Ez nem egészen igaz persze, mert ők is számolják már a napokat, de ha valaki tuti megkönnyebbül, ha némi pauza áll be az intézményesítésben, az én leszek.

Esküszöm, senki pedagógussal nemhogy semmi bajom, de többük előtt kalaplengetve tisztelgek. A Kicsi óvónői tényleg a lelküket kitették idén: báboztak, virágot ültettek, sose látott vagy ezerszer se megunható meséket-verseket mondtak, hívtak bűvészt, tűzoltókocsit, környezetvédelemről beszélő okos-kedves középiskolásokat, sőt, az évi rendes gyereknapon táncra is perdültek (remekül), közben sose feledték az egészet fényképekkel nekünk is dokumentálni, én meg tátottam a számat, hogy bírják ez minden nap ekkora erőbedobással.

A Nagy tanárain, legalábbis némelyiken már év végén látszott a kimerülés: mondjuk ha nekem kellett volna végigtolni a tanévet, én lehet, október táján akartam volna venni a kalapom. Amit lehetett, tették, ha lehetett, jó kedvvel, kedvességgel, odafigyeléssel, de nem egytől hallottam, hogy azért nem bánják, egy darabig legalábbis abbahagyhatják – arról egyelőre szó sincs, hogy vége van.

Most hátradőlünk: visszakaptuk valamennyire az időnket, hogy magunk rendelkezhessünk vele. Mert akármennyire is jószándékból, de mégis folyamatosan igazodtunk.

Remélem a nyári feladatmentesség haladó hagyományként ötödikben is megmarad, és végre lesz ideje a kölöknek azzal foglalkozni, ami mondjuk érdekli, józan ész határain belül persze, nem lesz túlsúlyosan tele a szünet Minecrafttal meg csillámpónikkal meg Gyűrűk urával, de nem kell bánatoskutya-képpel este fél kilenckor kétszikűeket magolni, vagy az MTA oldalán kutatni, hogy a bánatosba írják helyesen, hogy „Sebes-Körös vidéki”, hiszen ezek múlhatatlanul szükségesek az életben való beváláshoz. Nem kell folyamatosan észben tartani, mikor kell tornazsák, ünneplőruha, kötelezőolvasmány, 655 Ft borítékban, és nem kell bezavarni a bandát a legnagyobb játékból, hogy hékák, holnap korán kelés van.

Újra és újra előkerül ilyen-olyan fórumokon pedig, hogy „túl hosszú a nyári szünet”. Értem én, sokba kerül a tábor (nekem ne mondja senki, én is csak hápogok a végösszegen, pedig viszonylag szerények voltunk…) meg annyi szabadság nincs, de újabban megjelent az is „felejtenek, lemaradnak…”. Valahol motoszkál bennem a kisördög, miért gondolja valaki, hogy folyamatos felnőtt általi „foglalkoztatás” nélkül nem fejlődik a gyerek, és csak az a maradandó-hasznos, amit valamilyen direkte oktató tevékenységgel igyekeznek a fejükbe verni? Nem is szólva arról, hogy ha mondjuk júliusban-harminc fokban még röpdolgozatra meg témazáróra kéne készülni este fél kilenckor (ez mindennapos volt a tanév során) akkor nem tudom, melyikünk mászna elsőként a Szabadság-híd hídfőjére: a diák, a tanerő, vagy én.

Végiggondolom hosszú nyaraimat 2 és 18 éves korom közt: nem vitték túlzásba a mai értelemben vett „foglalkoztatásomat”. Nem voltam nyelvi vagy karatetáborban sosem, az iskolai balatoni nyaralás leginkább fürdés-pingpong-tollas-ökörködés témában mozgott, napok teltek el bárminemű felnőtt „irányított tevékenység” nélkül, ezzel együtt a nyaranta megtanultak véletlenül se felejtődtek el, sőt, készségszinten vésődtek be.

Nyáron tanultam meg úszni, tanfolyam nélkül. Nagyanyámmal megtanultam befőzni az epret, barackot, meggyet, ma is fel bírnék tán bontani nagy muszájban egy egész csirkét, ma is képes lennék felügyelet nélkül felnevelni egy fészekalja kiskacsát (minden nyáron rám voltak bízva), ma is tudom, miféle növények és milyen céllal szedhetőek az árokparton. Nyáron tanultam meg kötni-horgolni is, életem meghatározó irodalmi élményeit is nyáron szereztem – végre volt időm olvasni – és hát abban a lelassult, másként folyó nyári időben tanultam meg befelé figyelni, az addig tanultakat valahogy elraktározni, vagy látni, hogy a dolgunk végére lehet akkor is érni, ha nem kapkodunk, nem csapkodunk, nem idegeskedünk rajta – ami Pesten igen-igen ritkán sikerült év közben. Nyáron tanultam meg biciklizni, nyáron készítettünk komplett „könyvet” meg „filmet” (üres pénztárgép-szalag használatával), egyáltalán nyáron volt több esélyem arra, hogy végiggondoljam, magamtól valójában mit szeretnék csinálni, nekem kellett megtervezni és megszervezni. Tűnődöm, hány gyereknek múlik el anélkül a nyara, hogy ezt kipróbálhassa, és hány gyerek tud valójában kezdeni valamit a lehetőséggel Nincs két és fél hónapnyi szabadságom, sem végtelen pénzem, mégsem szeretnék rövidebb nyári szünetet, a gyerekeimé még így is töredezettebb és irányítottabb, mint valaha az enyém volt. Így sem könnyű beilleszteni egy logisztikailag is kivitelezhető családi nyaralást, a gondolattól is égnek áll a hajam, hogy mondjuk Magyarország összes, iskolás korú gyerekének családja egyszerre induljon neki mondjuk a Balatonnak, ha mondjuk valami főokos négy hétre rövidítené le a szünidőt. Aki nagyvárosban él, így is állandó élmény a zsúfoltság meg a kapkodás – ha a pihenés is ilyesmiben telik, megnézem én azt a gyereket húsz év múlva.

Egyelőre megdöbbenve vettem észre: nem is kívánok többet, mint hogy egy darabig ne kelljen új „kihívásokra” és felszólításokra válaszolgatnom, ne legyen minden percünk beosztva, ne mindig a következő napokra készüléssel teljen a szabadidő. Nem pálmafás nyaralás képe lebeg a szemem előtt, csak hogy behozzam magam és lelkifurka nélkül üljek le a kertbe, vagy a gyerekkel a társas-tábla elé. Nagyon jól tudom, hogy ez mostantól már jó ideig leginkább csak még olyanabb lesz, és minden legális szökési lehetőséget ki kell használni. Igyekszem ellenállni a kísértésnek, hogy most meg én osszam be a gyerekeim minden percét – és engem is érdekel, mihez kezdenek vele.

A fene akarja ugyanis, hogy olyan felnőttekké váljanak, akik önállóan képtelenek kezdeni magukkal valami értelmeset, akik üres edénnyé válnak, amit másoknak kell megtölteni.

Vakmacska

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?