Oly sokat lehet mostanában hallani a családon belüli erőszakról! Jó dolognak tartom, hogy egyre kevésbé tabu ez a téma. Nekem mégis más üzenetet hordoz minden plakát, hirdetés, vagy FB hatásvadász bejegyzés ezzel kapcsolatban. Egy olyan személyes élmény szúr belém minden alkalommal, ahol a csbe, és a gyermekvédelmi rendszer – önmaga paródiájaként – fegyver a szülők közötti harcban. Több mint egy éve követem a történetet, magam is tanúskodtam az ügyben, és a hajam égnek áll attól, ahogyan a hivatali gépezet működik. A rendszer arra van kihegyezve, hogy a legkisebb jajkiáltásra is legálisan avatkozzon be, de a helyzet tisztázása már minden, csak nem sürgős. Ami aztán ahhoz vezet, hogy a tisztázás körülbelül lehetetlen.

Konkrét esetben a különélő szülő feljelentette a gyermekeket nevelőt, a gyámügy persze azonnal elvette a gyerekeket és a feljelentő szülőnél helyezte el őket. Eddig fájó, de logikus. Tudva, hogy a feljelentés nettó rágalom, a megvezetett szülő bízott abban, hogy majd a gyámügy, a gyermekvédelem és a rendőrség tevékenysége során minden kiderül, és újra együtt lehet a gyerekeivel. Ez hamis ábrándnak bizonyult, sajnos. Elsőként a gyermekvédelmi szakember jegyezte meg, hogy a bántalmazás vádja kiváló eszköz szülők egymás közti bosszúhadjáratára, majd az ügyvéd mondta el, mire lehet készülni: pár évre felejtse el a gyerekeit.

Egy év után még mindig csomóba ugrik a gyomrom, ha erre a sztorira gondolok, és nincs nap, hogy ne jutna eszembe. Milyen érzés lehet az, hogy az ovis reggel még bebújt hozzád az ágyba, délután elvitte hétvégézni az apja, és soha többet nem jön haza? Nem láthatod. Nem beszélhetsz vele. Nem ölelheted meg az ovis ballagása után, mert ott sem lehetsz.

Értem és tudom, hogy a törvények nem készülnek személyre szabottan, nem lehet a paragrafusokat úgy faragni, hogy ne lehetne velük visszaélni. Mégis úgy érzem, sokat lehetne javítani ezeknek az eljárásoknak a hatékonyságán, hogy tényleg csak azt mentsék, aki arra rászorul, és ne csinálhassanak idétlen felnőttek játékszert és fegyvert a gyerekeikből, csakhogy agyoncsaphassák vele az exet.

Nem csak szövegelek, még ötletem is lenne. Például egy ilyen bejelentés után bizony nem adnám egyik szülőhöz sem a gyereket. Kiemelném. Ha bántották, akkor ne érhessék el, legyen biztonságban. Ha befolyásolni akarják, ne legyen rá lehetőség. Plusz érv, hogy amennyiben egyből nevelőszülőkhöz kerül az eljárás idejére a gyerek, akkor valószínűbb, hogy csak indokolt esetben jelentgetik fel egymást a szülők. Mert az nem nagy ügy, hogy elvan nálam a gyerek, míg az exemet szívatom, de gondozásba adni csak azért, hogy a másikkal kitoljak? Talán ezt már nem lépnék meg (vagy én vagyok nagyon naiv).

A másik fontos dolog, hogy a gyerekeket a lehető legrövidebb időn belül értő pszichológus kezeire adnám, hogy kideríthesse, van-e, és ha igen, akkor milyen jellegű trauma az ügyben. Senki ne mondja nekem, hogy egy olyan gyerek vizsgálata vagy vallomása mérvadó lehet, aki az egyik szülőjét nem látta hónapok óta, míg a másik folyamatosan kényezteti őt, és fúrja az eltiltott családtagot. Szerintem egy év után nagyjából felesleges meghallgatni egy gyereket ilyen esetben. Már rég nem a saját élménye lesz a véleményformáló, hanem a „szerzett”.

Szerintem kevés aljasabb dolgot tehet egy ember a gyermekével, mint hogy elveszi tőle a gyerekkorát, az apját vagy anyját, csak mert személyes ellenérzései vannak. Tessék válás után szépen messziről elviselni egymást, és nem elfelejteni, hogy azt a gyereket mindketten akarták, a gyermeknek pedig mindkét szülője fontos. Akkor is, mikor ők már egymásnak nem…

Kismiska

Kérjük, töltsd ki olvasói felmérésünket itt.

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?