Azt hiszem, meglehetősen átlagos a történet, de talán segít másoknak folyamatában látni a dolgokat. Azért írom le, mert tehetetlennek érzem magam, miközben látom, ahogy lassan, komótosan, fájdalmasan eltávolodunk egymástól és semmiféle tanult/olvasott eszköz nem segít.
Adott egy harmincas pár. Több mint ötévnyi kiegyensúlyozott kapcsolattal. Szóba kerül a házasság, a gyerek. Végül a gyerek lesz a fontosabb. Minden simán megy. Szép terhesség, csodás gyerek. (Kivéve, hogy rossz alvó kezdetektől, és ez így is marad.)
Bár elméletben mindketten nyitottak abban, hogy a háztartás és gyereknevelés nem női-férfi szerepekre bontandó, azért a tradíciók és megszokás többé-kevésbé hozza a megszokott sémát, kis áttörésekkel.
Minden rendben levőnek tűnik, de közben én (anya) mégis sokszor érzem, hogy megfulladok és üvölteni szeretnék. Az első komolyabb beszélgetésünk a gyerek négyhónapos korában volt. Mégpedig arról, hogy a párom nem igazán érdeklődik szexuálisan irántam. Ekkor még el-elhittem, hogy ez majd változni fog. Aztán nem változott. Voltak időszakok, amikor kicsit javulónak éreztem, de aztán mégsem. Csak, hogy számszerűsítsük: kb. havi egy szex...
Munkahelyi gondok? Igen vannak. Most, meg régebben és a jövőben is lesznek (neki is, nekem is). Ez nem lehet mindenre magyarázat.
Próbáltam sok mindent. Tematizálni, nem tematizálni, csak óvatosan kezdeményezni vagy máskor vadabbul. Eredmény szinte semmi. Tudtam, hogy lesznek nehézségek, ezért próbálok/próbáltam beszélgetni róla. Kérdezni, hogy mi az, amit szeretne(nem csak intim kérdésekben). Pl. Vágyom a romantikára, és ezt is elmondtam, de minimálisan érzem csak, hogy ő tenne ezért. Arra szokott hivatkozni, hogy kevés a kettesben töltött idő. Viszont a két és fél év alatt minden esetben én szerveztem, kezdeményeztem, hogy legyen valami program kettesben.
Egyre messzebb kerül az, ahogy élünk, attól, ahogy szeretnék élni egy párkapcsolatban. Érintések, ölelések, kommunikáció. Hiányzik, főleg az, hogy ennek természetességét érezzem a páromtól (bocs a szóért, mindenki írjon be helyette valamit, ami nem zavarja...)
Felfoghatatlan, hogy ő miért nem törődik azzal - legalábbis én nem látom-, hogy egy kapcsolattal foglalkozni kell, mindkét félnek, különben eltörik, eltűnik.
Próbálom élni az életem, nem állandóan ezen pörögni, de ha már nem is foglalkoznék vele, akkor félek, visszafordíthatatlan lenne. Úgy, érzem ő elvan ebben talán bármeddig. Mondja, hogy szeret és érzem is, de nem tudom, miként lehet ezen javítani.
Persze Bridget Jones is akkor jött rá, hogy a ruhák széthagyása a lakásban (vagy mi) nem súlyos vétség amikor a helyi lányok a „valós” bántalmazásaikat mesélték el a börtönben. Persze tudom, hogy van sokkal-sokkal nehezebb helyzet, de nyilván én a sajátomat szeretném jobbá tenni. Se nem megszokni se nem megszökni, hanem fejlődni, javítani. Na, de, hogy a fenébe?
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
