Nézem a sok, gyerekes anyukát a boltban, a játszótéren, az orvosi váróban, és az a hülye kényszerképzet kerít a hatalmába, hogy ők valami titkos tudás birtokában vannak. Valami klubban megkaptak valami szupertitkos megoldókulcsot, amit gondosan eltitkolnak az olyan kétgyerekes földi halandó előtt, mint amilyen én vagyok.
A kényszerképzetem önálló életre kelt és makacsul tartja magát. Akkor is, amikor a háromgyerekes anyukánál puhatolózom, árulja el, hogy csinálja, és ő csak legyint, hogy sehogy, őt is rendszerint maga alá temeti, csak megpróbál túlélni.
Hát ez az. Pont ez a baj, hogy egy ideje minden nap csak a túlélésről szól. Pedig én nem túlélni akarom, hanem pofátlan nagy boldogságban megélni. Csakhogy nem bírom, mert csak küzdök, és kínlódok és pofára esem, és elemészt a bűntudat.
Ez a testvérség állítólag nagyon klassz dolog, én mégis azt látom a gyerekeimen, hogy ők annyira azért nem élvezik. Amikor a Kicsi született, a Nagy kétéves volt. Nem vette túlságosan zokon, hogy már nincs egyedül. Viszonylag gyorsan belerázódott a testvéri létbe, csak elvétve nehezményezte, hogy meg kell osztoznia rajtam.
Valahogy fenn tudtam tartani egy egyensúlyt, amiben mindenki békésen elvolt. Végig tudtunk játszani egy játékot, megszakítás nélkül végig tudtam mesélni egy mesét, tényleg teljes emberként jelen tudtam lenni hol az egyiknek, hol a másiknak.
Most a Kicsi kettő, és semmit, de tényleg semmit nem tudunk úgy végigcsinálni, hogy az valamelyikük számára ne legyen sérelmes. Ha mesélnék, a Kicsi két perc múlva tépi a könyvet ki a kezemből, mert ő bizony vagy táncolni, vagy labdázni, akar. Ha felfüggesztem az olvasást, mert hogyan is tudnék tovább mesélni, ha ordítva fekszik a földön, akkor a Nagy kezd bömbölni – hozzáteszem, teljesen jogosan – vagy csak csalódottan gubbaszt. Engem meg elevenen zabál fel a bűntudat.
A játszótéren, a közértben vagy bárhol, állandó beleütközöm a problémába, mintha aknamezőn sétálnék. Amit az egyik szeretne, azt a másik csak azért sem, vagy csak azért is ugyanazt. Osztódni nem tudok, így valaki mindig a rövidebbet húzza, és az a valaki ennek hangot is ad, hangosan.
Indulnánk egy programra, a Nagy már három napja tűkön ül, úgy várja, hogy menjünk, de a Kicsi megmakacsolja magát. Nem hajlandó a kocsiba beülni. Megpróbálok mindent. Semmi sem használ. A Nagy már kétségbe van esve, hogy mikor megyünk már, induljunk, mert lemarad. És tényleg, ha azonnal nem indulunk, de Ketteske nem akar. Végül már ígérek fűt, fát, bokrot, azt se bánnám, ha tizenkét túró rudit kéne adnom, csak bírjam már belerimánkodni abba az ülésbe, de nem és nem. Végül marad a nyers erő. Utálom az egészet, mert a Kicsi visítva ordít, a Nagy nem tud örülni, hogy mehet és ott lehet, mert a testvére ordít, ettől az anyja meg tiszta idegbaj. De hát, kérdem én, hogyan, mégis hogyan kell ezeket a helyzeteket jól kezelni, hogyan lehet az ilyen feszültségeket feloldani? Valaki árulja el: hogyan lehet egyensúlyt teremteni?
Kínomban, hogy elejét vegyem az állandó csatározásnak, huzavonának, az egymás folyamatos túlordításának, a csalódottságnak és a feszültségnek, egyszerűen szétválasztottam őket. Vagyis, ha van rá mód, valamelyiket másra hagyom, és csak az egyikőjükkel megyek el vásárolni, ügyet intézni, programozni. Tudom, hogy ez rossz megoldás, és még az is lehet, hogy a legrosszabb, de így újra jó velük kimozdulni.
Amikor a Naggyal elmegyek a postára, beugrunk a boltba és utána eszünk egy fagyit, és nem csak hallom, hogy beszél, hanem meg is hallom őt. Hogy beszélgetünk, és megvitatunk olyan fontos dolgokat, hogy például az álmok hogyan kerülik ki a villanyoszlopokat, amikor éjszaka hozzá szállnak. És élvezem, és olyankor látom rajta, hogy boldog. És én is.
Amikor a Kicsivel elmegyek a gyógyszertárba, és ha ketten vagyunk, akár húsz percig is lehet bámulni a halakat az akváriumban, és akkor észreveszem, hogy te jó ég, mikor lett ez a kiscsaj ilyen nagy, és rácsodálkozom, hogy jé, már ezt is tudja mondani. Eddig ez abban a nagy hangzavarban fel sem tűnt.
De akármilyen boldogok is ezek a pillanatok, tele vagyok bűntudattal, mert érzem, hogy hiányzik valaki, és ez így nem kerek. Csak azt nem tudom, hogy kell azt csinálni, hogy ilyen pillanataink legyenek akkor is, ha mindenki egy kupacban van. Ha valaki tudja, mondja meg, vagy legalább intézze el, hogy felvegyenek engem is abba a klubba.
E.
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
