19 hét. Szinte elenyésző időszaknak tűnik a 25 évhez képest, amelyet én már leéltem. Mégis az életnek ebben a töredéknyi időszakában, két aprósággal a hasamban most ezernyi újdonság történik. Az ő feladataik mellett én szinte elbújhatok, hiszen nekem nincs más dolgom most, mint a lehetőségekhez képest megfelelően biztosítani számukra a veszélytelen környezetet, ahol szépen fejlődhetnek. Mindez nem tűnik nehéz feladatnak, viszont mióta babákat várok, többször éreztem, hogy a testi és a lelki korlátaim bizony igencsak feszegetve lettek. És ez még csak a kezdet...

Szögezzük le az elején, hogy nem tartom magamat egy ősanya típusnak így, amikor először fogtam a kezemben a pozitív terhességi tesztet (amire mellesleg akkor már 3. hónapja vártam), nem kezdtem el rögtön réklit kötni (azt inkább meghagyom a lelkes nagymamáknak), sőt, annyira izgultam, hogy minden rendben legyen a babával, hogy egy jó ideig nem is mertem igazán beleélni magamat a nagy örömbe.

Pár hét elteltével aztán csodás érzés volt a kezünkben tartani az első képet, és szépen lassan elkezdtem átadni magamat a felszabadult boldogságnak, majd csendesen szétkürtölni, hogy gyermekünk lesz. 

A vizsgálat után tehát agyban is átkattant egy kis kapcsoló, és megérkeztek a rosszullétek is, amire akkor - bevallom  - én még büszke is voltam és boldogan újságoltam a leendő apukának, hogy lám, a normális terhességi tüneteket is produkálom, ízig-vérig kismama lettem! (Hajjaj, a rosszullétek alapján azóta már kitüntetést is kaphattam volna az Országos Kismamák Szövetségétől!

Szóval éppen csak elkezdtem sütkérezni a friss kismama szerepemben és néha-néha már a borsónyi babánkhoz is beszélgettem, amikor a 10 hetes ultrahangon jött az újratervezés…

Az első dolog, ami az eszembe jutott, amikor az orvosunk bejelentette, hogy a tervezett egy helyett már két lakója van a pocakomnak az volt, hogy ez nem lehet igaz! Ez nem velem történik! Még mondtam is az orvosnak két zokogásroham között, hogy ne viccelődjön, hiszen nincs is április elseje! Szóval a nagy igazság az, hogy az első reakcióm, amikor megtudtam, hogy ikreink lesznek, nem egy örömkönnyes jelenet volt. Hogy őszinte legyek, még egy teljes hétig sírtam, akárhányszor az eszembe jutott a duplázás, vagy valahányszor ránéztem a friss ultrahang-felvételre, és teljesen kétségbe voltam esve. Úgy éreztem, ez nem fair, hiszen nem így terveztem. 

Az utóbbi érzéseket azóta szégyellem, de az első napokban teljesen eluralkodott rajtam a pánik és a félelem: 

„Én kevés vagyok ehhez a feladathoz!”

Azt hiszem, a pozitív, mindennek a napos oldalát látó énem és a férjem akkoriban nagyon sokat dolgozott azon, hogy megbarátkozzak az újdonsággal. Utóbbiért köszönetet mondhatok, mert a leendő apuka, ahogy megtudta, hogy két babánk lesz, felöltött egy olyan vigyort, amihez foghatót keveset láttam addig az arcán, így a pánikomon is képes volt kissé javítani.

Ez persze egyáltalán nem jelentette azt, hogy teljesen elmúlt a rémületem - és nem magamat mentegetem a kezdeti negatív gondolataimért -, de képzeljétek csak el! Egy babára gondolatban már csak-csak fel voltam készülve, de a kettő tudatától teljesen felborult az „életben tartok egy gyereket” haditervem. Hogyan tudnék két apróságról egyszerre gondoskodni?

Szóval az érzelmek nagyon vegyes és nagyon széles skáláját éltem át, melyből párat még a mai napig nem tudok teljesen hová tenni, de erősen dolgozom azon, hogy minden a helyére kerüljön. Persze ez korántsem egyszerű, mivel egy várandós nőnek amúgy is akadnak bőven aggályai és aggodalmai az anyasággal kapcsolatosan a terhesség hepehupás hormonjai között, képzelhetitek, milyen, amikor ezek megduplázódnak!

Mára már viszont úgy érzem, hogy jóval kevesebbszer uralkodik el rajtam a kétségbeesés, és edzettebb lettem, miután elkezdtem bújni a szakirodalmat, hogy a rengeteg kérdésemre választ kapjak: például, hogy hogyan férnek el egyáltalán a hasamban ketten és  hogyan lehet egyszerre két gyereknek egyenlő szeretetet adni, valamint a megfelelő babakocsira is rátaláltunk már, amit a 160 centimmel sem lehetetlen küldetés tologatni. (Egyszer próbáljatok ki egy ikres kocsit! Tisztára olyan, mintha busszal közlekednétek, esküszöm, külön jogsi kellene rá! Amikor először próbáltam ki egy ilyet, majdnem elbőgtem magamat és sajnos nem a meghatottságtól...)

Igaz, hogy nem én választottam ezt a feladatot, hogy is tehettem volna, de ma már úgy gondolom, hogy semmi sem történik ok nélkül, és az, hogy nekem/nekünk ikreim lesznek, sok boldogságot és különleges pillanatot fog hozni az életünkbe, amiért összességében hálás vagyok és igazából most már ez tűnik természetesnek. Sőt, igazából alig várom, hogy velünk legyenek, lássam, magamhoz ölelhessem és megpuszilgathassam őket! ( <-- a hormonok bocsánat)

Amikor csak tehetem és az állapotom engedi (nem pedig az ágyon kell feküdnöm erőtlenül, félig öntudatlan állapotban) végre bele tudom magamat élni a várandósságba és belefogni a tervezgetésbe is (kelengyelisták és babaszobaképek mindenhol). Tehát minden nap azon vagyok, hogy amíg megérkeznek hozzánk a gyerkőceink, a lehetőségekhez képest felkészült (amennyire erre lehet előre készülni) anyuka lehessek, aki lehet, hogy együtt sír majd néha a babákkal, de sosem adja majd fel! 

ui.: A szeretetmegosztásról pedig annyit, hogy kifejlesztettem egy pocaksimogatási módszert, amivel reményeim szerint már most egyenlően szeretve érezhetik magukat a babák. Remélem, beválik!

Fanni

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?