A Fekete-tenger homokja részben nagyon-nagyon finom kagylózúzalékból áll, csillog a víz alatt a napon. Vannak egész kagylók is, nagy bordázottak, amilyeneket a gyerekek rajzolnak, vastag héjú kúpcsigák, és fehér alapon lila csíkokkal tarkázott kicsi szélesek. Amikor meglátom az elsőt az utóbbiból, akkor tör rám az érzés: én ezeket már láttam.

Soha nem jártam korábban a Fekete-tengernél. A hullámok levisznek alfába, gyerek vagyok még, kisebb, mint most a Nagy, amikor úgy gondoltam, a tenger az Ismeretlen Hátsószomszéd Bácsi kukoricásán túl kezdődik, a mezőkovácsházi lapály közepén, ahol valójában a főutca terpeszkedik. Tengert nem, de kagylót láttam közelről: ülök a pesti kanapén, csorgatom a bordázott vastagot meg a széles, lila csíkokkal tarkázott fehéreket az ujjaim közt, apám hozta valahonnét valamikor, játszom velük, ügyetlen gyerek vagyok, mégsem töröm el egyiket sem soha, két költözést csináltak végig velem. Miért nem tudom én, járt-e apám a Fekete-tengernél és hol, mikor?

Pedig a kagylók itt vannak, összenézem azokkal, amiket most gyűjtöttünk a gyerekekkel, mintha ikrek lennének. Apám vezette vajon a kezemet odafentről, amikor a görög Thesszaloniki helyett végül Várnát jelöltem meg utolsó pillanatban úti célként?

A felszínen persze volt egy rakás józan ok. A repjegyet, szállást kifizethető szinten tartani, napos-gyerekbarát helyet találni, nem feltétlenül a tömeg sűrűjében, a diszkók húspiacán és zajában, ahol talán van mit csinálni akkor is, amikor hideg a víz vagy vacakabb az idő, a repülős menetrend, ne veszítsünk egy egész napot mondjuk egy esti indulással. Meg a zuram odavetett mondata, amikor kettő-négy éve nézegettem repülős utakat, hogy a korábban népszerű bolgár Napospart vajon milyen lehet most? Aztán akkor elmentünk a Velencei-tóra, onnan könnyebb hazaérni, ha gáz van. Mióta a gyerekek megszülettek, egyikünk se látta a tengert nyáron.

Ha neten foglalsz szállást, érdemes több forrást is használni: nagyokat nyerítettünk, amikor összevetettük a retusált, szép időben felvett nyári reklámfotókat a Google Street View télvégi panorámájával, ahol lehetett gyönyörködni a kátyú mellé helyezett iszonyú méretű szemeteskonténerben ugyanott. Vagy kiderült, a csocsirogyi szállodából egy finoman szólva omladozó lépcsőn kell megközelíteni a strandot, tűző napon, esetleg a szállások némelyike az M3-as bevezetőjét megszégyenítő többsávos autóút mellett pöffeszkedik, ám a hivatalos fotón csak a szépen virágozott bejárat látható.  A tripadvisorból kiderült, hol vacak a reggeli, hol szeretnek a bejárat előtt tömegesen dohányozni, de az is aggodalomra ad okot, ha 2011-ben és 2012-ben is beírják, hogy rossz a zuhany és visszatölt a lefolyó.

A csomagolás az horror, ha listát készítesz, akkor is, demivanhahideglesz, ugyanmár, minek vinnéd ezt a vacakot, egy bőröndbe be kell férni, vetted az adást????? ez meg mi, három tökegyforma helókittis karúszó, háromkezű gyerekre való? Alszemélyiségeim a legrosszabb formájukat hozzák, a Harisnyás Pippi indulás előtt egy nappal rájön, hogy sehol az egyetlen hordható bikinialsója, ég áldja a kínait, közel van és ócsó, a matrózmintával még az ottani divatba is beletalálok.

Az is kiderül, a „lehetetlen” nevű dolog egyetlen szóval überolható, ha az a szó véletlenül a „muszáj”,ami tényeg lehetetlen, az úgyse muszáj. Tehát mivel muszáj, az összes büdös kölök hang nélkül kel és öltözik hajnali fél négykor, ez az ára annak, hogy ottani idő szerint kilenc óra tájban már Várnában pacsáljon a tengerben. Máskor reggel nyolcra beérni az iskolába is kihívás.

Jó találmány az elsőbbségi beszállás a Wizznél: lényegében az egyetlen extra, amit megrendeltem, mert üvöltő vagy alvó gyerekkel a franc se akar tolakodni (üvöltés nem volt, de alvás visszafelé igen, sose vittem még át teljesen alvó gyereket a biztonsági ellenőrzésen). Úri módon elkülönülünk a többiektől, mindjárt mi állunk a szalag mögött elsőként, ami a vadiúj, rettegett sátorfélébe visz (nem voltunk ott sokat, és a reggeli friss levegőben megfulladni se lehetett), a jegykezelő nő mosolyog, az én gyerekeim is ennyi idősek voltak, mikor Várnába utaztam velük, élvezni fogják! Igaza lesz. A gépre is elsők közt szállunk fel, na hova üljünk?

Némi aggodalommal kiosztom a gépen a máskor tilos gumimacikat, tessék rágcsálni felszálláskor. A Nagy először hisztérikus vihogással élvezi a felszállást és mutogatja a Sportarénát meg a Parlamentet meg a Margitszigetet odalenn, aztán felvisít: anyaaaa, fáj a fülem, persze, náthás volt az elmúlt két hétben. A légikisasszonyok szinte azonnal hozzák a csodatévő melegített poharakat, de az is csak részleges enyhülést hoz, nem úgy visszafelé, amikor vagy a gyógyszeres cseppek, vagy a sós tengervíz megteszik hatásukat, és némi pattogáson túl semmi. A pohárfülhöz azért visszafele is ragaszkodik, azért nincs róla fénykép, mert poharat tartani két fülön és fényképezni egyszerre végképp képtelenség.

Várna júniusban nem olyan, mint a Google Street View némileg hervasztó képei, de nem is valamiféle mesterséges paradicsom: egy valódi város, valódi lakókkal, itt-ott lelakott, öreg házakkal, kilazuló főtéri díszkövekkel és budapesti stílusú kátyúkkal, aranykupolás katedrálissal, hatalmas, gondozott, virágos parkokkal, csodálatos kilátással a tengerre. Mivel túl jó az idő, a tervezett programjainknak jó, ha a fele megvalósul, a többiben vagy a tengerparton szüttyögünk, vagy nézzük, hogy ugrálnak a gyerekeink a szálloda kertjében található medencébe. Medencés apartmant amúgy akkor érdemes venni, ha gyaníthatóan hideg lesz a víz: az első két napon valóban az is volt.

Amúgy a szállás fekvése vicces, mintha a Margitsziget szélén laknánk, egy sűrűn látogatott közparkban (ahol néha ingyenes koncerteket is ki lehet fogni), az aligkerítésen át benéznek a sétálók, a babakocsit tologatók, a futók és biciklisek, sokan járnak Várna Primorski parkjába sportolni. A nők gyönyörűek és meglepően elegánsak az EU legszegényebb országának mondott Bulgáriának eme sarkában: a frissen szült kismamák is divatlapba illő maxiruhákban parádéznak, jó frizurával és finom sminkkel, semmi délies-szlávos túlzás. A „balkáni állapotok” általában szemetet jelentenek: jelentem, a cseppet se balkáni fekvésű Birminghamben körülbelül tízszer annyi az utcai szemét, és jóval kevesebb a park meg a virág. Az mondjuk igaz, hogy a várnai katedrális körüli kő virágtartókban nincs növény, kóbor kutyák hűsölnek bennük. Mindegyikben egy, fülükön kék vagy zöld biléta, talán a városi tanács így ellenőrzi őket.

Aznap este a parkban sétálva a Kicsi kidől, a hajnali félnégyes kelés dacára se volt hajlandó délután aludni. Két turnusban indulunk tehát vacsorázni, a komplexumhoz tartozó kicsi kávézóféle központi tere egy játszótér, csúszdával, mászókával és Bob-the-builder rázatómasinával, a Kicsi két nap múlva már rutinosan kérdezi, apa, van egylevásod? Az idegen nyelven alig beszélő, egyetemistának tűnő kiszolgáló lányok nehezen értik meg, hogy enni szeretnénk, a másik asztalra mutogatunk, sopszka saláta a csodás sziréne sajttal, haza is hozunk belőle, meg sült krumpli valami fűszerrel, a legtöbb este ezt és itt vacsorázzuk, a tulaj a gyereket látva a  hátsó kertrészre mutat: zájecska! Nem értjük a szót, pedig a legtöbb szláv nyelvben ugyanazt jelenti, nu pagagyí, a kert hátsó részében kisebb-nagyobb ketrecekben van papagáj, csincsilla, pinty és épp tizenhárom darab apró nyuszi. Menjünk a zájecskákhoz vacsorázni, mondják a gyerekek már másnap, a mellettünk álló bolgár kisfiú pedig a mi nyelvünkön próbálja a szájára: nyuszi, nyuszi.

A parti strandokon a hullámtörő egyik oldalán csendes, a másikon hullámos a Fekete-tenger, ki mit szeret. Bérelhető napernyő, nyugágy, főleg akkor éri meg, ha egész nap ott vagy. De van banán, vízisí, luftballonos repülés, és vízibicikli is, utóbbit kivéve kevesen élnek velük, és a máshol megszokott lárma is elmarad, nem hangosak a bolgárok. A külföldiek  főleg oroszok, magyar szót nem hallani. Délelőtt a kisgyerekesek és a nagyobb gyerekekre vigyázó nagymamák jönnek, délután a későn kelő huszonévesek. Tengerparti étteremben, élőzenés klubban és hasonlóban nincs hiány Várnában: a belvárostól a mi parkunk külső széléig elérnek. Egyet próbálunk ki, a látvány csodás, az étel közepes, az antik olasz villát idéző épületben, ahol első és utolsó ebédünket esszük, viszont fantasztikus gasztronómiai élmény is vár.

Az árak valamivel a balatoni vagy pesti árak alatt, miután mindenki figyelmeztetett a lehúzós trükkökre, rácsodálkozunk hogy mindenhol kifogástalan gépi számla érkezik. Angol nyelvű étlap nincs mindenütt, na látod, csak jó valamire, hogy még mindig folyamatosan olvasom-olvassuk a cirill betűket. A fagyi olaszos, mint szinte mindenütt délen: már a látvány is ínycsiklandó, de van jégkrém is mindenféle. A partra a parkon át lehet lemenni, a kanyarban áll a bódé, ahol beszerezzük a napi sör-fagyi-és ásványvízadagot oda-vissza. A boltos tud kicsit angolul, a felesége Franciaországban, a gyerekei Németországban dolgoznak, ő hétvégére a Napospartra megy majd árusítani. Családosoknak egyébként Albenát ajánlja, jó áron, gyerekbarát környezet, és a szezon végén remek ajánlatokat lehet kifogni – „aztán szeptember után még a szél is megáll errefelé, nincs munka.”

Várnai tartózkodásunk során úgy találtam, Bulgária felnőtt a feladathoz, egyelőre remek ár-érték aránnyal, ha egy szóval fejezném ki a bolgár vendéglátást: természetes. Élik az életüket, közben kihozzák a friss sültet, salátát, a recepciós lány taxit rendel nekünk, majd visszamélyed a papírjaiba, láthatóan valamilyen egyetemi vizsgára készülhet. A forgalmas sétálóutcán van frissen facsart narancslé, „élő szobor”, apró szuveníreket, rózsaolajat áruló cigány asszony, apró babacipőket előttünk horgoló öreg néni, de meglepően kevés a koldus, vagy az erőszakosan tukmáló. A várnai állatkert látványosan szegény – mint gyerekkorom rácsos állatkertje a Persányi-korszak előtt, iszonyúan retró hintával, piszkos dróthálókkal, egyetlen szomorúan elfekvő oroszlánnal, ide ugyan nem jutott egyetlen fillér EU-támogatás sem, és a belépődíjul szedett egy-másfél levával (kb. 160-200 forint) se jutnak messzire. Mennyire más a magánkézben lévő delfin-show: megkérik az árát, cserébe viszont valódi attrakció dukál, csak a Kicsi sértődik meg, hogy a „focizó” delfin neki nem rúgott labdát.

Kimarad a múzeum. Kimarad a római fürdő romjai, a parkban álló hajóágyúk sora, csak a zuram látja őket, mikor kora reggel sétára indul, miközben a gyerekek alszanak még. A csodálatos katedrális zárva, mellette viszont csinos utcai tüntetésbe botlunk, a bolgárok már ott tartanak, hogy számos városban zászlókkal-transzparensekkel-jelszavakkal zavarnák el a saját politikai elitjüket. Egyébként békés a rendezvény, a rendőrök közönyös arccal asszisztálnak, a menetben jócskán visznek gyereket is, még az autósok se anyáznak, hogy várniuk kell.

A gyerekeink szerettek repülni, amíg nem tudatosodik, hogy itt rosszra is fordulhatnak a dolgok, addig lelkesen mutogatják a terepasztalt, mitől is félnének. Szél-és turbulenciamentesen utazunk oda-vissza, felhő is épp csak annyi, hogy megmutassuk, felülről látod másmilyen. Visszafelé alig vannak a gépen, akik odafelé utaztak, nyilván még nem mennek haza öt nap után, mint mi. A kifejezetten közvetlen és gyerekbarát légikisasszonyok haverkodnak a kölkökkel, akik a gyerekeknek tervezett „meglepetés-dobozból” (kis ceruzák, színező, édességek, ilyesmi) szedegetik a csipszet, viszonylag kevés kerül az ölükbe meg a padlóra. Nem, nem veszek felfújható repülőt meg parfümöt, fiam, nem kérem. Csak a bizonyítványodat, aztat a színjeleset, otthon. Ahol körülbelül három-négy fokkal van melegebb, és éjjelre sincs nagy víz meg szellő, ami hűtsön, van viszont por meg benzinszag. A kölykök napok múlva is üvöltve mutogatnak minden lila wizzes repülő láttán (Kőbányán lakunk, egy légifolyosó alatt, naponta számos gép húz el a kertünk felett, nem hangosak, megszoktuk, ez a szín pedig telitalálat, rögtön látni, kié a gép), anyaaaa, AZZAL mentünk mi is, mikó megyünk megint?

Csorgatom a kagylókat az ujjaim közt, merre járhatott apám és mikor, ha tényleg a Fekete-tenger partján gyűjtötte ezeket, hogy harminc-harmincöt évvel később gondoljak rá a cserépbe ültetett, lihegő pálmák és bólogató hársak közt Várnában, a születésnapomon.

Anyám épp annyi idős volt mint most én, mikor apám meghalt.

Vakmacska

A blogbejegyzést a Wizz Air támogatta.

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán. Tetszik?