Előző postomban olvashattátok a dilemmánkat egy nem várt terhesség kapcsán. Ígértem, hogy megírom a folytatást, hogy mi hogyan döntöttünk. De ez a mi döntésünk. A mi jó döntésünk. Más ugyanebben a helyzetben talán máshogy döntött volna, és az az ő jó döntése lenne.
És a jó ebben az esetben nem erkölcsi értéket mutat, csak annyit jelent, hogy az adott helyzetet tekintve a legmegfelelőbb, a legelfogadhatóbb a döntést meghozók számára. Valami mély szomorúsággal magunkon mentünk az orvos felé, nem szóltunk sokat. Mielőtt kiszálltunk az autóból, egymásra néztünk és megszorítottuk egymás kezét.
Az orvos azt mondta „Itt van, látom. Minden rendben. Kb. négyhetes. Három nappal ezelőtt még nem is láttam volna.” A vizsgálat után behívta a férjemet és leültünk beszélgetni. A doktornő hihetetlenül korrektül viselkedett. Amikor elmondtuk, hogy még nem tudjuk, mi legyen, átbeszéltük a variációkat. Természetesen azzal tisztában voltunk, mit jelent, ha megtartjuk, de azt is elmondta részletesen, mi a teendő, ha nem szeretnénk – családsegítő, védőnő, csekk, ambuláns beavatkozás. Nem ítélkezett, nem befolyásolt, korrekt és emberi volt. Abban maradtunk, hogy tíz nap múlva találkozunk újra, addig próbáljunk meg dönteni.
Nehéz napok jöttek. Nagyon nehezek. Éjszakánként beszélgettünk, rágtuk a témát.
- Te mit szeretnél?
- Nem tudom.
- Neked kell döntened.
- Nem, együtt kell döntenünk. Bármi lesz rád is hatása van.
- De a te tested. Ha megtartjuk, neked kell megszülnöd, vagy neked kell a kés alá feküdnöd.
- Igen, de együtt kell felneveljük.
- Mit szeretnél? Megtartsuk?
- Nem tudom.
- Menjen?
- Nem tudom.
Ilyen és ehhez hasonló parttalan beszélgetések tömkelege.
Közben jöttek az ünnepek, családlátogatás, vacsorák, kisgyerekek. Pengtek az érzelmi húrok. Gyakran összenéztünk a férjemmel, nem szóltunk, de tudtuk, a másik mire gondol.
Én folyamatosan azon rágódtam, hogy mit jelent mindez. Eddigi életemben annyiszor elmondtam már, hogy nincsenek véletlenek, és mindenből tanulni kell. De mit? Mit tanulhatok ebből a helyzetből? Azt, hogy mégis vannak véletlenek? Vagy azt, hogy nem kontrollálhatok mindig mindent? Vagy annyit, hogy én, aki mindig kiállok az abortusz mellett és nem ítélkezem, vajon magammal is tudok-e elnéző lenni? Vagy azt, hogy együtt mindent „túlélünk”?
A sok beszélgetés egészen apró lépésekkel vitt közelebb a döntéshez. Bár néha úgy tűnt, teljesen értelmetlen, de valahogy minden egyes beszélgetés alkalmával egyre több felmerülő akadályra találtunk megoldást. És közben észrevétlen átmentünk a gyász fázisain. Igen, a gyászén. Meggyászoltuk az elveszett életünket, az elvesztett lehetőségeket. Amikor kiderült a terhesség, jött a sokk és a tagadás, aztán a düh – ekkor íródott az előző poszt – az alkudozás, a depresszió, és végül az elfogadás. És amikor elfogadtuk a tényt, hogy ilyen lehetetlen helyzetbe kerültünk, onnantól minden egyszerűbbé vált. Végre elkezdhettünk valóban gondolkodni.
Vajon az, hogy a lányom egy hónapja átköltözött a kisszobába és kicsi beköltözött a nagyobb gyerekszobába, azt jelenti-e hogy lesz hová tenni a kiságyat?
Vajon az, hogy nem kaptam meg a vezetői állást, amire vágytam, de egy olyan főnököt kaptam, akiről tudom, hogy emberileg nagyon megértő, azt jelenti-e hogy lesz helyem visszamenni, nyugi? Vajon ezek jelek? Vagy csak én akarom annak látni őket?
Aztán az egyik este a férjem rám nézett és annyit kérdezett:
- Akkor döntöttünk?
- Miért döntöttünk? – kérdeztem én.
- Azt hittem, megtartjuk - így ő. És ahogy ezt mondta, valahogy lekerült rólam valami óriási kő. Azt hiszem, én már hamarabb éreztem, hogy megtartanám, de semmiképpen nem szerettem volna ezt úgy, hogy ő nem akarja. Nem akartam magamnak szülni, én neki, nekünk szeretnék. De így, hogy ő sem bánná...
A következő alkalommal már szomorúság nélkül mentünk az orvoshoz. Még mindig minden rendben volt, még csak a hatodik hétnél jártunk, és egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy aki ekkor vállalja az abortuszt, az még mindig csak néhány sejtről dönt. Láttam. És bár én nem tettem meg, de semmi bűnöset nem látok abban, aki megteszi. Megértem, tiszta szívből.
Azt hiszem lesz, aki nem találja így a sztorit elég érdekesnek, de ez a döntés az enyém, a mienk, senki befolyása nem hatott ránk. Ma már nem látjuk olyan sötéten a jövőt. Persze van még bennünk félsz jócskán, de vannak terveink, és ha nem is mindenre, de sok mindenre találtunk megoldást.
Azt még most sem tudom, hogy vannak-e véletlenek vagy hogy tényleg minden okkal történik-e, de azt igen, hogy az igazán fontos döntésekre meg kell hagyni magunknak az időt, hogy ne dühből, felindultságból, elkeseredettségből, félelemből döntsünk. Persze az időnk véges. Úgy vélem, a sok beszélgetés, az őszintén önmagunkba nézés, a félelmeink megfogalmazása gyorsíthatja az elfogadás folyamatát és ezzel közelebb visz a döntés valódi megszületéséhez.
Ma ismét jártunk orvosnál. Most nyolcadik hetes, már volt szívhang, valahogy nálam ez az igazi fordulópont. Bár még mindig dönthetnénk máshogy, de nem fogunk. A férjem nagyon lelkes, szíve szerint világgá kürtölné, engem meg valami fura nyugalom szállt meg. Tudom, hogy minden rendben lesz, rendben KELL lennie.
És mert az élet nem habos torta, se nem teasütemény, már jelentkeztek az újabb problémák, úgyhogy hamarosan vár rám egy műtét. De majdcsak lesz valahogy, elvégre úgy még nem volt, hogy sehogy ne legyen.
Mirca
