43. hét

Eseménydús héten vagyunk túl, hosszú lesz a mai napló. Először is: a mi kicsi babánk tíz hónapos lett a héten. Egyre jobban fiúsodik. A napokban elvittem fodrászhoz, mert már meguntam, hogy folyton olyan loncsosan lóg a kis haja, az új frizkóval pedig egészen kisfiús lett az arca.

Egyre jobban önállósítja is magát. Persze azért még mindig anyához bújni (és közben a haját tépegetni) a legnagyobb királyság - de azért már egyre szívesebben próbálgatja a szárnyait nélkülem is. Egész nap a kapaszkodás nélküli állást gyakorolja - igaz, hogy még előre-hátra inog közben, de egyre többször sikerül neki sokáig úgy maradnia, és ilyenkor boldogan nevet. Új metódust fejlesztett ki a helyváltoztatásra is: rájött, hogy ha felállva belekapaszkodik valamibe, és ezt a valamit maga előtt tolja, akkor „járni” tud, mint a nagyok. Állatira tetszik neki! Kapaszkodásra kiválasztott legalkalmasabb eszközei: etetőszék, babakocsi, szennyeskosár. Ha kiengedjük a járókából és ezek bármelyikét a kezébe kaparintja, már megy is előre, szépen tolva maga előtt az adott tárgyat. Kulináris világa is egyre inkább kitágul: a héten megkóstolta a gazpachót, előtte nap meg az apja spenótos-ricottás lasagne-ját ette villahegyről - és méltatlankodott, ha nem minden második falat az ő szájába ment. Rájöttünk ugyanis, hogy ő pont azt akarja enni, ami a mi tányérunkban van - egy falat anyának, egy a babának alapon.

Egy furcsa dolog is történt vele a héten: elsírta magát a saját tükörképén a kádban. Először nem is értettük, mi baja, mert egyrészt szeret fürdeni, másrészt sokszor látta már magát különböző tükrökben és sose volt baja vele, sőt, inkább érdeklődve nyúlkált a „másik” baba felé. Most viszont az apja egy pici tükröt épp a kád csapja mögé tett, és abban meglátta magát szemből, ahogy a kiskádban fekszik. Először csak félt, majd miután nem távolítottuk el a tükröt, sírásban tört ki, és csak nehezen sikerült megnyugtatni. Másnap reggel leteszteltem: a liftben lévő tükörtől semmi baja nem volt - ám ahogy visszatettük este fürdésnél a másikat, megint sírni kezdett.

Testvérviszály
 

A Naggyal sokat játszanak (bár egyre többször kell szólnom, hogy ne vaduljon a Kicsivel), a Középsővel viszont még mindig hadilábon áll vele. Továbbra is megy a „ne jöjjön be a szobánkba” mantra - amit a távollétükben be is tartok, nehogy szétszedje a holmijukat, de ha megjönnek az iskolából, igenis odaviszem hozzájuk. Ilyenkor kezdi a „semmit ne fogjon meg”-et. Ha mégis megfog egy tárgyat, az „Anya, csinálj már valamit!!!” jön, majd ha nem lépek közbe, gyötrött sóhajok közepette, mint aki épp halni készül, odamegy és ő veszi ki az öccse kezéből a játékot. A Kicsi ilyenkor nem sír, csak új játék után néz - mire a Középső elfojtott hangon visít, mint egy minisziréna, mert „ő azt nem engedte” meg - majd mikor már végképp nem bírja tovább, a tesója hóna alá nyúl, és óvatosan, nehogy leejtse, kihúzza a szobájuk előtti folyosóra, ott leteszi, majd bezárja az ajtót, hogy ne tudjon visszamenni.

Szegény Kicsi eközben egész nap azt várja, hogy a bátyók hazaérjenek és legalább nézhesse, ahogy játszanak - úgyhogy hiába akarja a Középső, hogy vigyem el és ne is lássa, nem fogom abban a napi két órában, amit együtt tölthetnének a járókába suvasztani és tőlük elkülönítve tartani, csak hogy biztosan ne nyúljon hozzá egyetlen játékához sem. A Középső kénytelen lesz alkalmazkodni - döntöttem el - és lassacskán megengedni az öccsének is, hogy játsszon a közös játékokkal. Úgyhogy most délutánonként beülök mindhárommal a gyerekszobába, hogy szokják a helyzetet és moderátort játszok.

Sajnos a Középsőn még nem látszik, hogy módszeremnek bármi eredménye volna nála, ha csak azt nem vesszük annak, hogy a múltkor hisztirohamot kapott, mikor nem engedtem, hogy a szokott módon kivigye a testvérét a folyosóra és azt kiabálta vörös fejjel, sipító hangon:

„Most nagyon mérges vagyok! Legszívesebben széttörném apa meg a te fejedet is! Nem kell kisbaba, minek hoztátok ide?!”

Ha visszagondolok a saját emlékeimre a húgommal, pontosan tudom, mit él át - de azt is, hogy ha most nem állok ebben a sarkamra, sose alakul ki igazi kapcsolata a tesójával, mert a fal, amit elkezdett építgetni kettejük között, egyre csak nagyobb lesz.

A Nagy egyébként nem érti, mire ez a nagy irigykedés, és ő is sokszor magyarázza a maga megfontolt módján a Középsőnek, hogy hagyja játszani egy kicsit Kornélt is a szobájukban. Őt csak ritkán zavarja, ha az öccse elveszi valamelyik játékát, és saját bevallása szerint szereti, ha ott van.

Névnap az új házban
 

Vele is történt egyébként egy vicces dolog a héten: épp a másnapi leckére gyakorolták az apjával az olvasást, mikor beleütköztek a francia „écureuil” (magyarul mókus) szóba, amit a Nagy nem ismert. Az apja próbált neki segíteni, hogy kitalálja (megbeszéltük, hogy nem mondjuk el a gyerek helyett magyarul, hanem megpróbáljuk inkább rávezetni, hátha ki tudja találni, mert akkor jobban megragad a fejében).

- Ez egy állat, ami a fán lakik és így csinál - mondta segítségképp, majd a két kezét maga elé húzva és begörbítve felhúzta az ínyét, hogy kilátszanak a fogai és nekiállt szívni az orrát. Előadását látva nekem inkább nyúl, mint mókus jutott volna eszembe, ám nem úgy a Nagynak.

„Úúú, tudom!! Kopogós papagáj!!!” - kiabálta lelkesen. Kórusban röhögtünk fel a férjemmel. Később persze kiderült, hogy a harkályra gondolt, csak nem tudta a nevét - én annyira bírom, ahogy az általuk nem ismert magyar szavakat ilyen kreatív módokon tudják helyettesíteni. Egyébként is olyan ötletei vannak neki - egyik nap például egy papírzsepibe csomagolt valamit hozott haza, majd olyan óvatosan, mintha hímes tojás lenne, itthon lefejtette róla a sok réteg zsebkendőt, hogy előkerüljön belőle egy teljesen átlagos sárgabarackmag.

„Ezt ebédre kaptuk és eltettem, hogy majd elültessük az új ház kertjébe”

- mondta büszkén és kirakta a magot az előszobaszekrényre.

A héten tartottuk a névnapját is, amit kérésére a házban ünnepeltünk meg. (Minden délután, amikor értük megyek az iskolába az első kérdése az, hogy mikor megyünk a házba, és teljesen elszontyolodik, ha aznap nem megyünk.) Vettem egy kisebb, „triplacsokis” tortát, ajándékba pedig megkapta a már karácsony óta őrizgetett, becsomagolt indiánsátrat is (a fára tervezett házikó helyett), az apjuk meg szerzett két mancs őrjáratos pizsamát (hogy ne legyen irigykedés, a Középsőnek is vett). Előre átvittük a bicajokat is, hogy tudjanak majd menni velük. Az ajándékot a szobájukba rejtettük, a tortát a konyhába - és meg kellett keresniük.

A Nagy kicsit szomorú volt, hogy „csak” két ajándékot kapott, de elmagyaráztam neki, hogy névnapra nem szoktak nagy ajándékozást csapni, van, aki egyet se kap. Ettől megnyugodott, és egy szelet torta után már a világon semmi baja nem volt. Aznap este sokáig ott maradtunk, tortáztunk, bicajoztunk, meg szedtünk epret és cseresznyét.

Csütörtökön a férjemmel célba vettük a barkácsboltokat, hogy a hétvégén kezdődő munkálatokra beszerezzünk minden szükségeset - de előtte még elugrottunk ebédelni, és mivel pont szemben volt a cipőbolt, beugrottam Kornélnak szandálért. A helyzet ugyanis az, hogy már kicsi rá a 19-es cipő, amit még a Középsőtől örökölt (meg már nem is való az nyárra, mert enyhén bélelt), szandál viszont nem maradt rá a fiúkról ebben a méretben. Úgyhogy már az összes zokniját összekoszolta a földön négykézlábalva a kertben - valami viszont kell rá, hogy ne szúrja meg folyton a lábát, főleg, ha járni fog. Ahhoz nem volt lelkierőm, hogy ebben a hőségben felkerekedjek vele és babakocsistul-villamosostul elmenjünk cipőt nézni kettesben - úgyhogy nagyon megörültem, mikor belebotlottunk az üzletbe.

De hogy milyen nehéz egy babalábat beleszuszakolni egy szandálba!! Te jó ég!! Álmomban nem gondoltam volna, hogy pont a próbálással lesz a probléma. Már a második fél párnál teljesen leizzadtam az erőlködéstől, hogy a megfeszített (és jó kövér) lábát valahogy beleerőszakoljam a szandálba - de kénytelen voltam még hármat rápróbálni - persze azoknál már annyira feszített, hogy nem lehetett normálisan ráadni. Végül találomra választottam egyet, ami méretben jónak tűnt, és már söpörtünk is tovább a barkácsáruházba.

A tavalyi meg az idei évből kiindulva szerintem én már a Bricodépot-ban fogok megöregedni is, annyit járunk oda. Kornélt is cipeltük magunkkal (tavaly még csak a pocakban, idén már babakocsiban) hiszen nincs hova tenni szegényt, a beszerzendő dolgokat meg mindkettőnknek látnia kell, hogy dönteni tudjunk, milyen ajtó, milyen parketta, milyen izébizé kell. Sajnos drága kisfiam csak akkor érezte jól magát, ha folyamatosan tologattam a sorok között - amint megálltam, hogy megnézzek valamit közelebbről, már kiabált is. Végigjártunk három barkácsáruházat, aztán a férjem elment anyagot rendelni a tüzépre, minket meg kirakott itthon. Persze hogy a gyerek nem aludt el - és persze, hogy pont mikor kezdett elnyugodni, csöngettek be a vöröskeresztes adománygyűjtők. Lett volna hozzájuk egy-két keresetlen szavam... Ezután már semmire se volt idő, mert a gyerekekért kellett mennem - és mikor végre összeszedtem az egész csapatot, a Nagy megsértődött, mert nem mentünk aznap a házba pancsolni. 

Kissé idegesen érkeztünk haza, ahol a postaládába benyúlva hivatalos levelet találtam. Először nagyon megörültem neki, mert már majdnem két hete várom, hogy az önkormányzat értesítsen, kapott-e a Kicsi helyet a hozzánk közelebb eső, önkormányzati bölcsik valamelyikében. De ahogy megfordítottam, látom, hogy a csendőrség küldte. Büntetés? Valahol megint lefotóztak gyorshajtás közben? De hogy?? Hiszen alig járok valahová!! Tüzetesen megnézegetve észrevettem, hogy nem is a mi megyénk csendőrsége a feladó. Most már végképp nem tudtam, hova tegyem a dolgot. Csodálkozva nyitottam ki a borítékot, amiben egy panaszlevél-nyomtatványt meg egy hivatalos felszólítást találtam, hogy segítsem a nyomozást a papírok kitöltésével és visszaküldésével. Értetlenül kezdtem olvasni, majd megvilágosodtam: valaki felnyomta a nőgyógyászomat!! Tisztára lesokkoltam. Nála szültem a második kisfiamat, ő vitte végig a terhesgondozást, és ő volt az, aki a harmadiknál beijesztett, hogy a Kicsinek nem jó a tarkóredője. De ezen kívül, meg hogy egyetlen egyszer a térdemre tette a kezét vizsgálat közben, sose tapasztaltam nála olyat, hogy illetlenül viselkedett volna. Szimpatikus, négy gyerekes apa... teljesen ledöbbentem, hogy valaki feljelentette.

Betegség
 

Éjszaka Kornél nagyon nyugtalanul, rosszul aludt, aztán kettőkor éktelen sírással ébresztett, amit másfél órán át sehogy se sikerült elcsitítani. Fél óra masszív, krokodilkönnyes bömbölés után végül kapott egy fájdalomcsillapító kúpot, de fél négyig tartott, mire magam mellé véve sikerült elaltatnom. Hatkor kelt, sírósan és fáradtan (én is így voltam vele), de nem aludt el az istennek se újra. Reggel kilencre volt időpontunk a fodrászhoz (gondoltam, bölcsikezdés előtt megérdemel egy szép nagyfiús frizurát), és már kezdtem agyalni, hogy lemondjam-e. Nem volt lázas, csak bágyadt, úgyhogy végül elvittem az időpontra… Vágás közben majdnem elaludt szegény a kezemben, annyira relaxált állapotba került a feje birizgálásától. Csak csukogatta a kis szemeit, mint aki épp az élvezetek netovábbját éli át.

Ahogy hazaértem vele, lefektettük és szerencsére el is aludt. Felhívtam hát gyorsan az önkormányzatot, mert még mindig nem küldtek semmit a bölcsivel kapcsolatban - a céges beiratkozás viszont vészesen közeledett. Kis könyörgés és a helyzet felvázolása után végül az ügyintéző nagy nehezen kinyögte, hogy felvették a gyereket X bölcsibe. Azonnal tárcsáztam is a bölcsit, újfent elmesélve helyzetünket és kérdezve, hogy van-e hely náluk nyárra, mert ha igen, akkor nem szoktatnám be a cégesbe fölöslegesen. Az igazgatónő kedvesnek tűnt és mondta, hogy van, tudják fogadni, de csak június 28-ától. Grrrr. Egyrészt tök jó, hogy felvették és nem kell állandóan kocsikázni majd vele félórákat-órákat a céges bölcsődébe. Másrészt viszont rossz, mert így 16-a helyett csak 28-ától mehet - és mi az egész életünket úgy szerveztük, hogy ő már biztosan intézményben legyen, mikor költözünk-pakolunk. Most mit csináljak, melyik helyet fogadjam el???

Kornél eddigre felébredt - és teljesen belázasodott. Lázcsillapítóval is 39 fokos láza volt…Piros volt az arca, tüzelt a kis nyaka. Dolgozott a szervezete, hogy legyőzze a vírust, amit összeszedett. Esküszöm, a gyerekeknek mintha különleges érzéke volna hozzá, hogy melyek azok a napok, amikor TUTIRA nem kéne betegnek lenniük - és mégis azok lesznek. Muszáj volt beszereznünk a beépítendő ajtót és elmenni kaját venni, mert kongott a hűtő az ürességtől. A férjem egész hétvégés építkezést tervezett a munkásokkal, hogy haladjunk, engem pedig valahogy nem kecsegtetett az a kilátás, hogy három gyerekkel egyedül menjek nagybevásárolni… Úgyhogy a kisebbik rosszat választottuk: megetettem a gyereket, kapott új kúpot, aztán elindultunk.

Ismét a bricoban kötöttünk ki, ahol csupán csak fél órát kellett várnunk, hogy valaki segítse levarázsolni a kiválasztott ajtót egy lifteskocsival a plafon közeléből. Utána még ketten beszenvedtük az ajtót a kocsiba (centiről centire kellett lavírozni, de még így is csak úgy fért be a gyerekülés mellett, hogy az anyósülést totál lehajtottuk, mintha ágy lenne. Ennek megfelelően én kb. „fekve” utaztam, az ajtó alatt megbújva. 

Az autópályán dugó volt - a baba szerencsére elaludt, mi pedig araszolás közben megettük a szendvicsünket, mire a házhoz értünk. Itt kitettük az ajtót, jópofiztunk kicsit a szomszédokkal, akiknek vittünk bonbont, előre is elnézést kérve az egész hétvégés ütvefúrás zajai miatt, megetettük Kornélt, aztán elmentünk vásárolni. Ezután kettéváltunk: én hazamentem a Kicsivel, hogy pihenhessen, a férjem meg felszedte a fiúkat az iskolában, aztán elvitte őket a házhoz, hogy tobzódhassanak. Felállították az indiánsátrat, szedtek cseresznyét, locsoltak a kertben - este kilencre állítottak csak haza egy ÓRIÁSI vödör cseresznyével.

Közben Kornél nagyon nyűgös volt. Megpróbáltam megetetni, de nem kért az ételből sem. Végül fél hat után már nem bírtam tovább a szenvedését nézni, úgyhogy elvittem lefürdetni és sokáig engedtem pancsolni a langyos vízben, hogy lehűljön kicsit, hat után pedig lefektettem aludni. Pár felriadást leszámítva másnap reggel hatig aludt, akkor kért enni, majd szundikált még egy picit és végül negyed nyolckor kelt fel rendesen.

Építkezés három gyerek mellett… piha!
 

Ezek után a hétvége már bakfitty volt. Míg a férjem reggel fél nyolctól este hétig az építkezésen segített meg felügyelt mindkét nap, mi itthon lehúzott redőnyök mögött magoztuk a cseresznyét. Pontosabban csak én, míg a fiúk a Kuflikat nézték. A volt lakók egyébként minden jel szerint a permetezés nélküli biokertészet hívei voltak, mert összesen kettő darab cseresznyét találtam a több kilónyiban, ami nem volt kukacos (vagy csak nem vettem észre benne). Fájt a szívem, de a kívülről gyönyörűnek tűnő cseresznye nagy része a kukába ment, mert hiába áztattam ki belőle a kis dögöket, de belülről rohadtak is voltak. Hatvan dekányit tudtam csak összeszedni, ami ehető volt - ezt félretettem, hogy majd egy kis lekvárt főzzek belőle, leginkább emlékbe az első termésből. Másnap nagyjából ugyanez volt a program - de mégis, az egész hétvége sokkal jobban telt, mint vártam. A fiúk tök nyugodtak voltak, egy-két vitát leszámítva nagyon jól viselkedtek és Kornél se lázasodott be többet. Vasárnap délelőtt mese helyett színeztünk meg leckét csináltunk, én meg közben megfőztem a hatvan dekányi cseresznyéből azt az egyetlen üvegnyi lekvárt (egy nagyobb csatos üvegbe belefért az egész) és kivasaltam a felgyűlt ruhákat. Egyszer csak a Középső odatotyogott hozzám, majd közölte:

Holnap reggel szeretnék enni skarpiót. - Döbbenten néztünk egymásra. Azmi? - gondoltam magamban és próbáltam megfejteni, mit akarhat.
- Ahha - feleltem könnyedén, leplezve, hogy fogalmam sincs, mi az, amit akar - jó persze, majd csinálok! - közben jártatva az agyamat, hogy miért akar épp skorpiót enni a gyerek, és mi az, amit ezzel a címszóval feltálalhatok majd neki, erősen bizonygatva, hogy az AZ.
- Jó, de én csak a kezét szeretem enni. Meg a farkát - fejtegette tovább.
- Ahhhhhha - mondtam, mert semmi más nem jutott az eszembe. A skorpiónak nincs is keze, akkor ez valami más lesz. A Középső észrevette, hogy üres tekintettel bámulok rá, mire gálánsan kisegített: - Tudod, a tengerben is él meg a földön is.
- Ja, hogy RÁKOT akarsz enni! - csaptam a fejemre. Hát azt azért könnyebb lesz keríteni, mint skorpiót - bár hogy honnan jött ez neki, azt nem tudom, mert eddig egész életében összesen egyszer evett pár darab rákot, aztán soha többé.

Ebéd után megjött a férjem. Míg itthon volt, a sikeres lekvárfőzés miatti felbuzdulásomban folytattam a cseresznye válogatását, ha már így belejöttem, és most 70 dkg-t sikerült kimentenem. A körmeim cserébe olyanok, mint egy csövesasszonyéi - tiszta barna mindenütt, mintha dióval dolgoztam volna.

Három felé aztán együtt kimentünk az „építkezésre”. Konkrétan egy sitthalom tetején állhattunk, ennyi maradt a nappaliból. 

A kertben szétdobálva a leszerelt radiátorok, vécé, mosdókagyló, ezmegaz. De legalább az ocsmány színű csempe eltűnt mindenhonnan... Később, míg a fiúk körülöttünk ugráltak, egy órán át sakkoztuk fejben a férjemmel, hogyan is kéne áthidalni a leendő hálónk és a ház közötti szintkülönbséget, de végső megoldásra nem jutottunk. Pedig jó lenne kitalálni, mert a kőműves már csak ezen a héten ér rá, utána beláthatatlan ideig nem, a falba vert lyukat meg le kell zárni valahogy az ajtóval.

Íme, a provence-i stílusú, a verandára üveges tolóajtóval nyíló, minifürdőszobás hálószobánk. Nem látjátok benne? Egyelőre még én se…

Közben az aznap tíz hónapos Kicsi mellettünk ült egy bababiztos kismotoron, a fiúk meg fel-alá rohangáltak, krétáztak, majd kitalálták, hogy medencézni szeretnének, úgyhogy az apjuk nekiállt felfújni a medencét és egy kis vizet tenni bele. Az öccsük vágyakozva nézte őket és nagyokat sikított meg nevetett a kezemben, ha fröcskölték egymást - de be most nem engedtem melléjük, mert nagyon vadultak - meg amúgy is féltem, hogy akkor megint felszökik a láza.

Legközelebb a fejemet hagyom el
 

Hétfő reggel Férj már 5:30-kor kelt és hat után tíz perccel el is ment felszedni a kőművest meg leadni a hétvégére bérelt szerszámokat, így a gyerekek iskolába fuvarozása rám maradt. Szépen össze is készültünk (a Középsőt kivételesen úgy kellett kiimádkozni az ágyból fél nyolckor, pedig általában ő kel elsőnek reggel hatkor, de most úgy aludt, mint egy kisbaba, magzatpózban, szorosra zárt szemekkel. Olyan finom babaillata volt! Pont mint Kornélnak.) és elsétáltunk a suliba. Az ajtóban még eszembe jutott, hogy nem raktam el a telefonom, de úgy voltam vele, hogy úgyse megyünk messzire, most nem állok neki megkeresni, majd ha hazaértem.

Kilenc előtt egy kicsivel neki is álltam a kutatásnak, de a szokott helyeken nem találtam. Felrémlett, hogy utoljára a Középső kezében láttam (mostanában folyton megszerzik a telefonokat, hogy fotózhassanak vele, pedig tudják, hogy nem szabad elvenniük őket), de a készülődés hevében nem tulajdonítottam neki nagy figyelmet. Hirtelen szörnyű gyanúm támadt: mi van, ha beletette a táskájába, hogy elrejtse előlem, és aztán el is feledkezett róla - most meg ott csörög az oviban. Rögtön beugrott, hogy óvodás koromban egyszer én is becsempésztem az oviba anyám gyűrűjét, amit a húgom születésére kapott, csak mert annyira tetszett és el akartam dicsekedni vele a többi gyereknek - úgyhogy cselesen kifigyeltem, mikor veszi le, aztán magamhoz vettem és a melegítőnadrágom zsebébe dugtam, aztán jól elfelejtkeztem az egészről. A gyűrű hetekig pihent a nadrágzsebben, míg szegény anyám feltúrta érte az egész lakást és lélekben már lemondott róla, mikor jóval később véletlen megtalálták a nadrágomban. Felhívtam hát a férjemet, hogy csörgesse meg a hülye telefont, vagy nézzen rá lokátoron, hogy nincs-e véletlenül a Középső zsákjában. 

Férjem csakhamar visszahívott, hogy az bizony nincs a táskában, meg otthon se, hanem a lakótelep szélén, tőlünk 800 méterre. MICSODA? Arra nem is jártunk, hogy kerül oda? Ellopta valaki? De hogyan?? Lélekszakadva lerohantam a gyerekkel meg a babakocsival, hátha látok arra valamit - kiskölyköket, akik épp telefonoznak rajta, vagy gyanús alakot, bármit - és dúltan róttam a köröket. Persze sehol egy lélek, csak egy-egy nyugdíjas csoszogott arra a verőfényes nyár délelőtti napsütésben. Őket mégsem gyanúsíthattam - úgyhogy hamarosan feljöttünk a lakásba, lesz ami lesz alapon. Épp beléptem a fürdőbe kezet mosni, mikor a mosógép felé fordulva ott vigyorgott rám a hülye telefon! Hála legyen érte a mennyeknek, hogy nem kell még abból is újat venni. Hogy a Középső tette oda, vagy én, már sose derül ki.  

Shadow

A babanapló előző részeit ide kattintva>>> olvashatod el.