Közeleg a tanévkezdés, nálunk speciel már becsengettek. Van, akinek ez izgatott készülődést és az új tanszerekből áradó Ápisz-szagot jelenti, de sajnos egyre több gyereknek nehéz az iskolatáska és mennek be gyomorgörccsel tanulni-vagy a szülők, vagy a tanárok és nem ritkán önmaguk elvárásai miatt
Ez ihlette az apropót ahhoz, hogy az egyik kedvenc, rongyosra olvasott könyvemről írjak nektek, ami 2011-ben jelent meg, de tudomásom szerint senki nem fordította még magyarra. A címe: A Tigrisanya harci himnusza. A szerzője az ironikusan tigris évében született Amy Chua, kínai bevándorlók gyereke. Három nővérével együtt szigorúan nevelték a szülei, és felnőve, családanyakánt elhatározta, hogy mivel ő emiatt lett magabiztos és sikeres, a gyerekeit is ebben a szellemben fogja nevelni. Férje, a zsidó származású Jed Rubenfeld egyetértett vele, így két lányuk zsidó hitben, de kínai nevelésben részesült.
Amy memoárja családja húsz évét, tehát két lányának felnőtt koráig tartó időszakát osztja meg memoárjában, betekintést adva a titkos receptbe, amivel ázsiai matekzseniket és mini-Mozartokat nevelnek. Hogy mi ez a recept? A lányoknak tilos volt délután más gyerekekhez vagy pizsamapartira menni, tévézni, számítógépezni, ötösnél rosszabb jegyet hozni, ellenben kötelező volt mandarin kínaiul tanulni, osztályelsőnek lenni, hegedülni ill. zongorázni és a szülők, nagyszülők intelmeit szentírásként kezelni. Egy abszolút autoriter nevelési stílus, ami nem a gyerek lelkét ápolja, hanem az életre készíti fel őket.
Amy a könyvében többször szembeállítja és eleinte nem is titkoltan lenézi a nyugati, liberális nevelést. Rámutat, hogy szerinte a szeretet legnagyobb fokmérője az, hogy megtanítjuk a gyereknek a kemény munka által szerzett önbizalom és privilégiumok értékére. Egy tipikus tigrisanya nem azért hajszolja a gyerekét, hogy kínozza, hanem mert sokra tartja, sokat kinéz belőle. Míg a liberális szülők azzal károsítják a gyereküket, hogy minden közepes erőfeszítésért dicsérik őket és hamar engedik, hogy feladják, ha valami nem tetszik nekik és nehéz, fokozatosan elpuhulnak. Arra is rámutat, hogy egy átlag nyugati gyerek egyáltalán nem boldogabb és magabiztosabb, hiába navigálhatta kevesebb szabállyal a saját választásait.
Majd hozzáteszi kissé ironikusan, hogy a legtöbb felnőtt is csapnivaló vagy maximum középszerű azokban a dolgokban is, amit szívesen csinál, mert nem dolgozik meg érte eléggé.
Ennek szellemében az egyik évben képes volt visszadobni mindkét kislány szülinapi kártyáját is, mert véleménye szerint túl hamar csapták össze. “Én bohócokat és ugrálóvárakat bérelek a szülinapotokra, ti meg pár perc alatt tákoltok valamit. Hát nem kell. Menjetek fel a szobátokba és alkossatok olyan kártyát, amit évek múlva is szívesen nézegetek”-közölte.
Mindenben a tökéletest akarta és addig kontrollálta a lányokat, míg ezt el nem érte. Gyakorolni kellett az előadás napján, másnapján, betegen begyógyszerezve, nyaralás közben is. (A görög nyaraláson a férj kiakadt, mert a gyakorlás miatt későn érkeztek a Kolosszeumhoz, ami addigra bezárt...) Az iskolában sem volt a szorgalmi feladat opcionális, elszörnyedt azon, ha az egyik lánya nem csinálta meg, mert “nem volt kötelező”. Mindennek kövekeztében a lányok úgy be voltak táblázva, hogy a zsidó nagymama leghőbb kívánsága nem teljesült halála előtt: hogy mindkét lánnyal külön-külön eltöltsön egy napot kettesben.
Azt egyébként meg kell hagyni, hogy Amy önjogon is valaki, nem is akárki: a Yale egyetem jogászprofesszora, külföldi kapcsolatok szakértője, több politikai bestseller írója. Ha kell, saját kézzel súrolta fel a padlót, hajnali ötkor kelt, hogy beérjen az egyetemre, majd otthon folytatta a lányokkal. Sokszor maga utalt rá, hogy nem önös okokból csinálja mindezt, hisz nagyon szívesen beszélgetne kollégáival egy pohár bor felett, ha lenne rá ideje, de ő a lányok nevelésére szentelte ezt az időt. Mikor anyósa rákbeteg lesz, vállalja az otthoni ápolását, mint ahogy saját szüleit sem rakná idősek otthonába. Ezek azért némileg feloldozzák bűnei alól.
És mi lett a rengeteg befektetett munkájának az eredménye?
Első lánya, Sophia engedelmes és szabálykövető volt, nagyon jól simult bele az anyja értékrendjébe. 18 hónaposan már felismerte az ábécé betűit, óvodás korában mandarin és angol nyelven írt, olvasott és alapműveleteket végzett matematikából.
Zongorázni a Suzuki-módszer alapján kezdett, ami a szülő jelenlétét is igényelte, így Amy utánaolvasott a zenetörténetnek, az oktatás metódusának és az órákon lázasan jegyzetelt, hogy otthon minél hatékonyabban gyakorolhasson a lányával. Míg a többi gyerek maximum félórát gyakorolt, Sophia órákat és így szélsebesen haladt az anyaggal, sokszor pár hónap alatt kivégzett egy újabb könyvet és a darabokat kívülről megtanulta még akkor is, mikor a tanár nem követelte ezt.
Mikor Sophia az első előadásán egy Mozart darabot játszott el könnyedén, vagy később Grieg Pillangóját, a kislány maga tapasztalta a siker ízét és innentől örömmel dolgozott az újabb kihívásokon. 14 évesen egy országos zongoraversenyt nyert meg, és jutott be az impozáns Carnegie hall-ba, ekkorra anyjának már nem is kellett helikopterkednie felette.
Igaz, évekkel később az apja meghökkenten vette észre, hogy a zongorán fognyomok vannak...
A kisebbik lányt, Louisát, azaz Lulut más fából faragták. Ő is ragyogó eszű, ám igazi renitens, lázadó gyerek volt. Mikor háromévesen nem volt hajlandó zongorázni, az anya ultimátumot adott: vagy szépen üti le a billentyűket, vagy mehet ki a házból. A kislány továbbra is csapkodta a hangszert, anyja pedig egy szál pulóverben és szoknyában küldte ki a mínuszokba. Csakhogy Lulu inkább fogvacogva állt odakint, mintsem bejöjjön zongorázni, így Amy kénytelen volt forró csokival és ostyával lekenyerezni, mielőtt a szomszédok ráhívják a gyivit.
Persze feladni nem adta fel. Mikor Lulu hétéves volt, a Kis fehér csacsi c. művet gyakorolta. Ebben a darabban a két kéz teljesen más ritmust játszik, és Lulu külön begyakorolta a jobb, majd bal kéz dallamát-hanem amikor két kézzel játszotta, az egyik kéz felvette a másik ritmusát és összefolyt az egész darab. Anyja orrvérzésig gyakoroltatta vele a darabot, sikertelenül.. Egy nappal a zongoraóra előtt a kislány kijelentette: kész, ennyi, feladja. S hogy utána mi következett, álljon itt a szerző szavaival:
- Ülj vissza a zongorához, most azonnal - mondtam.
- Nem tudsz rákényszeríteni.
- Ó, dehogynem tudlak.
A zongoránál aztán Lulu megfizettette velem a határozottságomat, csapkodott, rúgott, ütött. Megragadta a kottát és darabokra tépte. Akkor összeillesztettem a kottát és egy műanyag iratvédőbe beragasztva adtam neki vissza, hogy többé ne tudja eltépni. Aztán kivittem Lulu babaházát a kocsiba, és közöltem vele, hogy a részeit egyenként fogom a Karitásznak adományozni, ha holnapra nem tudja a zongoradarabot tökéletesen eljátszani.
- Azt hittem, mész a Karitászhoz- mondta Lulu később. - Miért vagy még mindig itt?
Erre megfenyegettem, hogy nem kap ebédet, nem kap vacsorát, nem kap ajándékot se karácsonyra, se hanukkára, se a születésnapjára a következő két, három, négy évben. És amikor ezután még mindig hibásan játszotta a darabot, megállapítottam, hogy szándékosan lovalja bele magát a hisztibe, és sürgősen hagyja abba ezt a szánalmas önsajnálatot és butaságot.
Jed belépett és félrehívott engem. Felszólított, hogy hagyjam abba a gyerek további sértegetését – holott én csak én motiváltam -, és hogy szerinte a fenyegetések egyáltalán nem fognak ezen a helyzeten segíteni. Emellett - mondta a férjem - lehetséges, hogy Lulu tényleg nem képes még ilyen szintű technikára. Lehet, hogy még nincs ilyen szinten a koordinációja, ez is egy opció, nem?
- Te nem hiszel a gyerekben - mondtam vádlón.
- Ez nevetséges - felelte a férjem felháborodva. - Természetesen hiszek benne.
- Sophia el tudta játszani ezt a darabot, amikor ennyi idős volt.
- De Lulu és Sophia különböző személyek - mutatott rá a férjem.
- Jaj csak ezt ne kezdd! - mondtam égre emelt tekintettel. Aztán szarkasztikusan kifigurázva megszólaltam: - Mindenki egyedi és különleges, a maga sajátos módján. A lúzerek is egyediek és különlegesek, a maguk sajátos módján! ... De ne aggódj, drágám, egy ujjadat se kell megmozdítanod. Én hajlandó vagyok odatenni magam, amennyire csak szükséges, és boldogan leszek az a szülő, akit a lányok utálnak, te pedig lehetsz népszerű azzal, hogy palacsintát sütsz, és kiviszed őket a focimeccsre.
Kihúztam magam és visszamentem Luluhoz. Bevetettem minden fegyvert és taktikát, ami csak eszembe jutott. Gyakoroltunk, vacsoraidő alatt is végig, bele az éjszakába, és nem engedtem Lulut felkelni a zongora mellől, enni sem, inni sem, vécére menni sem. A ház háborús övezetté változott, a hangomat elvesztettem a kiabálásban, Lulu nemhogy egyre jobban, hanem rosszabbul zongorázott, lassanként magam is kételkedni kezdtem az egészben.
És aztán, váratlanul sikerült neki. A darab összeállt, a jobb és a bal kéz külön-külön játszotta a maga zavartalan ritmusát, és a darabban megtalálták egymást, mintegy varázsütésre.
Lulu is észrevette az áttörést, nemcsak én. A lélegzetem is elakadt. A gyerek pedig újrapróbálta, félénken, és aztán egyre magabiztosabban gyorsabban, és a ritmus ott volt, hibátlanul. És Lulu arca a következő pillanatban felragyogott.
- Anya, nézd - ez könnyű!
És ezután újra és újra el akarta játszani a darabot, és nem akart felállni a zongora mellől. Aznap éjszaka átjött mellém, az ágyamban aludt, összebújtunk és szorosan- átöleltük egymást, hogy szinte a csontjaink ropogtak. Amikor néhány héttel később egy fellépésen eljátszotta A kis fehér csacsit, más szülők odajöttek hozzám, azzal, hogy "Micsoda tökéletes kis darab Lulunak... olyan kis vagány, és annyira ő."
Ez egy olyan eset volt, amikor végül Jed is elismerte az igazamat."
A nagyszülők már ekkor figyelmeztették, hogy ennek a lánynak valami egyszerűbb hangszert kell választani, gongot, esetleg furulyát, de Amy úgy gondolta, még jobb kihívás a hegedű, a legnehezebb szólóhangszer, amivel kiemelkedhet Sophia árnyékából. Erre ösztönösen ráérzett, mert Louisa kiemelkedő muzikalitással született és tehetségesen hegedült.
Ennek ára az volt, hogy napi öt-hat órát töltött gyakorlással, s ahogy a zongoránál, itt is azzal rémisztgette az anyját, hogy agresszíven pengette a húrokat, vagy lóbálta a hangszert, mint egy lasszót.
Természetesen nem ebből a drillből állt minden nap minden perce. Amy óriási fogadásokat rendezett a lányok előadásai alkalmából, gyakran dugott kis cetliket az iskolatáskájukba, hogy “te vagy az örömem és büszkeségem”. A liberális zsidó apuka pedig vitte őket tekézni, sporteseményekre, európai utazásokra. És jó pillanataiban Lulu is áradozott, hogy mennyire szereti Bach darabjait hegedülni, olyan, mint az időutazás. Büszkén fürdött az osztálytársak dicséretében is, mikor saját bat micváján egy héber dallamot hegedült. Több szülő is könnybe lábadt szemmel hallgatta és dicsérte, volt, aki utána odament Amyhez és így szólt: Bárcsak te lettél volna az anyám, ki tudja, most hol tartanék.
De Lulu, ahogy kamaszodott, egyre nyilvánvalóbban lázadt. Visszabeszélt, nem akart hegedülni, pláne nem az iskolai szünet rovására. Ugyanis anyja érte jött, hogy a jelentéktelenebb órákról kikérje. Továbbra is kitűnő tanuló volt, megbecsült diák, akiről a tanárok szuperlatívuszban beszéltek, de otthon anyjával vagy csendháború ment, vagy ordibálás.
A kocsi aztán Moszkvában, egy családi vakáción borult ki, ahol Amy az első estén kaviárt rendelt és felszólította Lulut, hogy muszáj megkóstolnia. A kislány undorodva utasította vissza, mire anyja barbárnak és unalmas lázadó tininek titulálta, aki szégyent hoz szófogadatlanságával a családra. Lulu ekkor felállt az étteremben és dühtől rázkódva, sírva fakadt ki: Utállak, utálom ezt a családot, borzasztó anya vagy, aki mindent csak magáért csinál, de nem szeretsz valójában! Aztán egy poharat földhöz vágva folytatta: Ha nem szállsz le rólam, még több poharat török szét!
Amy elmenekült a helyszínről, egészen a Vörös térig futott. Megnyugodva arra jutott, hogy nem áldozza be a lányát a kínai nevelés oltárán. A lehető legnyugatiasabb döntést hozta, átengedte a lányának a döntést. Amint hazaértek, új időszámítás kezdődött: Lulu, bár nem teljesen adta fel a hegedűt, a hétvégén nem gyakorolt, feladta a zenekart és magánóráit. Helyette teniszezni kezdett, kezdő szintről indult. Amy nem tagadta meg tigrisanya voltát, ebbe a témába is beleásta magát, azt latolgatva, hogy a lánya 13 évesen indulva eljuthat-e egyáltalán a csúcsra. De Lulu leállította: anya, nem rontsd el ezt is úgy, mint a hegedülést! Így Amy a háttérben maradt.
Vajon miért nem sikerült a terv, ezt latolgatta a könyv végén. Mert hogy nem sikerül, azt rögtön az elején tudjuk, a könyv hosszú és baljós alcíméből: “Ez a könyv egy anya, két lánya és két kutya története. Arról kellett volna szólnia, hogy miért jobb a kínai nevelési módszer a nyugatinál, ehelyett kultúrák keserű ütközéséről, múlékony győzelmi mámorról és arról szól, hogyan kényszerített megalázkodásra egy 13 éves.”
Amy a könyv elején levezeti, hogyan asszimilálódott a szülei családja Amerikában. Kijöttek és ők maguk is lazítottak a kínai módszeren. Amy végül a Harvardon kötött ki, nem az apja által kijelölt Berkeley egyetemen, a férje fehér volt de ennek ellenére az apja legjobb barátjává avanzsált, s mikor Down-szindrómás lányuk született, a kezdeti kétségbeesés után látták, hogy Amerikában a fejlesztéseknek köszönhetően egyáltalán nincs itt a világ vége, ez a lányuk is sikeres lett a maga módján, a speciális olimpián nyert két aranyat.
A másik ok talán az, hogy a lányok felsőközép körülmények közt, jómódú amerikai környéken nőttek fel, ahol elég liberálisan nevelték a többi gyereket, volt, aki még a négyesért is jutalmat kapott. Kínában, ahol nagy a szegénység és sokan élnek, valószínű kulcsfontosságú kiemelni és kiválóságig hajszolni a gyerekeket, de Amerikában közepes szakmával is lehet viszonylag jó élete az embereknek.
No meg a liberális látásmód nem jelenti, hogy valaki nem okos vagy szorgalmas. Amy férje, Jed, liberális zsidó családból jött, mégis vitte valamire, ő is a Yale professzora, több könyvet is írt. Ugyanakkor a színészi pályát azért adta fel, mert nem engedelmeskedett a rendezőnek, hegedülni meg azért nem tud, mert a szülei nem erőltették rá-s ezeket a mai napig bánja.
A könyv (amit a gyerekek és Jed is láttamoztak, mielőtt kiadták) természetesen nagy port kavart, azóta sokan idézték, még diplomamunka és pszichológiai esszé is született belőle, 30 nyelvre fordították le. Amy pedig rengeteg haragos emailt kapott, sokan Amerika legrosszabb anyjának nevezték, mások rá akarták hívni a gyámhivatalt, de volt a levelek közt halálos fenyegetés is. Ami viszont fontosabb, hogy elindult egy érdemi vita arról, hogy milyen nagy szerepet játszik a kultúra, a család és a környezet reakciója a gyereknevelésben.
Valószínű mindenki kíváncsi, hol vannak most a lányok a könyv megjelenése után 12 évvel. A család, Amy Facebook-oldalát nézve, továbbra is szoros kapcsolatban van, nagyon összetartóak, sok időt töltenek együtt.
Egyik gyerekből sem lett hivatásos zenész, de a Harvardon végeztek, Sophia a legfelső bíróságon kapott gyakornoki pozíciót, ahonnan egyenes út vezet a legjobb állásokig, cégek fognak versenyezni érte, nem akármilyen fizetésért. De a kisebb, Lulu is lediplomázott tavaly, és mindig megvédi anyját, mikor szörnyetegnek nevezik különféle cikkekben. Most már azt mondja, ő is tigrismódra fog nevelni, mert látja az értelmét, azt, hogy az ő önbizalma valós sikerekből és nem üres dicséretből fakad.
Ti mit gondoltok?
Cantaloupe
