Az „Indiában a szerelmi házasságért halál járhat” című poszt alatt kialakult egy kisebb vita a házasságról; egyrészt annak kapcsán, hogy a Bezzeganyán kommentelők hány százaléka él házasságban, másrészt szó volt a szerelmi- és érdekházasságok közti különbségekről, azok előnyeiről és hátrányairól.
Ezen a vitán felbuzdulva utánanéztem kicsit a KSH honlapján a 2011-es házasságkötési adatoknak (csak azokat találtam meg), és azt láttam, amire számítottam: míg a ’70-es években átlagosan 95 ezer házasságot kötöttek évente Magyarországon, ez a szám 2011-re 35,8 ezerre csökkent, tehát több mint 62 százalékkal kevesebb házasságot kötünk ma, mint negyven éve. Ez nagy megdöbbenésre nem ad okot („Persze, hogy tudtam, csak nem sejtettem!”, hogy a klasszikust idézzem), de szerintem mégis nagyon nagy szám.
Ha ehhez még hozzávesszük, hogy 1990-ben átlagosan 20 évesen (!) mentek férjhez a nők, és ez az életkori átlag 2011-re 29 fölé emelkedett, nem beszélve a válások gyakoriságáról, ki kell jelentenünk, hogy manapság nem divatos házasodni. Az is elgondolkodtató, hogy a 2011-ben született gyerekek 42 százalékának nem élnek házasságban a szülei. Nem írom most le az együttélési statisztikákat (aki kíváncsi, megtalálja azokat a KSH honlapján).
Előrebocsátom, hogy nem élek abban a téves hitben, hogy a zsebemben volna a bölcsek köve, nem áll szándékomban senki felett pálcát törni, csupán elmerengtem a fentiek lehetséges okain, illetve azon, hogy nekem személy szerint mit jelent a házasság. Voltam szingli, az exemnek öt évig élettársa, most pedig a férjemnek a felesége, tehát nagyjából van tapasztalatom az együttélési formákról.
Először is szeretném leszögezni, hogy számomra sokat jelent a házasság, fontosnak és hasznosnak tartom. Egy olyan erős érzelmi és gazdasági köteléknek, amely a család minden tagja számára biztonságot nyújt. Ezer meg egy oka van, hogy miért megy ki a divatból: egyre később felnőtté váló „kvázi-felnőttek”, karrierépítés, félelem az elköteleződéstől, pénzhiány, szabadságvágy stb., sőt, meggyőződésem, hogy már-már társadalmi nyomás nehezedik azokra, akik korán házasod(ná)nak: minek most, van még időd dönteni, először éld ki magad… Nem sokat segít a statisztikákon az sem, hogy az esetleges házasulni szándékozó párok mennyi válást, tönkremenést látnak maguk körül, illetve a házasság/házastárs/anyós/após/gyerek permanens szidalmazása, negatív színben feltüntetése is hatással lehet sokakra. A kérdés tehát nem elsősorban az, hogy miért nem házasodunk, hanem az, hogy miért házasodjunk mégis, és ha már megtettük, hogyan tudjuk hatékonyan működtetni.
Kérdések egész sora merül fel: mi viszi rá az embert a házasságra: szerelem, józan megfontolás, anyagi érdek, teherbeesés, vagy más? Mi a célunk vele? Bizonyítani akarunk valamit? A külvilág előtt teljes mellszélességgel vállalni, támogatni a társunkat? Vagy megnehezíteni számára a szakítást? Zsarolási alapot biztosítani saját magunknak? Biztonságban tudni a gyerekünket?
Elsősorban érzelmi, vagy elsősorban gazdasági közösségnek tekintjük a házasságot? „Csak egy papír”-nak, vagy az összetartozás fontos szimbólumának? Ha „csak egy papír”, akkor miért olyan nehéz aláírni, ha pedig fontos szimbólum, miért olyan könnyű felbontani? Figyelembe kell-e venni az adott házasság okait és céljait ahhoz, hogy jól működtessük, vagy a két dolog egymástól független? És ha már benne vagyunk, hogyan csináljuk jól…?
Én ugyan szerelemből házasodtam, de úgy gondolom, hogy majdnem mindegy, hogy a házasság szerelmi- vagy érdekházasság: ha működik, akkor azért, ha nem, akkor pedig azért. Egy jól működő, ésszel megkötött érdekházasságban két intelligens ember előbb-utóbb úgyis megszeret(het)i egymást, de legalábbis kötődni kezd(het) egymáshoz, főleg akkor, ha gyerek is van. Az ész nélkül, kapkodva megkötött szerelmi házasságok pedig gyorsan tönkremehetnek – nem egy példát ismerek a saját környezetemben. Egy nem várt gyerek érkezése miatt kötött házasság már bonyolultabb kérdés, de nem feltétlenül halálra ítélt vállalkozás az sem. Alapvetően – szerintem – bármilyen okból és bármilyen korban kötött házasságot lehet jól működtetni, és bármelyiket el lehet rontani, nem az indokoktól függ a minőség.
Szerintem eleve a párválasztást rontjuk el sokan ott, hogy fogalmunk sincs a saját igényeinkről, de ha mégis van, akkor olyan romantikus elképzeléseink vannak saját magunkról és a jövendő kapcsolatunkról, hogy a valódi igényeinket magunk elől is elhallgatjuk. A nem megfelelő pár pedig, valljuk be, eléggé visszafogja a házasulási kedvet, mindkét nem részéről. Van például, akinek fontos lenne, hogy a párja megfelelő egzisztenciával rendelkezzen, de ezt nem meri bevallani magának, mert az összetörné az önmagáról alkotott idealizált képet, miszerint ő nem anyagias. Más szeretné a lelke mélyén, hogy irányítsák, de nem akar gyengének tűnni, így egy magához hasonlóval szenved se vele-se nélküle kapcsolatban. Akárhogy is, az első és legfontosabb feltétele a jó házasságnak, hogy merjünk magunknak bevallani és megfogalmazni, amire vágyunk.
Ha mégis sikerül valahogy megfelelő párt találni, akkor jön a következő probléma, nevezhetjük hatalmi harcnak is: nevezetesen, hogy a társam életében én akarok lenni a legfontosabb. Úgy gondolom, hogy nagyon sok kapcsolatot és házasságot rontanak el ott, hogy a felek egymás számára nem a legfontosabbak. (megj.: értelemszerűen egy elrontott kapcsolatból nem lesz házasság sem…) Mindig van valami, ami előbbre való, kellemesebb, sürgősebb stb., mint a partner. Karrier, barátok, szülők, foci, bármi, amivel szemben a partner vesztes pozícióban van, rombolja a kapcsolatot, és egyáltalán nem segíti elő a vágyat az elköteleződésre. Most sokan felszisszennek majd, de szerintem egy házasságban a házastársnak még a gyerekkel szemben is nyertesnek kell lennie (nem az extrém esetekre, bántalmazásra és ilyesmire gondolok, mielőtt bárki beleköt).
A másik erősen hátráltató tényező a halogatás. Az, hogy „majd, ha előléptettek”, „ha többet keresünk”, „ha lesz saját lakás”, „akkor majd összeházasodunk”, bullshit. Ha valami működik, szeretjük egymást, együtt tudunk élni, és úgy döntünk, hogy véglegesen egymást választjuk, nincs értelme halogatni. Ha mindez megvan, miért ne írjuk alá azt a papírt? Halogatni akkor szoktunk, ha nem vagyunk biztosak abban, hogy véglegesen egymást szeretnénk választani…
Miért félünk, miért halogatunk, miért fontosabbak mások, akár a saját anyánk, mint a párunk? Ami különösen érdekel, hogy miért választják egyesek az együttélést, akár gyereket is vállalva, a házasság helyett?
Pedig házasodni jó! Nem tudom, ti hogy vagytok vele, de nálunk az esküvő után minden megváltozott: sokkal közelebb érzem most magamhoz a férjemet, mint előtte; még a szex is jobb lett, és egyikünk sem tudja megmagyarázni, hogy miért. Házasnak lenni más minőség, talán az évezredek alatt berögzült tradíciók miatt, talán azért, mert hivatalos, és amit a hivatal szentesít, az mindig erősebb… Istenhívők ide helyettesítsék be Istent. Nem tudok mást, szenteskedőt vagy kenetteljeset írni erről: egyszerűen jó és kész. Jó érzés kimondani, hogy „a férjem”, jobb érzés, mint azt mondani, hogy a „párom”, „barátom”. Mélyebb, elszántabb (!) összetartozást jelent. Ő lett a legközelebbi hozzátartozóm, őt hívják először, ha ne adj Isten történne velem valami. Most már jogilag is fontosabb számomra a szüleimnél, barátaimnál. Ha mégis vége lesz, nem leszek többé „hajadon”, csak „elvált”. Bélyeg rajtam, és hogy valakinek a bélyegét magunkra engedjük sütni, ahhoz nagy bizalom kell! Ezért olyan nehéz megtenni, ha nem egyértelmű, és ezért olyan egyértelmű, hogy meg kell tennünk, ha megfelelő párt választottunk?
Ráadásul senki nem garantálja, hogy működni fog – ezt mi garantáljuk egymásnak, és erről sokszor megfeledkezünk! Ha egy idő előtt elkopott cipőt visszaviszünk a boltba a blokkal, elvárjuk, hogy ingyen javítsák meg, de ha a házastársunk tesz szóvá egy hibát, sokszor inkább vérig sértődünk, minthogy megjavítsuk (pedig a blokk is ott van, az aláírt házassági papírok! a garancia!). Jobban félünk egyetlen házasságban felmerülő problémától, mint egy bármilyen kapcsolatban felmerülő problémahalmaztól – pedig a problémamegoldás fontosságát és eszközeit tekintve nincs különbség házasság és együttélés között.
Akárhogy is, ha a házasság intézménye háttérbe szorulna a jövőben, szerintem nem lenne jó hatással a társadalomra. Persze, mindenkinél van szebb, érdekesebb, okosabb, vonzóbb, és riasztó a tény, hogy az ember ilyen könnyen lecserélhető. Ha nem házas, sokkal könnyebben. Ha pedig házas – hivatalosan kinyilvánította azt a mély elszánást, hogy sem magát, sem a társát nem hagyja lecserélni, és ezért hajlandó minden erőfeszítést megtenni. Lehet, hogy nekem idealista elképzeléseim vannak a házasságról, de ha nem lennék idealista, nem mentem volna férjhez.
Hopp, lehet, hogy ez a megoldás?
Ibolya
