálással, kiabálással, székcsattogással vagy bármi mással. A múltkori poszthoz érkező reakciókból is kiderült: a produkció tanúi főleg nem őt, hanem minket fognak majd látványosan megvetni ezért, erősen kétségbe vonva szülői kompetenciánkat is. Miközben arra se vehetünk mérget, hogy nagyobb korában (amikor már viselkedni legalább megtanul) a kitartó barátkoztatás hatására valóban megszereti-e mondjuk Mozartot, vagy csak odáig jut, hogy felismeri a kiemelt műveket, és udvariasan elviseli a mi vagy valaki más kedvéért. De ha nem unja, akkor se mindig tudjuk átadni az elragadtatást – amit például akkor éreztem, amikor a másfél-két éves Nagyot ráztam vagy két órán át a lánchídi Ghymes koncerten, teljes eufóriában és szimbiózisban.

Gyerekkel menni vagy nélküle – egészen más élmény

Én azok közé tartozom, akik szeretnek „rendesen” megnézni mondjuk egy kiállítást, tehát minden kiállított képet vagy tárgyat, elolvasni a kísérőszövegeket.  Nehezen szoktam hozzá, hogy gyerekkel talán a kétharmadát ha látom, még ha jólneveltek is, akkor se bírnak többet. Le is húztam a bakancslistámról olyan helyeket, mint Firenze – amit valószínűleg az életben egyszer adódik alkalmam megnézni, és igen lehangoló lenne az időm tíz-húsz százalékát tölteni azzal, amiért odamentem, a többiben meg játszóteret, pizzát, focipályát keresni.  Egyelőre arra se tudtam rávenni magam, hogy nélkülük induljak neki hosszabb kultúrkiruccanásnak - a negatív bónusz ebben az esetben a könnymaszatos arc és a cirkuszos indulást követő lelkifurka, a dolog anyagi részéről nem is beszélve, a bébiszittertől a látszólag a kölyköktől megvont forrásokig, amit holmi múzeumbelépőkre verünk el. Ha a gyerek lazán bírja a lepattintást, pénz meg akad effélére, akkor persze miért is ne.

Pedig a kultúramegvonásnak  igen intenzív tünetei lehetnek –én meglepve tapasztaltam, mennyire hiányzik a színház, mennyire vágyom egy-egy kiállításra vagy fesztiválra  – miközben arra is sokunknak van igénye, hogy megosszuk a gyerekeinkkel a számunkra olyan fontos élményeket. Épp ezért telhet évekbe  kiheverni, ha kiderül, valójában sose fogják szeretni  Beethovent, a Tankcsapdát vagy a Nyolcak festészetét, hiába erőlködtünk.

Fontos: a felkészítés

Nagyobb esélyünk van a sikerre, ha gondosan elmagyarázzuk előre, mi fog történni, mit fogunk látni.  Meglepetésnek épp elég lehet a más környezet, a többiek viselkedése, a színpad vagy mondjuk a szobrok látványa.  Minél kisebb, annál kevesebb kapaszkodója van, ha nem mondunk előtte semmit: még a mesés darabokba is érdemes lehet előre belenézni, elmondani a történetet, nem is beszélve a mitológiai vagy történelmi figurákról. Egy ötéves, de még egy nyolc-vagy tízéves sincs  birtokában azoknak az infóknak, amiket belénk mondjuk középiskolában vertek, és egész más úgy nézni egy várat, hogy előtte végiglapozgattuk a Mi micsoda „lovagok” fejezetét, vagy elmagyarázni mondjuk a Gorgót egy ilyen szobor megnézése előtt (a Kicsit módfelett érdekelte a legenda), tihanyi kirándulás előtt elmeséljük a visszhangot, a kecskekörmöt vagy bármi mást.  Külön posztot érdemes a mai interaktív múzeumoknak szentelni (a legtöbb helyen már nem kell döglött tárlók előtt unatkozni szigorú teremőr nénik tekintetének kereszttüzében a legtöbben, ha valaki ezért nem vinné a gyerekét, ettől ne tartson), de akármilyen interaktívak és érdekesek és nyomogathatóak-kézbevehetőek, sokkal érdekesebb úgy tapogatni a mamutfogat, ha előtte láttunk filmen, képen, Jégkorszakban „igazi” mamutot.

Remek segédeszközök vannak már e célra, a Két Egér kiadó Múzeumi Egér sorozatát  ajánlanám elsőnek (nekünk például a Különös Lények a kedvencünk, ahol mitológiai lényekkel ismerkedhet egy kisiskoklás, vagy akár egy ovis is), vagy a már emlegetett képes-füles-kérdezős Mi micsoda sorozatot (és irigykedjünk keményen, amikor látjuk pl. az angol választékot hasonló művekből).  Festményből, világörökség-helyszínből vagy történelmi személyiségből is van már memóriakártya, puzzle, nem muszáj feltétlenül  felnőtt által unt rajzfilmfigurával játszani ilyesmit. Kihasználhatjuk a gyerek dinók vagy középkori fegyverek iránti érdeklődését is, és így vihetjük a Természettudományiba, a frissen felújított tiszaföldvári Földrajzi Múzeumba   vagy mondjuk a gyulai várba.

De már gyerekkorunkban is volt kapható sok minden, amiből maradhatott a lakásban: a Világ és az ember jellegű enciklopédiák, népszerű-tudománytalan történetek görög regéken vagy magyar mondákon alapulva, a János vitéz filmen, mielőtt színpadon látnánk, a festmények apró vagy nagyobb könyvekben. Segítségül hívhatjuk az online világot: az előadások előzetesei a Youtube-on általában hozzáférhetőek, a  Wikipédián megnézhetjük, ki mikor élt, miféle páncélban harcoltak a középkorban, hogy néz ki a magyar korona, hogy néz ki a Google Maps-on a hely, ahová megyünk.

Ki itt belépsz..

..felhagynod minden reménnyel nem kell, de készülj fel mindenféle fantasztikusan hihetetlen reakcióra. Készülj fel mondjuk egy valószínűtlen hisztirohamra a két-hároméves részéről, hogy nem vihetjük haza Szent László kardját, az állatkerti zsiráfot vagy a vikingpáncélt, készülj fel a rosszalló tekintetre, amit akkort kapsz, mikor a kölök kihasználja, hogy te elmélyülten feliratot olvasol, és megpróbál beülni a kiállított trónszékbe. Legyen terved, mit lépsz, ha a színházban elhangzik a  már említett „pisilni kell” vagy „szomjas vagyok” vezényszó, ha meg mondjuk megnyitóra vinnéd, előre mutasd be neki a képeket-szobrokat, ne ott nézze kiskutyának a sárkányt, vagy jelentse ki az alkotó orra előtt, hogy a Peti a nagycsoportban szebbet csinált. Ne sértődj meg nagyon, ha a koncert közepén megkérdezi „nincs még vége?” vagy ha egy év múlva látszólag fogalma sincs, hová vitted múlt nyáron. Ne akadj ki, ha táncra perdül vagy elalszik - megbeszélni előtte és utána érdemes, mit illik és mit nem, hatéves kora előtt pedig leginkább oda vigyük, ahonnét képesek és hajlandók vagyunk kivinni, ha kell, akár az első félórában. Ha végigült már két hasonló programot, akkor se biztos, hogy a harmadikra is vevő.

A lovat te viszed a vízhez, de inni neki kell, avagy az ízlését nem mindig te alakítod

Nem kell se cikinek, se kudarcnak érezned, ha mondjuk te egy félprofi régizene-kórusban énekelsz, ő meg punkzenekart alapít tizenévesen. Semmi különös nincs abban, ha te a klasszicista épületekért rajongsz, őt pedig a szecesszió vagy a szingapúri felhőkarcolók hozzák lázba. Ha te operarajongó vagy, attól még ő simán kiütést kaphat tőle („anya, mért visít a néni?”- kérdeztem én szelíden hároméves koromban a rádiót hallva), de beleszerethet a kortárs zenébe is, amitől meg te kapsz sikítófrászt.  Az is lehet, hogy felnőttként érik be a dolog: leveszi a polcról a tizennégy évesen kapott könyvet, és döbbenten rájön, hogy ez nem is rossz.

Fellazult kánon

Most páran nyilván vitatkoznak majd: én nem hiszek  a most iskolai tantervben megerősített, „kötelező” klasszikus műveltségeszményben sem, a kultúra szerepe jelentősen átértékelődött a kánonnak tekintett tizenkilencedik századi „rend” óta,  a ma múzeumba kövült Toulouse-Lautrec a maga korában kb. annyira volt „klasszikus” egyébként, mint  az időmértékes verselés rajongóinak ma a slam poetry.  Nem gondolom, hogy pusztán azért, mert magyarnak születtem, kötelező lenne rajonganom a Légy jó mindhaláligért (nem bírom szegényt) vagy a Cantata Profanaért (érzem a drámaiságát, de nem szerettem belé). Nem gondolom, hogy mindenkinek jót tenne, ha latint tanulna hetedikben (amikor kötelező volt, egészen mások, más társadalmi rétegződéssel jártak hetedikbe, mint most), nálam nem üti egymást a Belga és Mozart, nem fogok összeomlani, ha a kölyök nem különösebben izgul fel Munkácsy monumentális festményein, vagy akár az általam rajongásig szeretett Arany-balladákon. Legyen valami tudása arról, amit lát, ne nyilatkozzon magabiztos-elítélően semmilyen műalkotásról, amiről  láthatóan fogalma sincs, de ne is essen ájultan hasra bármitől is, amiről úgy érzi, úgy illenék sznobabb körökben.

Kitagadni sem fogom, ha nem tudja végig a Himnuszt vagy vitatkozna a Szózat tartalmával, vagy más kulturális "szent tehenet" támad mondjuk kamaszként. Próbálom átadni, hogy bárki bármit mond, a művészet nem azért jött létre, hogy vonalas füzetben visszaöklendezzék a diákok, mit gondolt ezekről egy sose látott harmadik személy – a művészet azért van, mert gazdagabb és örömtelibb tőle az életünk.  Ha erről leneveljük kicsi korában, vagy elzárjuk előle a kulturális élményeket, akkor valóban megette a fene. De ha ezt nem tesszük, akkor tényleg csak annyi a feladatunk, hogy egyrészt elviseljük, hogy párszor ugróiskolát játszik a múzeum kövein, nem hagyja, hogy békiben végighallgassuk a Kilencedik Szimfóniát, másrészt ezek ellenére megmutatjuk neki a nekünk vagy sokaknak örömet okozó dolgokat, képeket, filmeket, zenéket, könyveket, drámákat – hogy felnőttként mit kezd majd velük, az csak részben fog rajtunk múlni.

Ja, még egy: azért kicsit mégis olyan ez, mint a zöldségevés: könnyebb, ha te is eszed, és undor vagy unottság se látszik a képeden.  Ha nincs könyv túl sok a lakásban (és azok is inkább porfogók, vagy régi érettségik ijesztő relikviái), ha nem lapozgattok festményes képeket otthon, tingli-tangli gyerekzenén vagy aktuális slágeren kívül semmilyen zene nem szól a nappaliban, ha ásítasz, ha megint lovagokról vagy mamutokról kerül szó, és nyaraláskor direkte szünnapon mész efféle intézmények közelébe, nos, akkor sok jóra ne számíts, a gyerek nagy valószínűséggel unalmas, kipipálandó iskolai tételnek fog tekinteni sok mindent Jókaitól a barokk zenéig, amitől nem szakad le ugyan az ég,  de ennyi erővel akár élvezhetné is.  Annyit viszont nem ér az egész, hogy hazudj neki: ha ki nem állhatod a klasszikus balettet, hagyd a fenébe a Diótörőt, akárhogy erőlködik a nagyi.  Ha neki fontos, majd viszi a kisunokáját ő maga.

Vakmacska

 

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?