Az első hónap

Először is le kell szögeznem, hogy Hanka maga a csoda. Ilyen nyugodt, békés újszülötthöz, mint ő, nekem még nem volt szerencsém. (Ezt még írás közben is le kell kopognom valahol, úgy tartok tőle, hogy elmúlik) Sokáig azonban nem tudtuk eldönteni, hogy a természete nyugodtabb-e, mint a testvéreié vagy csak a sárgaságsága, aluszékonysága miatt ilyen csendes gyerek.

A terhesség alatt félve gondoltam az előttem álló éjszakákra. Aki állt már a teljes kimerültség szélén, aki virrasztott át hosszú éjszakákat hónapokon keresztül, az tudja, hogy ez képes felőrölni, kikészíteni az embert. Korábbi tapasztalataim szerint az újszülöttek, csecsemők sírnak, folyton, megállás nélkül, és sosem nem alszanak.

A nagylányom születése utáni hetekben megállás nélkül üvöltött, főleg éjszaka. Semmi nem nyugtatta meg, órákig sétáltunk vele felváltva a csöpp lakásunkban, míg teljesen zombivá nem váltunk. Aztán egyszer csak elmúlt, és hipp-hopp, lett egy jól alvó gyerekünk. Ez az időszak végtelennek tűnt akkor, még szerencse, hogy írtam babanaplót akkoriban, így tudom, hogy nem tartott örökké, de az emlékeinkben úgy él, mintha hónapokig tartott volna. Már ő az a nagyon mélyen, de keveset alvó típus.

A fiam talán még nehezebb eset volt. Bár ő nem azzal az elviselhetetlen frekvenciájú üvöltéssel sírt, mint a nővére, inkább csak nyűglődött, nyafogott éjjel, de egyrészt jóval tovább tartott a nehéz időszak – az alvása 11 hónapos korára rendeződött – másrészt a nagyobb gyerekre gondolva nem hagyhattam egy kicsit sem hangoskodni éjszaka. Ráadásul a nappalok is rémesek voltak az első hónapokban, mert mindössze negyvenperces ciklusokban aludt, így mire én letettem a fejem, ő már kelt is. Amikor kiderült, hogy tej-, tojásallergiás, persze megértettük, mennyire rossz lehetett neki, de hosszú időbe telt, mire annyira elmúlt a bélgyulladása, hogy nyugodtabb lehessen az alvása. Mára ő is kiváló alvó, kifejezetten sokat és nyugodtan alszik, viszont egy pacsirta a baglyok között.

Az első kórházi éjszakánktól Hankával erősen tartottam.  A korábbi két alkalommal a kórházban a gyerekeket elvitték éjszakára és be kell valljam, akkor ez nagyon jól esett. Ráadásul itt nem is egyágyas a szoba, hanem másik két baba sírását is hallgatnom kell majd. Végül nem volt gondom az éjszakákkal, a lányom többnyire aludt, ha megéhezett, diszkrét nyafogásba kezdett, etetés után azonban simán álomba merült. Már épp kezdtem nagyon örülni, hogy milyen könnyű is vele az élet – harmadikra már kijárt egy keveset síró, jól alvó gyerek – de harmadnapra kiderült, hogy a sok alvás oka az egyre fokozódó sárgaság, aminek a mértéke sajnos túllépte a normális élettani sárgaságét, úgyhogy kékfény-kezelést kapott. Szerencsére ettől javult annyit, hogy hazamehettünk a kórházból.

Aztán otthon is elég aluszékonynak bizonyult, továbbra is sárga volt – néha már ijesztően – és sajnos nem gyarapodott – az első itthon töltött hét után még mindig ugyanannyi volt, mint amennyivel a kórházból kijöttünk.  A doki néni kijött megnézni és azt mondta, hogy nincs rendben, mérjem, hogy mennyit eszik. Ezzel már korábban is próbálkoztunk, de teljesen össze-vissza eredményeket mértünk. Hol 20 gr-t, hol 40 gr-t, hol pedig egyszerűen 0-t mértünk. Lehangoló volt. Én alapvetően nem aggódtam, mert a lányka rendszeresen, háromóránként ébredt enni, és amikor ébren volt, nagyon nyugis volt, mondhatnám jókedvű, és pelenkából ipari mennyiséget használt el, úgy vélem, éppen annyit evett, amennyit kellett neki.

Következő héten ismét kijött a doki néni és nem örült, mert a helyzet csak nagyon kicsit javult. Azt javasolta, hogy fejjek, ezt azonban mindenképp szerettem volna elkerülni, több okból is. Egyrészt mindkét nagyobb gyermekemnél nagyon sokat kellett fejnem és megvallom, gyűlöltem.  Úgy éreztem magam, mint egy fejőstehén. Akkor nem volt más választásom – a nagylányomat egyáltalán nem tudtam mellből etetni, neki négy hónapig fejtem a tejet és adtam cumisüvegből, a fiam is csak három hónapos korára tanult meg szopni, addig ő is lefejt tejet kapott. Brrrr. Nem akartam, nem mertem belépni a fejés ördögi körébe ismét és ráadásul nem gondoltam, hogy ez megoldana bármit is.

Persze az ember lánya nem szívesen ellenkezik egy orvossal, de az az igazság, hogy ugyan ő járt orvosira és nem én, de az vagy negyven évvel ezelőtt volt és sokszor tapasztalom, hogy nem mindenben frissítette a tudását. Amikor azt mondta, hogy adjak vizet a gyereknek, mert bár kiszáradva egyértelműen nincs, de az majd javít a sárgaságon, akkor végképp levontam a konzekvenciát, hogy ez még egy korábbi iskola.

Mert ha van elegendő tej – márpedig van – akkor, ha vizet adok neki, azzal csak megtelítem a gyomrát és még kevesebb tejet fog tudni csak inni. Ráadásul a bilirubin nem a vizelettel, hanem a széklettel ürül. A fejéssel is az a gond, hogy ebben az esetben nem sok mindent oldana meg.

Mindenesetre kértem még néhány nap haladékot és ígéretet tettem, hogy – ahogy eddig is – minden nyekkre mellre teszem a bébit, hogy a lehető legtöbbet tudjon enni. Szorgosan méregetjük a súlyát, nézzük, hogy ne romoljon a sárgaság és jelentkezünk, ha bármi van, ő pedig egy hét múlva újra jön.

Szerencsére a harmadik héten végre nőni kezdett a súlya, négyhetes korára érte el a születési súlyát és kicsit világosodni kezdett a végtagjain. A folyamat elindult, és ha kicsit lassabban is, mint kellett volna, de a mi kis Hanka lányunk elindult, hogy szép nagyra nőjön.

Mirca