Mostanában sok a hűhó az otthon szülés körül. Szinte minden második-harmadik napra jutott egy petíció, egy újságcikk, egy riport, egy elemzés, egy jogszabálymódosítás-javaslat, egy konferencia, egy Facebook-kezdeményezés vagy legalább egy blogposzt. Ez nem egy közülük, legfeljebb látszólag.
Rengeteg munka, küzdelem, energia, pénz, idő. Tény és való, ahhoz is „úttörők” és kemény küzdelem kellett, hogy mondjuk sorok írója háborítatlanul, ordítva, állva-ülve szülje meg a gyerekeit, miközben azért háta mögött állt az udvariasan háttérben maradó, de odafigyelő szakavatott segítség, hogyha mégis balul sülne el valami, akkor lehessen tenni a bajok ellen. Amik, valljuk be, akadnak néha. Szóval azt hiszem, ezzel azért a többség elégedett volna, ha mindenütt elérhető volna.
Te, nyájas olvasó, aki épp a Babagyár gyártósorán ügyködsz éppen, vagy már túl vagy a boldog vagy kevésbé boldog kétcsíkoson, tulajdonosa vagy egy kiskönyvnek, és épp babaruhát válogatsz, vagy vécé felett görnyedsz, szóval két perc erejéig ülj le, és gondold végig, szülnél-e otthon? Itt, Magyarországon, Hollandiában vagy Kanadában, az itteni vagy ottani ismert körülmények közt? Nem elméletileg, vagy sürgősségi megoldásként (mint én, aki megbeszéltem az ismerős, közel lakó szülésznővel, ha nagyon siet a gyerek, és kinn áll a méteres hó, akkor jön és segít, amíg ki nem ér a mentő – szerencsémre nem volt erre szükség). Szóval, ha TÉNYLEG belegondolsz, szülnél-e otthon? A nappali krémszínű szőnyegére esetleg, pedig a párnát kihajítottad, miután ráfialt a macska? Mit csinálnál a nagyobb gyerekkel, ha van? Elküldenéd, vagy végignézetnéd vele, bár pont az ő születésekor megtanultad, hogy az átlag szülés nem tűzoltómajális? Szóval, fel a kezekkel, ha igen.
Valami kisördög azt súgja, nem sok kéz volna most a levegőben. Mert elszoktunk tőle, mert mégiscsak benn a zabszem, ha először, akkor azért, mert nem tudjuk, ha többedszer, akkor azért, mert tudjuk – meg egyáltalán, ez azért nem egy tét nélküli meccs.
A születés fontos, a születés szent. Nincs vita. Fontos, hogy ne vegyék el az egészségesen születettet az egészségesen szülő anyjától utána. Hogy ne legyen fölösleges beavatkozás, stresszelés, gorombaság, szakértelemhiány, nemtörődömség, műhiba, mittomén. De ezek egyike sem helyszínfüggő, tartok tőle. És ami még piszkálja a csőröm ebben az egészben, az, hogy a felsorolt, kétségkívül létező bajok nem szülés-specifikusak, inkább az egészségügy, de még inkább a társadalom állapotára utalnak.
Amikor bemész a kórházba, mondjuk laborra vagy ctg-re, lehet, szemérmesen elosonsz pár hervasztó kórterem vagy osztály előtt. Igen, AZ előtt például, amit udvariasan krónikus ápolási osztálynak, népiesen elfekvőnek neveznek. Az ott lévők általában sokkal több időt töltenek bent, mint egy egészséges gyereket szülő egészséges nő. Némelyiküknek nehezen csillapítható fájdalmai vannak, és nem bízhat abban, hogy pár óra múlva egészséges baba lesz a fájdalom jutalma. Sokan élnék meg közülük ajándéknak, ha még egyszer segítség nélkül kiülhetnének az ágy szélére, megehetnék az ebédjüket egyedül, aztán kisétálhatnának az erkélyre, mert süt a nap. De negyven ember jut egy nővérre, megfordulni is extrémsport, és különben is, merre is van az erkély? Van?
Őértük mégsem tüntet senki. Nincs petíció, Facebook-mozgalom, interjú meg mérleghinta-felirat.
Pedig nem idegenek ők sem. Ott van Feri bácsi, aki a legszebb almát adta a kezedbe, mikor kétévesen végre köszöntél a boltban. Ott van Aranka néni, ő kísért el kutyát választani a menhelyre, és ő csöngetett szalagos fánkkal farsang idején, mikor anyád odaégette a magáét. És ott van Jónás tanár úr, aki úgy, de úgy tanított matekot, hogy ma dagadtra keresheted magadat vezető programozóként. Te meg lelkifurdalással küzdve vagy épp oda se gondolva robogsz a lépcsőn, elvégre addig robogjon az ember, míg viszi a lába.
Higgyétek el, elmenni sokkal nehezebb sokszor, mint megszülni és megszületni. Csak utána már nem szoktak ugye reklamálni a delikvensek, ezért csönd van körülötte.
Persze előbb-utóbb rájövünk erre, ha előbb nem, hát saját családtagjaink ágyánál, vagy amikor mi magunk kerülünk bele. De nem akkor kellene először arra gondolni, hogy annak a rengeteg energiának legalább egy részét erre kellett volna fordítani akkor, amikor gyertyafényes otthonszülés, hangulatvilágítás, csíkok vagy színek a nemzeti címeren, öt méter autópálya vagy fél százalékkal több vagy kevesebb adóforint volt épp a téma, meg a tegnapi legénybúcsú és a Zsiga vadiúj bömöse.
A születés szent, a születés fontos. De fontos az út is, amit utána megtesz a világra jött gyerek. És fontos volna a kapu is, amin át kilép, legalább annyira, mint az, milyen módon lépett be valamikor az életbe.
Vakmacska
