Azt olvastam, hogy minket szendvicsnek hívnak. Középkorúak vagyunk, növekedő gyerekekkel és idősödő szüleinkkel, és a munka, háztartás mellett ezen a további két ponton is helyt kell állnunk, azaz sok esetben a gyerekeink mellett a szüleink gondozása, ellátása is ránk hárul.
Veszett a világ, avagy: régen minden jobb volt?
Annyiban talán igen, hogy a generációk nem voltak korban ennyire közel egymáshoz. A családalapítás nem tolódott ki arra az időszakra, amikor „már minden rendben van”, megvan a karrier, az egzisztencia, a lakástakarék és a négy kerék – minden előbb kezdődött, és így jobban el is lehetett választani a családi szereplők szükségleteit.
A másik újdonság a létezésünkben, hogy a családban mindenki szétszórva él, ritka manapság az olyan felállás, hogy kisszobában a dédi, nyári lakban a nagymama, a nappaliban, emeletes ágyban az amerikai nagybácsi és beépített erkélyen egy mindenki számára ismeretlen még távolabbi rokon.
Külön élünk, látogatunk inkább, így amikor baj van, sokkal nehezebb megoldani mindent. Ki megy el a nagyihoz és mikor fér ez bele egyáltalán? Munka előtt, túlóra után? És ha sikerül is rá időt szakítani, hogy kapkodva előkészítsük neki a gyógyszereket, vagy megfőzzünk pár napra, mi lesz addig a gyerekekkel?
Mindenkinek vannak határai
Ebben a folytonos szervezési feladatban, a rohangálásban, a kapkodásban és a sokfelé szakadásban nagyon gyorsan el lehet fáradni. Ráadásul a negyvenes - ötvenes éveiben járó szendvicsgeneráció eleve is fárad. Sok esetben ilyenkor jön el az a bizonyos kiégés, a burn out, amikor a munka sem jó, a háztartás, a családi program sem okoz örömet, egészében ellaposodik minden és valamiféle sürgős változásra van szükség. Úgy pedig marha nehéz változtatni, ha a feladatoktól és a felelősségtől gúzsba vagyunk kötve. Ha csak egy napig nem vagyunk igazán jelen, összeomlik a rendszer, éhes marad a nagymama, kiürül a hűtőszekrény, a gyerekek nem jól pakolják be a táskájukat, a munkahelyünkön pedig ferde szemmel néznek ránk, hogyan is képzeltük a szabadságot, ebben a pörgős időszakban?
Mi lesz a lélekkel?
Ha mindezt valahogy technikailag meg is tudjuk oldani, nyilván lesz olyan szereplő, akivel éppen csak annyit tudunk foglalkozni, amennyit muszáj. Idős szüleink pedig várnak és hívnak minket, a gondozásuk mellett társaságunkat, igazi jelenlétünket is igénylik, és amikor ezen a téren nem tudunk már engedni nekik, a lelkiismeretünk megkondítja a vészharangot. Hé, láttad, ahogy a nagyi integetett pici vályogházának ablakából utánatok? Tudod, hogy már most elkezdi számolni a napokat, mikor láthatja újra az unokáit? Persze, hogy tudod. És minden alkalommal el is határozod, hogy a következő hétvégén majd több időt maradtok, lemondod a céges bulit is, a tavalyi csapatépítő úgyis pocsék volt, idén kihagyhatod, a nagyi megvár és legközelebb talán lehettek ott egészen estig.
A nagyi megvár. De meddig? Meddig láthatod még őt integetni a csipkés függönyös ablakából? Nehéz ügy. Egy olyan helyzet, amiben mindenki próbál alkalmazkodni és eleve vesztes pozícióból megnyerni a csatát, minden fronton. Csináljuk, amíg bírjuk…
Akác
KÉRÉS
Ha még nem töltötted ki a Bezzeganya anonim kérdőívét, kérünk, tedd meg ide kattintva. Nagyon köszönjük!
