Mostanában fáradt vagyok, vagy inkább lassan kimerültnek mondhatnám magam. Kettő darab, még élő, és nem elszökött agysejtem kábán kering a fejemben, néha összeütköznek, senékre esnek, feltápászkodnak, mennek tovább, de nem igazgatják se a mensit, se a hisztit. Nem jönnek ki rendesen a szavak a számon, nemcsak a betűk, de még a hangok is megakadnak. (Képzeld el a bét, ahogy elindul kifelé. Jön határozottan, majd beakad a pocakja. Akkor fordul egyet, keresztbe akad a szára. Szár előre, mellé, szúr. Leül, fejvakar: inkább ki se jön. És a többi. Mind ugyanígy). Ez csak egy dolog. De elindulok hazafelé, végre, és érzékelem, hogy a lábam sem engedelmeskedik.
Anyám, ha összefutok egy rendőrrel, fixen nem hiszi el nekem, hogy csak fáradt vagyok, nem részeg. Oké, genetikailag laza vagyok, mint a rigalánc, de egy hazamenéskor két elesés már mégiscsak sok(k), lássuk be. Az egyik ráadásul zebrán, csatornafedél melletti aszfalthiányban beakadó lábfejjel. Tudok én esni, kérem, megtanultam, sokat gyakoroltam. De beakadt lábfejjel csak térdre esni, nyekkenni tudtam. Nem baj, üldögéltem egy kicsit az út közepén, este volt, csicseregtek a madarak, kellemes szellő lengedezett, senki nem járt arra. Aztán felkeltem, és jártam. Kicsit döcögősen, nem mondom, de belejöttem. A következő esésig. Férj inkább elém jött, nem tehetem tönkre az egész várost büntetlenül... Na, mindegy, nem ezt akartam elmesélni.
Szóval kába és nyűgös agysejtjeim azon röhögtek hazafelé, hogy az ehhez hasonló állapotaim hogyan szóltak bele a gyereknevelésbe. Mert beleszóltak, rendszeresen. Szerencsére nem okoztak túl nagy baleseteket, de nem mernék felállni a Tökéletesen Viselkedő Anya számára emelt piedesztálra. Na, mondjak példákat, mert ez így kevés és zavaros.
Vegyük a pelenkázást. Nem sokat kopott nálunk a pelenkázó szivacsa, egyfelől mert ki nem állom a popsitörlő kendőket, másfelől mert legkésőbb két hónapos kortól a gyerekeim az "ezer tekergőző kukac" című előadást játszották le, a közönségsikerre való tekintettel minden alkalommal. Gondolom, nem kell ecsetelnem a szétfolyt pisit, lerúgott kakás pelust, kaszáló kézzel levert szudokrémet (persze meg is kóstoljuk, ha már belenyúltunk. Nem jön ki semmiből, naná). Ezért már a Nagynál a következő módszert alkalmaztam: gyerek az alkaromra, popsival befelé, ruha lehámoz, pelus lehámoz, gyerek a karomon beszállít a fürdőszobába, fenék csap alá tart, lemos, szükség esetén krém, és új pelus feltesz. Iiigen, fél kézzel, levegőben. Bele lehet jönni. Komolyan. Tizenkét kilóig bármikor megcsinálom bárkivel. Amire figyelni kell: mivel általában azért veszélyes terület a feneke ilyenkor, hajlamos voltam elfeledkezni a másik oldalt kilógó résszel. Na, az koppan rendszeresen az ajtófélfán. (Gyerek meg se nyikkant. Meggyőződésem, hogy azt hitte, ezt így kell csinálni).
Aztán. Két és félévest szoba- (és udvar-)tisztaságra szoktatni. Semgond, nyár van, vedd le róla a pelust, adj rá egy bugyit, mutasd meg neki a bilit, szt hadd menjen. Aztán röhögj fuldokolva, amikor a gyerek kisterpeszben, enyhén üvegesedő tekintettel a járda közepén lefagy. Vagy amikor a bilit a motorozó középsőhöz képest pont nemideális irányban helyezted el, aki enyhén tisztaságmániás - nemtom, honnan örökölte, több ilyen családtagom nincs -, és a gyerekcse nyúlós szájszéllel rohan befelé, hogy elérje, csíkot húzva maga után járdán, teraszon, előszobában. (Megjegyzés: nemvicces.) Ja, éjszakai leszoktatáshoz bátran ajánlom a laminált parketta alá való izét. Nem zörög, szigetel, mosható.
Tovább. Hároméves hintázik a nagyoknak való hintán. Anya, lökjééél, lökjééélmééég, magasabbraaaa, magasabbraaaaaaa! Te meg lököd, mert rendes anyja vagy, csakhogy egyik lökésnél fenék hintáról lecsúszik, kéz madzagot elenged, gyerek fejjel lefelé csorog le a háta mögött lévő kerítésről. Feltápászkodás és leporolás közben persze morog: nemvicces. A megjegyzés jogos, mert az idióta anyja nem bírja abbahagyni a röhögést (Most sem. Oké, azért azt ellenőriztem, hogy nem történt baj vele, mielőtt átadtam volna magam a törvénytelen vidámságnak.)
Még nézzük. Az anyabekakááááltaaaam szövegre szobatisztánál kisebb gyereknél különösen ügyeljünk. Mert amelyik szól, azt zavarja. És ha nem mégy időben, elkezd vetkőzni. Ebben az esetben szeretjük az enyhén gubicsos kakát, mert az nem kenődik, csak gurul. De a gyerek megkóstolta, ez tuti. (A Kicsi bevonult egy sarokba, befordult, de csak akkor kakált, ha nem láttuk. El kellett kapni a pillanatot, amikor már kész van, hogy ne zavard meg, de még nem zavarja, hogy ekkor már megzavard. A vetkőzésben, nyilván. Nem mindig jött össze.)
Mi van még? Ja. Ne hagyd ott három csepp gyerekedet tíz percre, hogy megnézz valamit a neten. Mert a gyerekbiztos szobában a következő látvány fogadhat úgy, hogy még a katasztrófát jelző csend sem volt tapasztalható: a két nagyobb a nemtomhonnanszedett, és kiafrancvetteneki, és hogyalófenébetudtabehoznihogynemvettemészre márkájú aszfaltkrétával a világon mindent, falat, plafont, szekrényt, ruhákat, könyvek gerincét, tévé képernyőjét szépen megdíszített; a Kicsi pedig a kanapén ülve leszerelte magáról az említett pelenkát, és a tartalmát egyenletesen szétoszlatta a ruháján, bőrén, haján, kanapén, de még a szőnyegpadlón is volt belőle. Na, itt az infarktus szele háromszor legyintette meg a fejem, és léghiányból plusz idegességből adódó viharelőtticsendes hangon kértem három szerelmetes gyermekemet, hogy azonnal kezdjenek takarítani. Ettől nyilván megijedtek, mert én csak akkor mondom csendben ezeket, ha nagyon nagy a baj. Kicsi bajnál ordítok. Segítettem is, na, de fél óra múlva hazaértő Apjám "deszéprendvanitt" felkiáltására négyen feküdtünk a frissen kipucolt szőnyegre fetrengveröhögni.
Volt még egy, komolyan. Ja, igen. Valamelyik évben a Középsőnek pont tanításmentes napja volt, amikor a Kicsi évzárójára kellett menni. Verőfényes, csodálatos napsütés, távolabb ronda szürke felhő, oké, induljunk a buszhoz, viszünk esernyőt, biztos, ami tuti. Három perc a busz, már a kapun kilépve szemerkél az eső, menjünk, nem gond, csatt, egy dörgés, csett, egy villám, gyerek szája görbül, én biztatom, odaérünk, eső lezúdul, bőrig áztunk. De elmentünk a megállóig, ahol némileg megborulva vettük tudomásul a tényt, hogy így nem tudunk elmenni, abból tüdőgyuszi lenne. És indultunk vissza, az eső szakadt, a villám ostorcsattintott, a gyerek félt, anyja bátran, harciasan, erőltetett nevetéssel biztatgatta. Hazaértünk, tavat csináltunk a nappali közepére, levetkőztünk - és csodálatos, verőfényes nyári napunk lett. Hát így.
Na, jó, most több nem jut eszembe, csak barátnőktől valók, de azokat majd írják meg ők. Csak kérdezem, félve: én vagyok itt az egyetlen lökött, zizzent, szörnyű anya?
banyavári
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?
