Bölcsi vagy nem bölcsi? Ez azon kérdések egyike, amelyek egy idő után óhatatlanul felmerülnek a legtöbb kisgyerekes családban, és ha nincs egy bármikor bevethető nagymamánk, ami sajnos manapság ritka, mint a fehér holló, vagy egy megbízható, állandó bébiszitterünk, akit hosszú távon finanszírozni is tudunk, a válasz többnyire borítékolhatóan a bölcsi lesz.
Ebben az esetben a szülő végigjárja a potenciális intézményeket, terepszemlét tart, beszél a gondozókkal, mérlegel, dönt, beírat és beszoktat, majd miután mindent elrendezett, elégedetten hátradől, nem is sejtve, hogy ezzel egy új fejezet kezdődik az életében: a bölcsődei betegségek korszaka.
A gyermekorvosok ajánlása szerint kétéves korig nem ajánlott az állandó közösségbe járás, a még fejletlen immunrendszerű gyerekek között problémás időszakokban akár hónapokig elhúzódhat a felépülés. Hiszen nemcsak egymás között adják-veszik a betegségeket, de adott esetben a szülő, szülők is beszállnak az össznépi „játékba”, egy-egy körre hazacipelve, kisebb-nagyobb testvéreknek is átadva a vírusokat. Arról nem is beszélve, hogy a betegségek nem kímélik a bölcsőde alkalmazottait sem, márpedig nem kell mondanom, milyen fennakadást tud okozni, ha ők kidőlnek a sorból. Még viszonylag szerencsés helyzetben vannak azok a családok, ahol a nagyobb gyerek által megutaztatott betegségek miatt a kisebb már valamelyest megerősödött, védett immunrendszerrel kezdi a közösségi létet, de az első (vagy egy)gyerekes szülők sajnos hamar megismerik az a kálváriát, aminek következtében 1-2 hét bölcsiben töltött időszak után esetenként ugyannyi táppénzen töltött idő jön.
Persze rögtön felmerül a kérdés: Mit is keres tulajdonképpen beteg gyerek a közösségben? Miért viszi el a szülő, ha tudja, és miért engedi a gondozó, ha látja? Hiszen egy náthás, váladékozó orrú, lázas, levert, rosszulléttel küzdő gyereket a tapasztalt szem gyorsan felismer. Természetesen az sem egyszerű kérdés, kinek a feladata eldönteni, hogy milyen állapotban van a gyerek. Mert bár az óvónő hazaküldheti az általa betegnek ítélt gyereket, de ha másnap visszahozza az anyukája egy (bármilyen úton megszerzett) orvosi igazolással, miszerint a gyerek mehet közösségbe, már nincs joga eltávolítani egészséges társai környezetéből. És hogy miért viszi el a szülő? Nos, sajnos erre egyszerű a válasz: sokan érzik veszélyben az állásukat, hiszen valljuk be, egyáltalán nem jó pont a munkahelyeken egy kisgyerek, aki ráadásul állandóan betegeskedik. Az anyukák, apukák nagy része egyszerűen nem engedheti meg magának azt a „luxust”, hogy, ha csak nem nagy a baj, napokig otthon maradjon a gyerekkel, főnökeink rosszul tolerálják, hogy gyakrabban látogatjuk az ilyen-olyan szakrendelőket, mint a munkahelyünket. Ilyenkor inkább jönnek a tüneti kezelések és remény, hogy ez vagy az hatásos lehet, hogy a gyerek minél előbb meggyógyul.
De, bár a szempontok érthetőek, ez nem jelenthet felmentést, hiszen ezzel a döntéssel nemcsak a többi szülővel tolunk ki, akik valószínűleg szintén elkötelezettek a saját munkahelyük felé, de mi magunk generáljuk is a véget nem érő folyamatot, ami újabb és újabb megbetegedéseket jelent, egyre késleltetve ezzel saját gyerekünk felépülését is. Sajnos van rá példa, hogy a szülő még a bölcsi, ovi előterében is köptetővel, lázcsillapítóval tömi a gyereket, hogy be tudjon menni a munkahelyére. Pedig a beteg gyerek elesett és gyámoltalan, nem társai között „szenvedve” van a helye, hanem az otthoni fészek melegében kellene pihennie és gyógyulnia, de nem teheti, mert alkalomadtán szülő döntött helyette. Nagy a felelősségünk tehát és nehéz megtalálni a határt, ahol még tiszta lelkiismerettel visszük be a gyereket egészséges társai közé.
És hogy mik azok az esetek, mikor semmiképpen nem ajánlott közösségbe menni? Egy következő posztban ezekre is kitérünk.
prozi
