12. hét
6520 gramm
Mostanában legszívesebben térdig letolt farmerban képzelem el magam, fuksz a nyakba, félrecsapott baseball sapka, nagyseggű csajok franciabugyiban ráznák magukat mellettem, én meg belevilláznék a kamerába, hogy mer’ ez egy kibaszott hullámvasút, tesó, vagy valami ilyesmi, szövegben annyira még nem mélyedtem el, csak a látványvilág van meg, mocskos szájú anyarapper.
Ehelyett feldagadt szájjal ülök a kanapén, lefejelt a nagy, hogy felszakadt, fuksz helyett tréninggatya, nagyseggű csajok helyett egy éhes három hónapos, mennék inkább vissza a balettba ugrálni.
Ott kezdem, hogy egyébként minden rendben. A huszonegyedik században élek Európában, tehát van tiszta víz a csapból, HA tápszer a gyógyszertárból és a felrepedt számat is tudom kezelni, meg a nagy lelkét is, aki szerencsétlen hirtelen azt se tudta, hogy akkor most bújjon-e anyához nagy ijedtségében, akinek vérzik az arca és sír, vagy meneküljön-e inkább messzire. De sajnos hiába a víz meg Európa, a hormonok meg a szülés utáni megborulás nem századfüggő. Szóval minden rendben volt, a kontrollált és a kontroll nélküli dolgok is folytak a maguk kis csatornáiban, utaztam egyedül bkv-n, megdöbbentő élmény volt felszállni egy buszra: két lépés volt két lépcsőn, aztán megfogtam a kapaszkodót és utaztam, a metrónál se kellett senkit leintenem, hogy segítsen a mozgólépcsőnél, egyedül voltam, egy test, két láb, két szabad kéz. Koncerten is voltam, dögös szőke énekelt a színpadon, igazán remek életem van – gondoltam, és így is volt.
Aztán jöttek a hormonok. Vagy az isten tudja, micsodák, de egyszer csak itt ülök a gödör mélyén bedagadt pofával, kongó mellekkel, elcsigázottan. Úgy egy hete kezdődött, hogy nem mertem elaludni. Még röhögtem is magamon, hogy ilyet első gyerekes paramamik szoktak művelni, nem olyan frankó vagány kétgyerekes anyák, mint én. A harmadik este már nem röhögtem. Csak a fülemet hegyeztem. Azt találtam ki ugyanis, mintegy időtöltésnek, mert túl jó dolgom van, hogy én egy szar anya vagyok. Mert alszanak a gyerekeim. Igen.
Mert olyan nincs, hogy az első is és a második is hathetes korától végigaludja az éjszakát. Ez nem normális. Itt valami el lett tolva és hát ki más tolhatta el, mint én. A következő lépcső az volt, hogy már szinte bizonyosan tudni véltem, hogy a kicsi sírt, de én nem hallottam meg, éjszakákon át nem ébredtem fel, nem mentem oda hozzá, nem etettem meg, már nem is akar szólni, mert tudja, hogy cserbenhagytam, kortizolszint, stressz, szaranya. A következő lépcső az volt, hogy ez bizonyára a nagynál is így volt, és hogy mégsem köp le minden nap, az csak látszat, igazából sakkban van, vagy sokkban, mindegy, én nem ébredtem fel, mikor a gyerekeim a segítségemet kérték, punktum. Ezt olyannyira jól kitaláltam, hogy elment a tejem. Nekem, akinek három másik is jóllakott volna a termeléséből.
Szóval most itt ülök, tréninggatya, dagadt pofa, tápszer. Várom, hogy az eszem meggyőzze a hormonjaimat. Addig leginkább sokat sírok. Nem lesz tőle jobb, de legalább én sajnálom magamat. Mert a környezetem nem érti. Hogy hogy gondolhatom. Hogy minek találok ki ilyeneket. Hogy miért stresszelek. Hiszen nézzek már rájuk. Hiszen nézzek már magamra. Nézek. Tréninggatya, dagadt pofa, tápszer.
Mer’ ez egy kibaszott hullámvasút, tesó.
nyina
