15. hét
A baba szempontjából eseménytelen napokon vagyunk túl, legalább is kívülről én így érzem. Munka és a saját szemszögemből nézve viszont örülök, hogy eltelt, nagyjából a végkimerülés határán érzem magam.
Mintha egész héten rám járt volna a rúd, semmi nem úgy sikerült, ahogy akartam vagy terveztem. Kezdve a hét eleji kis mókával, mikor is elmentem irodaszert beszerezni. Persze már nem bíztam a véletlenre, részletes és hosszú listát vittem magammal, amit szépen össze is szedegettem a nagykerben. Végére maradtak a nagy doboz papírok, amit az ottani munkatársak készségesen hátracipeltek a nagy ajtóhoz, mert onnan könnyebb bepakolni az autóba. Apróságokat kifizettem, szépen összelogisztikázva bepakoltam a dobozokba, azt pedig az autóba, majd elgurultam a hátsó bejárathoz. 1000 fok, tűző nap reggel 8-kor, így leállítottam, nem ám felforr a víz. Jöttek is a srácok, bedobálták a dobozokat, kedves mosollyal megköszöntem, majd hussantam volna tovább, mikor is az autó nem indult.
Gyújtás rendben, „áram” van (bocsi, nem vagyok autószerelő), magnó szól, de a kulcsot hiába fordítom el, nem indul. Próbáltam 3-4 alkalommal, majd nagy szakértelemmel káromkodtam párat és felnyitottam a motorháztetőt. Telefonos diagnosztizálás után az önindító bedöglését állapították meg, ezzel nem megyek sehova. Újabb telefon keríteni egy szerelőt, aki sos megcsinálja, mivel a képlet nem egyszerű, másnap haza kellett indulnom, 250 km-es távot megtéve. Szerelő vár, akkor ez pipa. Telefon a munkatársaknak, van-e valakinek vontató kötele, jöjjenek a céges kocsival és húzzanak el odáig. Beültem a relatíve árnyékba fél üveg ásványvízzel és vártam. Meg is érkeztek, egy szem férfi kollégám vezetésével, az autó egy másik kollégáé volt, a vontatókötél pedig egy harmadiké. Mit ne mondjak büszke főnökként, igazi csapatmunka!
Odaértünk a szerelőhöz, aki mondta, ezzel ő nem tud mit kezdeni, de már keresett mást, beindítja nekem a kocsit, de le ne fulladjak útközben. Hurrá, még egy kör. Ott végre le tudtuk tenni az autót, vállalták is másnapra, persze az árát meg kellett fizetni, de hát valamit valamiért. Mikor végre beültünk a klimatizált cserekocsiba, rádöbbentem, hogy mennyire éhes vagyok. Az irodába visszaérve beültem a konyhába és nekiálltam enni. A kollégák meg utólagos elmondásuk alapján azon röhögtek, hogy egyre közelebb helyezkedtem a hűtőhöz, aminek a vége az lett, hogy valóban a nyitott hűtőajtó mellett falatoztam, hol ebből, hol abból. Amióta terhes vagyok, jellemzően bespájzolok mindenfélét, mert kiszámíthatatlan, hogy mikor mit ennék, így a kishűtő nagy részét az én szarjaim foglalják el, mintha csak otthon lennénk.
A terhesség e mellett egy másik markáns tüneteként a maradék kis memóriám is kezd eltűnni, néha tényleg elgondolkozom a szőke nős vicc létjogosultságán. (Mikor van egy szőke nőnek két agysejtje? - Ha terhes.) A hónapban ugyanis már elfelejtettem befizetni a telefonszámlámat, felszólítottak, hogy korlátozzák a hívásaimat. Mindezt megfejelve több embert sem hívtam vissza, aki keresett, hiába kezdtem el listázni, hogy kik voltak, a listát is elhagytam... Ééés, nagyjából egy reggel kivételével minden nap elfelejtettem, hogy lefőztem a kávét, igyam meg. Mire eszembe jutott, már rég kihűlt az edényben.
Mivel jövő héten nagy családi nyaralunk, egy csomó elintéznivalóm van még, a gyerekeket is összekészíteni, amennyire szükségük van rá, mivel külön indulunk, s út közben találkozunk csak. Az év egyik csúcspontja lesz, az biztos, nagyon ránk fér a kikapcsolódás, és a közös együttlét. Ugyanakkor kicsit tartok is tőle, mert hiába ez a jól bejáratott, minden évben ide jövünk helyünk, tavaly még Anyával jöttünk, s azok voltak az utolsó egészséges tudatban töltött napok, bár már nem volt az, csak a vizsgálati eredményeket nem ismertük még. Remélem ettől függetlenül, a lehetőségekhez mérten szuper élményekben lesz részünk.
absz
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
