A zebrán való átkelésről van szó, ami sokszor nagyobb feladat, mint eltalálni, mitől hagyja abba a ded a bömbölést. Történt egy szép őszvégi napon, amikor a nagyobb lányomért mentem az oviba gyalog, a kicsit babakocsiban tolva. Milossal akkor már várandós voltam. Szóval egy főúton lévő zebrán készültem átmenni, először is szétnéztem és láttam, hogy jobb oldalon nagyon messze van egy kocsi, egyenes az út és messze van, hát bátorkodtam rálépni a zebrára. Már a közepén túl járok, amikor látom, hogy megközelíti az átkelőhelyet az autó és nem lassít.

Cammogva, lassan jött, max. 20 km/órával, de nem állt meg! Hirtelen bepánikoltam, tudtam, hogy visszafordulni hülyeség, megállni hülyeség, de ekkor megálltam, amit jól tettem, mert szépen átcsorgott előttem a kocsi kb. 50 centire Maja előtt, aki a babakocsiban ült. Na, akkor láttam, hogy észrevesz a sofőr, mert tisztán látszott, hogy addig nem vett észre! Láttam a döbbenetet rajta. Megállt, és amikor látta, hogy beintek neki cseppet sem úrinőként viselkedve, elhajtott. Én meg remegtem, mint a kocsonya, és akik látták, nem győzték összeszedni az állkapcsukat és hőbörögni a sofőrre. Volt minden, ami kell, sírva fakadtam, begörcsöltem, vérezni kezdtem, - akkor még meg voltam áldva a vérzéssel is-, és dühös voltam, nagyon!

A mai eset:
Babakocsiban Milos, Maja a fellépőn, Léna mellettem. Készülünk szintén a bátorságpróbára: átkelni a zebrán. Balomon egy körforgalom, előttem járdaszigettel kettéosztott zebra. Balra néz, jobbra néz, semmi. Szépen nekiindulunk, kocsi a zebrán, megyünk két lépést, látom, hogy jön ki egy kocsi a körforgalomból. Gondoltam, megáll. Ha-ha-ha! Lassan jött, látta, hogy ott vagyok, pont összenéztünk a vezetővel, és nem állt meg, elslisszolt előttem. Olyan lassan ment, hogy simán meghallotta, hogy utánaszólok, hogy: „Zebra, nem látod?!” Szinte megáll, látom, hogy mondani akar valamit, elkezd magyarázkodni. Azt próbálja mondani, hogy én vagyok a hülye. Erre bepipultam, és folytattam ordítva, hogy ott ül mellette a két gyereke, mit szólna, ha velük is ezt csinálná valaki, és hogy a zebrán nekem van elsőbbségem, és még sehol nem volt, amikor leléptem. És eleve úgy közelítjük meg a zebrát, hogy meg tudjunk állni. Erre folytatná a magyarázkodást, én meg mondom az előbbieket, erre ő: „Sz..d le a f...t, hülye kurva!” Azért erre már nem alacsonyodtam le, hogy nekiálljak ordítva anyázni. Közben mindenki minket bámult, de szartam le, és szintén dühös voltam és vagyok azóta is.

Nem értem az egészet, de tényleg! Az egésznek nincs értelme. Látom, hogy a zebrán vannak, és gyorsítok ahelyett, hogy megállnék? Ráadásul lassan mentek mindkét esetben.
Oké, az első esetben nem tudom, hol járt a vezető, de hogy nem ott, ahol kellett volna, az tuti! Tele vannak az utak ilyen futóbolondokkal, akik néznek, de nem látnak? Milyen ember az ilyen, aki nem áll meg, amikor látja, hogy a zebrán vannak, és inkább megpróbál átslisszolni előttük, mintegy kicentizve az utat, tán még örül is, hogy milyen fasza a szemmértéke?
Oké, hogy kockáztatja adott esetben az életét, de másét? Gyerekekét, miközben a gyerekei a kocsiban vannak mellette? Nem értem, milyen ember az ilyen, milyen lelkivilággal és hogy gondolta? Tudom, sajnos rengeteg helyen volt zebrán gázolás, sok halálos is, és sok babakocsival. Tudom, hogy máshol sem állnak meg sokszor a zebra előtt, én is tapasztalom, hogy nem mindenkit hatja meg, hogy szeretnék átmenni a zebrán, és az sem, hogy gyerekkel vagyok. Ezért nem is lépek le, csak ha látom, hogy senki nem jön vagy elengednek. Egyáltalán, mi az, hogy elengednek a zebrán? Basszus, olyan mintha nem adnám meg az elsőbbséget, bárhol is vagyok. Alapnak kéne, hogy legyen, hogy a zebránál elsőbbséget adunk a gyalogosnak.

Mindenhol azt hallom, hogy külföldön ez is másként van, hogy gyakorlatilag nincs olyan, hogy ne állnának meg a zebra előtt, és nem úgy, hogy ijesztgetik az embert és elcsorognak a kezdetéig, hanem még jóval előtte. Mintha a gyalogátkelőhely az nem is számítana, majd megáll a parasztja...ő siet, ő kocsival van. Ugyanígy a biciklisek, amikor a járdán és a parkban suhannak el szlalomozva a gyerekek közt. Nem vagyok szívbajos, rájuk szólok, hogy parkban gyerekek közt vagy a járdán nem kéne biciklizni. Nem egyszer volt, hogy a gyerekek rohangáltak a parkban, és kifutottak a bicikli elé, aki épphogy megállt. Ilyenkor rászól az ember és jobb esetben bocsánatot kérnek, de van, hogy nekik áll feljebb. A legdühítőbb, amikor a járdán mennek a csámpázó gyerek után lassan, mintegy sürgetve, hogy elengedje őket, és mindezt úgy, hogy a bicikliút 2 méterre van tőlünk. Az a pofátlanság non plus ultrája ebben az esetben. A másik kedvencem, amikor a biciklisek azt hiszik, hogy a zebra nekik nem érvényes, ami a bicikliútra van ráfestve. Nem állnak meg. Komolyan, ez általános. Az úttesten kell szobrozni a zebrán, míg elsuhannak előttünk, és vakegér módjára hebegnek, ha utánuk szólok hogy neked is szól a zebra.

Dühös vagyok, szomorú és legfőképp nem értem az egészet. Miért viselkednek így egyesek, mire gondolnak közben és utána? Van értelme bármi szabálynak is, míg ilyen a mentalitás? Mindenesetre kérdeztem a lányoktól, hogy anya miért kiabált szerintetek? Erre Léna mondta, hogy mert nem engedtek át és át kellett volna engedni. Majd megkérdeztem, hogy hogy megyünk át a zebrán? Hát megállunk, és ha nem jön semmi vagy átengednek, átmegyünk, mert nem tudhatjuk hogy megáll-e, válaszolta. Büszke vagyok rá, és úgy látom, érti is, de hogy engedjem el ezek után egyedül majd bárhova is? Egyáltalán: milyen világot élünk?

Minakó