Az eheti bölcsinaplóból egy dolog hiányzik, de az teljesen. A bölcsi. Van viszont benne családi élet.

Előre kell bocsátanom: a húsvét kifejezetten nem a kedvenc ünnepem. Gyerekkoromban szerettem. Nem a vallási részét, bár akkor a misén való részvétel is „kötelező gyakorlat” volt, hanem azt, hogy utána a nagymamáméknál együtt volt az egész család. Hétfőn meg a barátnőmmel mentünk körhintázni. Mert a vidámparkosok minden húsvétkor letáboroztak a piactéren. Szóval megvoltak a jól bevált családi hagyományok.

Aztán ennek vége lett. Szépen lassan szétesett az egész. A szülők egyre inkább nyűgnek élték meg a családi összejövetelt (nem, nemcsak az én szüleim, hanem az unokatesóké is), mi, gyerekek is felnőttünk, egyre inkább más elfoglaltságot találtunk magunknak húsvétra. Aztán jött a saját család, saját gyerekekkel, és a lelkem mélyén hirtelen nagyon nem tudtam, hogy lenne jól ez az ünnep, milyen saját hagyományokat kellene kialakítani. Mert magát az ünnepet a locsolkodással meg a többivel együtt most sem szeretem. Viszont szerettem volna valahogy megtalálni azt a hangulatot, amire gyerekkoromból emlékszem. Hogy együtt a család. Igazán.

Talán mostanra elmondhatom: sikerült. Még vannak apróbb döccenők, de jó nyomon vagyunk.

Az idei húsvét a következőképpen néz ki: szombaton délelőtt tojásfestés a gyerekekkel. Ez elmaradhatatlan, nagyon élvezik, tehát valamikor az ünnep előtt minden évben megejtjük, attól függően, hogy L. mikor van nálunk.

A párommal úgy gondoljuk, a húsvét nem ajándékozós ünnep. Így inkább valamilyen élményt próbálunk „adni” a gyerekeknek is, egymásnak is. Idén nagyon könnyű dolgunk volt: a Magyar Nemzeti Cirkusz itt táborozik az utca túlsó végén, teljesen kézenfekvő volt, hogy elmegyünk, méghozzá szombaton, hogy valamennyi gyerekünk ott lehessen. Dani ugyan elbliccelte az ebéd utáni alvást, és a műsor közben szundított egy fél órát, de ez volt az egyetlen rendkívüli esemény. Az összes lurkó mintaszerűen viselkedett, és mi is jól szórakoztunk.

Húsvétvasárnap nagypapa-vizit lett volna a program, ha épp nem lenne apám kórházban. Így én bementem látogatni, délután pedig elmentünk egy nagyot sétálni.

Hétfőn anyukám következik, itt teljes létszámban jelen lesznek a nővéremék is.

A párom családját ilyenkor csak körbetelefonáljuk. Ők élnek messzebb (kb. 200 km), ha hozzájuk is menni akarnánk, rohanásból állna az ünnep, ezt mindenképpen szeretném elkerülni. Őket majd egy későbbi időpontban látogatjuk végig.

Szóval lassan kialakulnak a saját szokások, lassan meg van az a bizonyos hangulat. Remélem, ezt nem veszítem el. Legfeljebb majd megváltozik, ha megnőnek a gyerekek.

Drlucifer