A vasárnap éjszaka is nehezen telt. Már követni sem tudtam, hányszor ébredtem fel, annyira hasogatott a fülem. Persze nem telt még el sok idő az orvosnál tett látogatás óta, viszont a korábbi eseteknél szinte azonnal javulást tapasztaltam.

Délelőtt kicsit rendet raktam, mert 11-re jelentkezett be a védőnő. Még javában a száraz ruhákat hajtogattam, amikor a semmiből hirtelen rosszullét tört rám, és bár aznap még alig ettem valamit, az mind ki is jött. Szerencsére ahogy jött, úgy el is múlt a hányinger.

A védőnő nem maradt sokáig, és ahogy általában, most is főleg ő beszélt.

Amíg nem volt dolgom védőnővel, addig eléggé tartottam tőlük. Fogalmam sincs, hogy mire alapozva, de úgy képzeltem, hogy ő egy olyan személy lesz, aki mindenbe beleszól és minden cselekedetem kritizálja, ehhez képest pozitívan csalódtam. A mi védőnőnk egy kedves, ötvenes nő, aki sosem szól bele semmibe ellenben rengeteget csacsog, igaz a tanácsai megmaradnak a "csak próbálkozzon", "majd jobb lesz", "úgyis minden változik" tartományban.

Délutánra a fülfájás már a fél arcomra is kisugárzott, alig tudtam rágni, az ebéd ráadásul még a második fogás előtt a reggeli sorsára jutott. 

Így megy ez nálam, ha túljutok az első trimeszter rosszullétein, akkor is annyira rossz marad a gyomrom, hogy ha nagyobb stressz ér, akkor azonnal visszajön minden.

Végül keddre újabb időpontot foglaltam a fülészetre, úgyhogy reggel ott is kezdtem a napot.

A mottóm az volt, hogy inkább menjek el feleslegesen, minthogy az amúgy is rémes helyzet tovább romoljon, de amikor az orvos a fülemet látva azt mondta, hogy jól tettem, hogy visszamentem, mert ez egyáltalán nem gyógyul, akkor azért összeszorult mindenem.

Ahogy tett-vett a doktornő, éreztem, hogy valami folyik a fülemből. Odanyúltam egy zsepivel, nehogy bármi a ruhámra cseppenjen, de az nem valami fertőtlenítőszer volt, hanem vér.

A további ellátás előtt meg kellett várni, hogy elálljon a vérzés, addig megkértek, hogy üljek ki a váróba. Csak pár perc telhetett el, amikor éreztem, hogy rosszul leszek. Kértem egy pohár vizet, de nem segített. Kivert a víz, és káprázni kezdett a szemem.

Miután segítséget kértem a recepcióstól, visszakísértek a vizsgálóba, ahol le tudtam feküdni egy ágyra.

Nem vagyok egy "ájuldozós típus" szerintem itt összejátszott, hogy a napokban nem sokat ettem (aznap még semmit), alig aludtam, rengeteget idegeskedtem és az utolsó csepp a vér látványa volt. Pár perc után jobban lettem, ráadásul kaptam egy kekszet is, ami tényleg "életmentőnek" érződött akkor.

Az orvos tanácstalan volt, hogy mitől lehet a gyulladás ilyen mértékű, végül antibiotikum felírása mellett döntött, majd hozzátette:

"Nem akarom tovább rontani a helyzetét, de a füle tényleg ritka csúnya.".

A fájdalom végül csütörtökre múlt el, de a hallásom még most sem az igazi.

Nagyon megviseltek engem ezek a napok, és értetlenül gondolok vissza arra, hogy az sztk-ból tulajdonképpen mindenféle "segítségnyújtás" nélkül elküldtek. Nyilván az orvosnak fogalma sem volt róla, hogy ennyire elfajulhat valami, ami csütörtökön még egy semmiségnek tűnt és azt sem vethetem a szemére, hogy a magzat "védelmében" nem akart gyógyszert alkalmazni, viszont tudva, hogy az elsődleges megoldás a babára semmilyen negatív hatással nem lett volna, nem értem miért kellett megkockáztatni, hogy a fertőzés esetleg fájdalmassá váljon, a végül alkalmazott kezelésről már nem is beszélve.

Egy kismama ismerősöm fogfájással fordult orvoshoz, amit szintén a terhességre hivatkozva nem láttak el, mondván, majd a szülés után. Hónapokkal később, amikor a fájdalom már elviselhetetlenné vált, akkor gyökérkezelték neki (terhesség ide vagy oda).

Szerencsére több hasonlóval nem találkoztam, úgyhogy nyilván ezek kirívó esetek, de akkor sem értem néhány orvosnak miért fér bele, hogy a kismamát fájdalomnak, stressznek tegye ki, miközben (ezekben a konkrét helyzetekben legalábbis biztosan) a megoldás sem veszélyezteti a babákat.

A héten rengeteget aludtam. Először azt hittem, a gyógyulás miatt lettem ennyire fáradékony, de mivel ez az állapot állandónak tűnik, szerintem a harmadik trimeszterhez közeledve még az a kevés energiám is elfogyott, ami eddig volt.

Boróka viszont elképesztően cuki volt, még ha ezt most nem is tudatosan tette, de a héten minden délutáni alvás könnyen ment, és volt három egymást követő éjszaka is, ami ébredés nélkül telt el. El voltam kényeztetve.

Szombaton végre sort kerítettünk a múltkor elmaradt Római parti kirándulásra.

Autó híján mindenhova tömegközlekedéssel megyünk, így volt ez most is. Körülbelül 50 perc alatt értünk oda, két átszállással, egy kis sétával. Én nagyon szeretek utazni, az ablakon kimeredve gondolkodni az élet nagy dolgain. :) Eddig szerencsére úgy tűnik, Boróka sem szenved ilyenkor, mert eddig ha közelre, ha távolra is mentünk soha egy rossz "szava nem volt".

Egy egészen nagy partszakaszt bejártunk, keresve a legideálisabb helyet, ahol a kavicsos partot nyaldosó Dunát a legkönnyebben meg lehet közelíteni, esetleg kiülni padokra/napágyakra/raklapokra, bármire. Végül egészen sokára esett le, hogy azért nem találjuk, amit keresünk, mert magas a vízszint.

Nagyon jól éreztük magunkat, ettünk hekket, fagyit, álltunk sokadmagunkkal eresz alá szorulva a semmiből jött esőben, láttunk sárszobrokat, Borcsi végigpróbálta az összes hintát a játszótéren (többször is).

Jó kis nap volt, mindannyian rendesen kipurcantunk, mire hazaértünk, és bár nem egészen így terveztük, de ezt végül sikerült ellensúlyozni egy itthon ülős vasárnappal.

Délelőtt csak punnyadtunk, játszottunk, úgy terveztem, hogy délután majd kimegyünk a játszótérre vagy valahova, de apukám váratlanul bejelentkezett úgyhogy végül vele és a testvéremmel zártuk a napot/hetet.

Polli