Eltelt fél év azóta, hogy megírtam a félelmeimet a gyerekvállalással kapcsolatban. Azóta túl vagyunk a férjemmel rengeteg beszélgetésen, és jelentem, végre bele mertünk vágni életünk nagy kalandjába!
Tavasszal már hetente, a végén már naponta téma volt itthon a baba. A férjem egyre többször vetette fel, hogy vágjunk már bele, nagyon várja, hogy apa legyen. De még mindig valahogy távolinak tűnt ez az egész, hogy mi szülők leszünk, itt lesz egy tehetetlen pici lény, akit nekünk kell életben tartani. A munkatársak és ügyfelek helyett a cumisüveggel, koszos pelenkákkal és babafürdetőkkel kötök majd szorosabb barátságot... Aztán ahogy telt az idő, már nem is tűnt olyan elképzelhetetlennek ez a kép: mi ketten és egy kisbaba.
Mivel korábban említettem, hogy nagyon (túlságosan is) előre tervezős vagyok, a felkészülés részeként „kutatómunkát” végeztem: kifaggattam az összes már anya illetve várandós barátnőmet a választott orvosukról és kórházukról. Majd végül bejelentkeztem ahhoz a nőgyógyászhoz, akit a háziorvosom ajánlott.
A doki jófejnek bizonyult, el tudom képzelni, hogy rábízzam magam, pozitív élmény volt a látogatás. Bár eredetileg csak rákszűrésre mentem, a rendelőben bekattant nálam valami, és egy az egyben megmondtam az orvosnak, hogy babát szeretnénk. Rögtön fel is tettem ezzel kapcsolatban egy csomó kérdést – jól tűrte, nagyon részletesen válaszolt mindre! Majd az ultrahangos felvételen lelkesen mutogatta a majdnem teljesen érett petét, amit viccesen megdicsért, és megszületett az ítélet: „na, hölgyem, két nap múlva meg lehet támadni.”
Ott és akkor eldőlt: ezt a „gyönyörű” petét bizony nem fogom veszni hagyni! A férjem sem ellenkezett, sőt… Belevágtunk hát, aznap este már nem került elő a gumi a hálószobaszekrényből.
Pontosan emlékszem a másnapra, amikor úgy keltem fel, hogy MOSTANTÓL BÁRMIKOR LEHET GYEREKEM (és talán már van is). Ültem a villamoson, és csak vigyorogtam mindenkire sejtelmesen, mint aki egy nagy és édes titkot cipel. Munka közben folyton elkalandoztam, és alig vártam az estét, hogy újra próbálkozzunk…
Olvastam már róla, de hihetetlen volt átélni, hogy az agy mennyire gyorsan, konkrétan egyik napról a másikra képes átállni a még-nem-próbálkozunk üzemmódról a hamarosan-terhes-leszek üzemmódra.
Érdekes változások tűntek fel. Egy csapásra eltűntek a fejemből a kétségek, és már nem is értettem, miért nem vágtunk bele a babagyártásba hamarabb, mikor ilyen izgalmas, és a világ legtermészetesebb dolga, és úgyis minden rendben lesz. A „cserbenhagyom a munkahelyem” problémakör hirtelen huszadrangúvá vált, a lelkiismeret-furdalás megszűnt, úgy éreztem és érzem, lesz még időm dolgozni és bizonyítani eleget a baba után is.
Vicces jelenség volt, hogy hirtelen elkezdtem sajnálni minden munkatársnőmet és barátnőmet, akinek még nem volt gyereke, hogy szegények, milyen sivár az életük (pedig nyilván nem), és magamat valami kivételes kaszt tagjának éreztem (ez elég nagyképűen hangzik, de így volt). És még nagyobb kíváncsisággal kezdtem figyelni az anyukákat a környezetemben, az utcán, a boltban: hogyan reagálnak a gyerekükre, a hisztire, hogyan terelgetik őket, és vajon az enyém majd milyen lesz, fiú vagy lány, szőke vagy barna, csibész vagy kis okostojás…
Tervezgettünk, álmodoztunk. Számoltam a beágyazódás várható időpontját, figyeltem a tüneteket. Hasszurkálás, enyhe émelygés – ha erősen koncentráltam, ott voltak, de csak halványan, éppenhogy. Reggelente csak feküdtem az ágyban, és vártam a hányingert, vagy bármit, amit JELNEK nevezhetek, és megkapaszkodhatok benne. Ha a munkahelyen megszédültem, a mindig alacsony vérnyomásom helyett rögtön a baba lehetősége villant át a gondolataimban, és vigyorogni kezdtem. Egyik reggel nem esett jól a kávé, és fogmosás közben is erős émelygés fogott el – én pedig bizonytalanul örültem, hogy csak nem?!
A piros betűs várható megjelenése előtt két nappal a férjem azt mondta, ő úgy érzi, most nem sikerült. Valahol mélyen én is így éreztem, de próbáltam tagadni. Hátha mi leszünk azok a ritka szerencsések, akiknek rögtön az első hónapban összejön!
Aztán menetrendszerű pontossággal érkezett meg a menstruációm. És ezzel kipipálhatjuk az első sikertelen hónapot…
Tudom, hogy nem szabad így felfogni, mert egy-másfél évig nem is számít meddőnek egy pár. De egy kicsit mégis csalódtam. Egy olyan kontrollmániásnak, mint én, jó lecke lesz ez a babaprojekt: ha valami, akkor ez tényleg nem rajtam múlik, ebbe nincs beleszólásom, nem tudom irányítani… Rájöttem: sokkal türelmesebbnek kell lennem, megtanulnom egy kicsit befelé figyelni, és hinni, hogy a baba tudni fogja, mikor kell érkeznie. Nagyon-nagyon várjuk!
Anna
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
