Én akartam gyereket. Én úgy kerestem az életemben férfit, hogy alkalmas legyen apának, a baba tervezett volt, vártuk, örültünk, amikor megszületett, egészséges, és most 5 hónappal a születése után ott tartok, hogy én mégsem ezt akartam. Én mégsem akarok édesanya lenni! Kövezzetek meg érte, de nem akarok anya maradni.

Vissza akarom kapni a régi megszokott, kényelmes, gyerektelen, szabad és boldog életemet. 

Nekem azt mondták sokan, mások: hogy ó csak az első 3 hét nehéz, csak az első 6 hét, majd 3 hónap múlva megváltozik, most már nagy baba, biztos nem is olyan, amilyennek elmondod... stb. Az én 5 hónapos gyerekem a mai napig ugyanazt csinálja, mint amikor megszületett. Eszik, olykor ürít, alszik (ezt egyre kevesebbet), és ordít. Rengeteget ordít. A babakocsit gyűlöli, sem háton, sem hason nem viseli el, a pihenőszéket valahogy elviseli, amíg péppel etetem benne, utána vergődik, vagy még rosszabb, kétrét görnyed benne és visszahánnya, amit megevett, a játszószőnyegen nagyjából 10 perc háton, 10 perc hason és mindennek ugyanaz a vége, ordít, bőg, sír. A kiságyban csak aludni hajlandó, már ha akar aludni, egyébként ki kell venni, mert ott ugyanez. Az 5 hónap alatt addig jutottunk, hogy hajlandó megemelni a fejét és átfordulni a hátáról a hasára.

Persze, ez egy hatalmas előrelépés, ez mindennek az alapja, majd lesz még így sem... stb. De én nem ezt vártam.

Naiv voltam. Mivel van két öcsém, azt hittem, nekem már nem lehet gyereknevelésből újat mondani, hiszen tudtam, hogyan kell pelenkázni, megfogni egy újszülöttet, etetni egy babát... stb. Ennek ellenére én azt hittem, egy baba sokkal gyorsabban fejlődik. Nem, hölgyeim, nem néztem videókat, nem olvastam utána. A férjem videók százait nézte végig, irdatlan mennyiségű cikket olvasott végig éjszakánként a gyermekgondozásról, hogy felkészüljön az apaságra, én semmit. És mit hittem? Azt, hogy a babák már 3 hónaposan ülnek, hogy fél évesen másznak, 1 évesen szaladnak, másfél évesen pedig beszélnek és szobatiszták. 

Röhögjenek ki nyugodtan, én is röhögök a magam butaságán, de akkor is katasztrófaként élem meg, hogy hozzá vagyok láncolva egy tehetetlen csecsemőhöz, aki 2 óránként ordít, hogy éhes. Ha nem adok neki eleget, akkor bőg, ha akkor és annyit adok neki, amennyit kér, visszahányja, aki akkor alszik háromszor egy nap, amikor menni akarok vele valahová, de amikor itthon lenne dolgom akkor már fél egykor fent van a feje és este hatkor üvölt mert fáradt, de nem alszik, csak a vacsorát böfizi vissza. Mg amit előtte 2 órával megevett uzsonnára, azt is. Kirándulni nem lehet vele, mert bőg, rokonokhoz, barátokhoz menni nem lehet vele, mert bőg... bőg, mindig bőg, és folyamatosan enne, ha pedig eszik, akkor rengeteget.

Én nem ezt akartam, én nem ilyen gyereket akartam, akihez ha beállítanak a rokonok, akkor jönnek a kérdések:

- Úristen, ennyit sír?!

- Úristen, ennyit eszik?!

- Úristen, ennyit böfizik?!

Mert a miénk olyan nyugodt baba...

Én is nyugodt babát szerettem volna, de nekem ez jutott, és ahogy nekem az élet mindig úgy osztotta a lapot, hogy a sötét felét kapjam, most is jutott, ami jutott, amivel kínlódás van, szenvedés. Kövezzetek meg, utáljatok ki, hogy milyen egy anya, nem is anya, de még nem is ember, aki ilyet gondol, de nagyon sokszor jutottam már el addig, hogy leteszem egy kapuban és ott hagyom. És nevelje föl más, mert nekem nem ez a gyerek kell. Szégyellem magam ezekért a gondolatokért, de az ember az érzéseit nem tudja meghazudtolni.

Lesz ez valaha jobb? 

Arkana