2011. szeptemberében bárgyún-félájultan hajnalban pozitívat teszteltem. Rettentően boldogok voltunk, két héttel később már szívhangot hallgattunk a nőgyógyászom rendelőjében. A terhességem tankönyvi volt, ahogyan mondani szokás, egy apró bevérzésem volt az elején egy 10 mm-es haematomából, de nem okozott gondot hála Istennek. Minden vizsgálat szuper eredményeket hozott, szépen gyarapodtam én is és a kisasszony is, a 36. héttől pedig görögdinnyeként közlekedtem és vártam az idvezítő szülést – addigra már igen nyűgös voltam, erre a hajlam amúgy is megvan bennem, előjött, tagadhatatlan. De jól voltunk, köszöntük szépen.
Fogadott orvosunk nem volt, a férjem azon a klinikán orvos, ahol szülni készültem, őszintén szólva ezt az odafigyelés garanciájaként vettük, ahhoz viszont a párom ragaszkodott, hogy minden NST eredményt megnézzen (hallgató évei alatt látott olyat, hogy amiatt, mert túl nagy volt a pörgés a terhesambulancián, elsikkadt egy nem túl jó eredmény, aminek aznap éjjel egy igen komplikált terhesség-befejezés lett az eredménye), ezért ezeket mindig elkértem (nálunk nem adják ki, csak az ambuláns lapra írnak annyit, hogy jó-e az eredmény, avagy sem).
A 36. héttől kezdődően tehát jártam szorgalmasan az NST vizsgálatokra, az első jó volt, minden rendben ment, a másodiknál, a 38. hetin némiképp aggályossá váltam a görbét látva, nagyjából tudtam, hogy mit kell rajta nézni, és azt is tudtam, hogy az, hogy az alapfrekvencia 170 körül ugrál, nem örvendetes, de alapvetően a normál tartomány felső határa. Direkt rákérdeztem az aktuálisan rendelő dokinál, hogy az jó-e úgy, de azt mondta, hogy ne aggódjak, a szülőszobán lennék, ha nem lenne jó.
Kértem a papírt, ahogy előző alkalommal is, nem kaptam meg, másodjára is kértem, indokolván is kérésemet, nem kaptam meg, neki ezt iktatni kell, nem adhatja, kérdeztem, előző kolléga miért adhatta, mondta, ő se adhatta volna, nem is érti miért adta (a férjem évfolyamtársa volt, ismert). De ha nagyon akarom, nézet egy flowt, és még olyat is mond, hogy sok a stresszes kismama ma, nem baj, nem érdekel, kérem a flowt. Megnézték, minden jó volt, nagyon kedves volt a szonográfus, az ambulanciára visszatérve már másik orvos fogadott, megnyugtatott, hogy minden rendben, ilyen van, most picit magasabb volt, ráhallgatott egy pici ketyerével, akkor 140 körüli alapfrekvenciát fogtunk, én is megnyugodtam.
Hazamentünk, és mivel az uh-n tökéletes paradicsomi állapotokat írtak le a méhemben, igyekeztem nem stresszelni. Nem igazán ment, rossz érzésem volt, nem voltam már nyugodt, a nyűg is erőt vett rajtam.
A következő, 38. heti NST-re véletlenül egy nappal hamarabb mentem, elnéztem a dátumot, illetve meg sem néztem, szerdára emlékeztem, de csütörtökön kellett volna menni – az asszisztensnő szíve megesett rajtam, ne menjek haza, ha már odamentem, megnéznek. Bébi aznap még nem nagyon jelentkezett be, de ilyen volt már, déltől volt aktív általában. Korán volt, 7.30, hamar behívtak, székben elterülés, felcsatolták, és vártunk, semmi. Érzékelő áthelyezése, has mozgatás, nem rajzolódik ki semmi, nem alacsony, nem magas, semmi.
Asszisztens arcán riadalom, enyémen szerintem halálfélelem, szemben lévő kismama zavartan hallgatja magzata egészséges szívverését, láthatóan szinte szégyelli magát miatta – érződik a szoba levegőjén, hogy valami nem oké. Újra áthelyezi, valami maszatolás hallatszik, de nem a szokásos lódobogás, ez nem jó, te Manó, te Manó, azt beszéltük meg, hogy egészséges vagy, mi van veled, mozdulj már... Asszisztensnő kolléganőért kiállt, ketten állnak körbe, nem, már hárman, a harmadik elkurjantja magát, lehet, hogy ez a gyerek nem él. Így. Nyersen. Bele a pofámba.
Forog a szék, a világ, tudom, hogy élnie kell, tegnap megrúgta a popcornos tálat a hasamon, nevettük is apukájával, és tényként fogadom el, hogy aki előző este popcornos tálat rúg, nem lehet nem élő másnap. Nem tudom, hogy hogyan jutottunk át a szomszéd szobába az ultrahangba, mert közben azért imádkoztam, hogy mozduljon meg, és azt sem tudom, hogyan tudtam járni egyáltalán, mikor mindenem remegett. Felfeküdtem a szonográfusnál az ágyra, láttam mindenki arcán a félelmet, hallottam, hogy "nézzünk már rá sürgősen, valami nem stimmel, nem tudjuk bemérni". A vizsgálófej érintését a hasamon élet-halál ítéletként éltem meg, csak arra gondoltam, hogy lódobogáslódobogáslódobogás. És volt, élt, szép volt, ott a feje, keze-lába, ezt mindig ellenőriztem/ellenőriztük, ha uh-n kukkoltunk. Megvan minden, él, magamhoz térek, és dühös vagyok, miért mondták ezt, hogy mondhatták így a képembe, hogy nem él, mikor nagyon is, és félek is – mi van akkor most, mitől van ez az egész, mit jelent az üres NST-s papír?
Megkérdezem, hogy miért nem sikerült akkor az NST, nincs válasz, megyünk újrapróbálni, asszisztensnőnek szonográfus által prezentálva, hogy hova tegye az NST-t. Újra elterülés, és hallatszik a lódobogás. Nyertünk, jól van ez a gyerek, csak megjáratták velem a poklot, de nincs baj, semmi baj. Aztán megint nincs lódobogás, szólok, hogy nem jó. Orvost hívnak, én meg férjet, aki megdöbbentő gyorsasággal terem mellettem alig 2 perc alatt, izzadt, liheg (10 percre van gyalog a munkahelye). Nincs magyarázat, ez az NST nem jó, azt mondják, hogy ilyen tapasztalatuk nem nagyon volt még – mármint olyan, hogy alig lehet bemérni, annak ellenére, hogy nem mozog –, mérési hiba valószínűleg.
Terhespatológiára vagyok utalva mindenesetre 10 perccel később, menjek fel, tartós NST lesz, mert miattunk lényegében leállt a rendelés az ambulancián. Felmegyek, leülök. Férj ideges, orvos sehol. Három óra telt el, közben a baba aktivizálódott, ez tartotta bennünk a lelket. Férj ráhatására a negyedik órában megérkezik az orvos, NST start, ó, ez nagyon szép NST, minek vagyok itt? Nem mondja komolyan persze, viccel, komoly fejjel olvassa az ambuláns lapot, amivel érkeztem. Viccre nem vagyok vevő, főleg, hogy megint nem mérhető a szívhang. Nem leesik, nem elmozdul, néha nem mérhető. Vicces orvos komorodik. NST meg spontán rendeződik. És ez kb. 6x megtörtént, mire kimondta, hogy oké, szülőszoba, ott jobban tudnak megfigyelni, de ma még nem szülünk úgysem. Szülőszobán ágyat kapok, megvizsgálnak, de úgy, hogy folyik a könny a szememből. Kérdezem, hogy be kell-e majd indítani a szülést, vagy netán megcsászároznak-e? Miért kéne? Ez csak egy rossz NST, nem lesz semmi ma. Amnioszkópia kész, gyerkőc haja szép nagy, a magzatvíz meg tiszta, a flow még mindig jó, kapok egy ágyat és egy NST-t.
Közben a férjemet is beengedték, én meg görcsölök a vizsgálat óta, nagyon. Mutatja az NST is, meg azt is, hogy a gyerek szívverése tökély. Úgy tűnik, hogy rendeződik a dolog, de nagyon úgy fest, hogy közben a szülés is beindult, a szülésznő azt mondja, hogy hálás, hogy ilyen szépen tűröm a tortúrát (mit is tennék? mit tehetnék? csendben szorongok csak, mert senki nem tudja, mi van bébivel). Kb. egy órán át hoztunk egy gyönyörű tankönyvbe való NST-t, utána pedig hirtelen elkezdtünk hozni egy tankönyvbe illően rosszat. Minden fájásnál 30-40-re esett a szívhang, utána 210-ig ment fel. Már ennek is örültem, hiszen ez legalább olyan fajta rossz volt, amit már láttak az orvosok – gondoltam, erre már van forgatókönyv, akkor már a nem rejtélyes, hanem egyértelmű rossz is pozitívumot jelentett. Kis ideig tart az öröm, aztán visszatér a hol mérhető-hol nem mérhető NST görbe, amit megint nem értenek, az ügyeletes szülész gyakran benéz, kb. 5 percenként, próbál biztatni, kedves lenni, de nagyon kínlódok. Közben megérkezik egy jóbarátunk, aki itt szülész, kezet fog a férjemmel, összerántja a szemöldökét (ő az ügyeletvezető, akkor veszi át a szülőszobát), beszámolnak neki a helyzetről.
Neonatológust kér konzíliumba. Ajjjj, nagyon sokan vannak már körülöttünk, ez nem jó jel, nekem meg fáj, nagyon, már 5 percenként görcsölök, és kényelmetlen az ágy is, meg az NST alatt viszketek, de nem ez a baj, a lelkem nincs jól, nem tudom, mi van a lányommal. A férjem szorítja a kezem, felettem meg szavak röpködnek, ijesztőek, nem jó szavak, ilyenek, hogy AV blokk, extrasystole, ritmuszavar, fejlődési rendellenesség. Aztán meg az, hogy műtő. Hárompercesek már a fájások, minden begyorsult, az első rossz NST óta 8,5 óra telt el, nagyon félek, csak a férjemet nézem, mert az ő szeme nyugodt, és ő biztat. Kérdezik, beleegyezek-e a császárba, mert nem hiszik, hogy meg tud születni természetesen. Beleegyezek. Kérdezik férjtől, hogy bemosakszik-e, végül is kolléga, jöjjön, ha szeretné, már megbeszéltük előre, hogy műtőbe nem jön velem, ha úgy adódik, ehhez tartjuk is magunkat, kint van az üvegablaknál. Katéter, aláírok, már visznek is, jóég, ennyien vannak egy műtétnél? Újabb fájás jön, a műtősfiú közben megkér, hogy menjek át a műtőasztalra és üljek le az EDA-hoz, mondtam neki, hogy másodperceken belül képes is leszek rá, csak múljon a fájás – húzza a száját, de idegesen tetszett mondani. Felkászálódok, anesztes félreszúrt, mindent érzek, a teszt-tűszúrást és a karcolást is, altatnak. Elpityeredtem, nagyon féltem, felnéztem a férjemre, integetett, azt suttogta, hogy minden jó lesz, én meg elaludtam.
16.25, 3870 gramm, 52 centi, a köldökzsinór négyszer szorosan a nyakán, extrém hosszú volt. Nem látszott az ultrahangon. És egészséges, mint a makk, és gyönyörű, és cakkos a szája, és rózsaszín, és a férj egy csoda, nem lehetett volna, de elintézte, hogy felhozzák nekem egy percre az őrzőbe. Ott találkoztam vele először, könnyű volt, nagy hajú, rózsaszín és jó illatú, gyönyörű, az enyém, a miénk, a manónk, az egészséges lányunk, aki azóta tv-szekrényt-könyveket-kábeleket rámol egész álló nap tetszőleges sorrendben. Eleven, okos, és egy csoda.
mildredpierce
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?
