Kb. 9 hetes terhes voltam, mire leesett, hogy mi a szitu (máskor is volt, hogy össze-vissza jött meg, ezért nem tűnt fel előbb, bár terveztük már egy jó ideje a babát – túl régóta ahhoz, hogy konkrétan készenlétben álljak). Elég sokat dolgoztam akkoriban, két munkahelyem volt, többek közt egy éttermet vezettem London egyik legforgalmasabb környékén. Úgyhogy a teszt után kapkodás volt: szerezni kellett egy háziorvost (GP). Mindeddig (két év alatt) nem regisztráltam sehova, mert életemben nem volt még szükségem háziorvosra, kivéve, amikor anno igazolás kellett, ha blicceltem a sulit).
A szükséges ügyintézés után végre lett időpontom a GP-hez, de elég sokára, úgyhogy némi internetes tájékozódás után elmentem egy magánklinikára a 12. heti ultrahangot és Down-kombitesztet megcsináltatni. (150 font). A vérvétel előbb megvolt, így a kombinált teszt eredményét ott helyben kiértékelte a szonográfus. Nagyon alacsony kockázatot adott ki a háromféle tesztelt szindrómára (Down, Edwards, Patau), úgyhogy amnióról nem is volt szó eztán (35 éves voltam ekkor.)
Közben a GP-vel kitöltöttük a jelentkezési lapot, három tetszőleges kórházat lehetett megjelölni. Akkortájt a belvárosban laktunk, úgyhogy szerencsémre a három legközelebbi kórház mind a legjobbak közé tartozott. Mivel elég későn jelentkeztem, az első helyen jelölt Chelsea and Westminster Hospitalba nem jutottam be (később mégis itt kötöttem ki.) Jobb híján a területileg illetékes St. Mary's-be tudtak "benyomni". Ez az a kórház, ahol Kate Middleton hercegné szült idén nyáron.
Szóval mire megkezdtem végre az állami (NHS) terhesgondozást, már túl is voltam az első trimeszteren. (Semmi rosszullét vagy ilyesmi nem volt, a szokásos dolgos mindennapokat éltem, persze szedtem a vitaminokat, leálltam a cigivel/alkohollal, és elkerültem a kedvenc sushi báromat.) Az NHS-nél a 12. heti UH után legközelebb csak a 20. héten van ultrahang, addig csak egyszer-kétszer találkozol a midwife-fal (szülésznő), aki vizelettesztet csinál, vért vesz, vérnyomást mér és sok mindenről kikérdez, tanácsokat ad. Nagyon rendesek és készségesek, bár napi több száz kismamával találkoznak. Végül még egyszer elmentünk privát ultrahangra. Szépen megmutatta magát, tehát a 15. héttől azt is tudtuk, hogy fiunk lesz. (Ahogy ezeket a sorokat írom, rám kopog odabentről a kis Ketteske, akiről nemsokára kiderül a neme, a 20. heti UH-n.)
Szóval minden fain volt egészen a 21. hétig, amikor az "anomaly scan" mutatott egy "kis" bibit. Illetve pont az volt a baj, hogy nem mutatott. Nem látszott a buborék, ami a folyadékkal telt gyomrot jelképezi. Sebaj, semmi pánik, menjek vissza másnap, valószínűleg épp üres a gyomra, azért nem látszik.
Minden elismerésem egyébként a szonográfusnak, egyrészt azért, mert tök kedves és megnyugtató volt, másrészt a lehető legkorábbi, másnapi időpontot kaptam az újabb szkenre.
Persze én nyugtattam magam, ugyanakkor ráugrottam a Google-ra, s mire hazaértem, már tisztában voltam a lehetséges diagnózisokkal. Egyik opció sem volt túl kecsegtető. (Ugyanakkor találtam jó pár történetet arról, hogyan "nézte be" a szonográfus a szkent és közben meg minden tuti volt.) Otthon kicsit sírdogáltam, de a párommal megbeszéltük, hogy pozitívak maradunk, bármi is történjék. A másnapi szken sem változtatott a helyzeten: minden szuper a babával, eltekintve attól, hogy nem látszik a gyomra. (Közben voltam Magyarországon, ajánlottak egy jó nőgyógyászt, ő is leszkennelt, és persze azt mondta, hogy semmi gáz, szerinte látszik az a gyomorbuborék, ezek az angolok mindent túlparáznak.) Aztán vissza Londonba, kétségek között. Átirányítottak kórházon belül egy specialistához, akinek a gasztrointesztinális rendellenesség volt a szakterülete. Nagy szerencsém volt az orvossal, valóban egy széles körben ismert szaktekintély, és egyben egy módfelett szimpatikus és korrekt angol gentleman. Ő havonta végzett UH-vizsgálatot, de mivel a helyzet ugyanaz maradt, a 31. héten közölte, hogy "he's happy with the diagnose" (csak azért idézem, mert azért mókás az angol nyelv, miszerint "örülök a diagnózisnak..."). Amit persze már első naptól sejtettem, ez egy rendkívül ritka születési rendellenesség, amelynek sem a kiváltó okát, sem a kiküszöbölhetőségét nem ismerik. (Tehát nem az anyuka vitamin/folsav-bevitele, életmódja, családi betegségtörténete határozza meg az elöfordulását. És külön Rita kedvéért: nem is apuka péniszmérete.) A dolog neve Oesophageal Atresia, és azt jelenti, hogy a nyelőcső és/vagy légcső egy szakaszon hiányzik; van rajta két zárt végződés, s köztük egy hosszabb-rövidebb szünet. (Ezért indikálja a nem látszó, üres gyomor.) Az ebbe a csoportba sorolható rendellenességek előfordulása 1:6500-hoz, de számtalan változata létezik a menthetetlentől a túlélhető, de élethosszig tartó problémáson át a tökéletesen műthetőig, Down-nal vagy anélkül, önmagában, vagy más szervek (szív, vese, stb.) súlyos problémájával előfordulva. Persze azt, hogy pontosan mi a helyzet, csak a baba születése utáni vizsgálatok tudják kimutatni. A doki közölte, hogy akkor átirányít a Chelsea kórházba, ahol nagyobb kapacitású a NICU, a problémás újszülöttek osztálya.
Ott álltam a 32. héten egy szépen fejlődő, de "kis hibás" bébivel, miközben épp teljesültek titkos vágyaim: a babust 2-4 heti gyakorisággal láthattam az UH-n, és végül az eredetileg preferált kórházban szülhetek! (Pozitívnak lenni. Ez volt a lényeg. Persze volt sok agyalás, pityergés, de a baba érdekében jó kedélyű akartam maradni.) Mivel fogalmunk sem lehetett róla, hogy mekkora a baj, inkább nem agyaltunk rajta. Nagyon akartuk ezt a babát, és semmi sem vehette el a kedvünket. Felajánlottak amniót a genetikai problémák kizárására, de egyrészt későinek, másrészt kockázatosnak gondoltam, úgyhogy visszautasítottam. Közben jártam a normál terhesgondozásra, mert a terhesség amúgy teljesen rendben ment, problémamentes és könnyű volt. (Még cukorterheléses vizsgálatot sem csináltak, annyira mintaszerűek voltak az értékek.) Közben tovább dolgoztam, az étteremben sosem látott borravalókat kaptam, mert sajnáltak az óriási hasam miatt (persze a has nagy része víz volt, mivel a gyerek ugye nem nyelte, így túl sok volt.) Elérkeztünk a 37. heti ultrahanghoz, amin kiderült, hogy a köldökzsinór véráramlása akadozik, mostantól háromnaponta NST. Rögtön az első után bent is marasztaltak, mert erős és gyakori méhösszehúzódásokat mutatott.
Persze az anarchista énem vadul tiltakozni kezdett az "értelmetlen" bekasztnizás ellen. Jól voltam, a baba is jól volt, csak azok a hülye érezhetetlen méhösszehúzódások voltak.
A maternity wardra kerültem, (ahol sorsukra várnak a mindenórás kismamák) és mivel csalódott és bánatos voltam (életemben először kórházban!), a jó fej nővérke egy egyszemélyes magánlakosztályba rakott, mondván, hogy ott jobban tudok pihenni. Szerencsém volt, a "lakosztályhoz" nemcsak saját fürdő és TV, de háromfogásos, a napi menüről rendelhető koszt is járt. (Mindez természetesen ingyen.) Mondjuk ettől még fogolynak éreztem magam, de nem volt mit tenni. Innentől kezdve addig nem engedtek haza, míg a háromóránkénti NST legalább egymás után kétszer szép nyugodt értékeket mutat. A gyerek persze gyűlölte a hasamra tapasztott kis korongokat, úgyhogy az NST- mérések leginkább ahhoz kezdtek hasonlítani, mintha egy talicska aprómajmot próbálnánk élőképbe rendezni. A nővérkék már fóbiát kaptak tőlünk. A kisfiam olyan mérgesen rúgkapált minden alkalommal, hogy nemhogy szép nyugodt, de értékelhető eredmény is alig akart előállni. A 37. hétben voltam ekkor, és kezdtem feladni a reményt, hogy valaha hazakerülök. Azért tartottak bent, merthogy a gyakori kontrakciók burokrepedéshez vezethetnek, és a túl sok magzatvíz miatt fokozott a veszély, hogy a kizúduló vízzel együtt kiesik a köldökzsinór, ami ugye veszélyes. Meg hát hogy nehogy az utcán szüljek vagy a buszon. (Khmm... egyszer megszöktem, azt mondtam, szülés-előkészítő tanfolyamra megyek, de hazabuszoztam. 30 percre laktam, éreztem, hogy nem lehet baj.)
Nos, egy hét telt el így, semmittevéssel. Közben az orvosokkal kiegyeztünk egy 38. hét eleji indukcióban. Inkább megindítják, mivel a köldökzsinór továbbra sem szállított hibátlanul. Aztán jobbak lettek az NST-eredmények (vagy csak a kisfiam lett rezignáltabb a sok piszkálástól) és a reggeli vizitnél azt mondták, talán délután elengednek. Na, mondom, ácsi, pont megszoktam itt bent, ráadásul három nap múlva jönnöm kell vissza amúgy is, hogy megindítsák a szülést... Most már nem akartam hazamenni. Levadásztam hát a folyosón az ultrahangos doktornőt, aki kvázi a kezelőorvosom volt (választott orvosom ugye nem volt, mert minek is), és megkértem, hogy szóljon rájuk, hogy most már ne küldjenek haza. Úgyhogy maradtam.
Viszont átkerültem a hatágyas kórterembe. Érdekes tapasztalat volt. Mind etnográfiailag (hogyan vajúdnak a különböző népek? Az afrikaiak például fel-alá rohangáltak a folyosón a legszebb törzsi ruhájukban, és kiabáltak), mind szociográfiailag (azért amikor az arab csóka elküldte sétálgatni az asszonyt, míg ö lefeküdt egyet szundítani az ágyába, az meghökkentő volt.) A szomszéd ágyon egy pakisztáni kismama volt, akinél folyton bent ült a népes családja és hangosan nevetgéltek. A másik szomszédom egy afrikai nő, aki a terhességen kívül maláriában is szenvedett és egy szót sem értett angolul (ezért a nővérke jó hangosan és tagoltan beszélt hozzá, hátha). Volt egy magyar motoros csaj Harley-fesztiválos pólóban és a 43.hétben. Volt egy angol nő, aki megállás nélkül hányt, amikor nem, akkor pedig a szoptatás hátrányait ecsetelte. Előbb-utóbb minden szobatársam eltűnt mellőlem, mentek a szülőszobára/műtőbe. Zselé, indukció, szülés. Velem meg mi sem történt.
Várólista volt a szülőszobákhoz, és valaki mindig bejött elém (mivel ez volt a regionális legnagyobb koraszülött-központ, sok kismamát hoztak be más kerületekből is.) Hogy rövidre fogjam: hétfő helyett csütörtök este mehettem át végül a szülőszobára. Nem volt semmi extra kívánságom (mit nekem a bordásfal, gyertyafény meg a medence, amikor 5 napja arra várok, hogy végre történjen már valami?!) Szóval szülőszoba, zseléfelhelyezés, várunk. Nem tágulok, várunk. Sétáljak. Egyek. (Kisétáltunk a szemközti mexikói étterembe, és a két hét kórházi kaja után végre rendes fűszeres ételek! Jól beettem (hm, nem biztos, hogy erre gondoltak, amikor sétálgatni küldtek), ittam egy kispohár vöröset is, stresszoldónak. Vissza a koriba, jobb hangulat, de "ott lenn" semmi változás. (Az angolok nem nevezik nevén a dolgokat. A puncit pl. úgy írják körül: "down below.") Ez így ment pár órán át, totál zárt méhszáj, a gyerek se jött lejjebb, sőt inkább hátrált befelé. Aztán aludni küldtek, vissza az osztályra.
Tíz perc múlva magától elfolyt a magzatvizem, beterítve az ágyat és a fél kórtermet nyálkás szagú langyos lével. Az addig nagy pocak teljesen eltűnt, "jé,de pici ez a gyerek"! Nem úszott ki sem a köldökzsinór, se más, úgyhogy ennek megörültek: irány a szülőszoba. Újabb órák, pici vajúdás, elég sűrű, de gyenge összehúzódások. Végül reggel 7-kor felvetettem, mivel mindenki elfáradt addigra, a gyereket is beleértve, hogy nem lehetne-e inkább császár akkor? De, persze. Onnantól felgyorsultak az események, műtő, gerinc-érzéstelenítés, magzatmonitorozás, a midwife bekapcsolja, hol a gyerek, nincsen szívhang, nyugodjon meg anyuka, gyorsan az ultrahangot, itt a gyerek, kutyabaja, ja, rossz konnektorba dugtam a monitort... Waaaaa. 7:17-kor 9/10-es Apgarral megszületett Ben.
Messecina
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?
