2007. decemberében szültem a debreceni Klinikán. Fogadott orvosom volt, egy fejes, akit nagyra tartott a nép. Magánrendelésre jártam hozzá, egyetlen egyszer kellett a 18. héten a genetikai UH-ra bemennem a klinikára, ahol nagyon kedvesek voltak, bár a gyerekemből semmit nem mutattak meg, alig 2 perc alatt lezavarták a medencevégű fekvést meg hogy minden oké, és valószínű, kislány.

A szülőszobára éjjel, 11 óra előtt érkeztünk meg. Külön feladat volt bejutni az épületbe, végül én csorgó magzatvízzel kerültem egy háztömbnyit, mert a mentőket kértük telefonos segítségnek, és ők mesélték el, hogy igen, tudják, hogy ezt senki nem tudja, és nincs is kiírva sehová, hogy kerülj marha, a másik oldalon tudsz bejutni, ha nincs éppen rendelés…

Bejutottunk. Egy kisfiú volt az ügyeletes orvos, reméltem, legalább személyi igazolványa már van, olyan kis kölök képe volt. Jól megturkált, hogy nem vagyok –e tök hülye, és nem is folyik a magzatvizem. De folyt. Aztán sok – sok papírral kellett megküzdenem, és feltettek egy CTG-t. Mivel még nem voltak fájásaim, ezért kicsit később kaptam beöntést. A borotválást otthon elvégeztem magamnak. Nem volt kellemetlen, mindenki normális volt, láttam, hogy értik a dolgukat. Viszont a szülőszoba modernizálására szemmel láthatóan eddig nem jutott pénz. Ezer éves falak, ezer éves csempék, hulló vakolat, dohszag. A zuhanyzást csak papucsban mertem megoldani. Alternatív szoba van, egy darab, de csak mutatóba, egy lánnyal beszéltem, aki ott vajúdott, de a higiéniája bőven hagy kívánnivalót állítólag. Nálam ez szóba sem került, bemehettem a vajúdóba, ahol cirka 20 méteren álltak sorban a lefüggönyözött, rohadt magas és kényelmetlen ágyak. Nem ecsetelném, hány vajúdást és szülést hallgattam végig.

Eltelt az éjszaka. Reggel megjött a dokim, és feltett valami tágító kapszulát. Nem segített, de fájt. Délután bekötötték az oxitocint. Semmi. Pár óra múlva a dokim elment a magánrendelésére, és ott hagyott valami ismeretlen fószerra, aki folyton tőlem kérdezte, mikor szülök meg… Este 7-kor már türelmetlen voltam. A dokik is. Megtriplázták az oxitocin adagomat. Onnantól az események összefolynak… rémlik, hogy nem tágultam akkor sem rendesen, rémlik, hogy jött az anesztes, hogy EDÁ-t köt, rémlik, hogy 1 órán át nem tudta bekötni… aztán hogy megérkezett a doki, rémlik, hogy kézzel tágította ki az utolsó centit, rémlik, hogy azt mondták, akkor másszak át a szülőszékbe… Mindenfélét húztak a lábamra, amit nem értettem. Tán le is kötöztek. A kitolás nem volt 3 perc sem. Gátmetszés volt, de csak pici. Nem tették a hasamra a gyereket, akivel 24 órán át vajúdtam. Nem én láttam őt először. A varrás minden tűszúrását éreztem, de már nem érdekelt. Egy pillanatra láthattam a lányomat, aztán elvitték melegedni. Engem kivittek az őrzőbe. Ott már hallucináltam a fáradtságtól, de nem tudtam aludni, mert a többi anyuka a babájával volt, és azok bömböltek.

Hajnali 5-kor lesétálhattam az osztályra. Baba – mamás szobában kaptunk helyet. Olyan 10 négyzetméteren három anyuka három babával – és még egy inkubátort is betoltak mellénk. Csak a 3. napon derült ki, hogy nem is sípolna félóránként, ha valaki öntött volna bele egy kis vizet valahová… A velem szemben fekvő anyuka szoptatási naplót vezetett – emlékszem, hogy irigyeltem érte, hogy még erre is van energiája. Folyamatosan csorgott a melleiből a tej. Babaviziten jött a rettegett főorvosnő, akinek meggyőződése volt, hogy a gyereknek az anyán kívül semmire nincs szüksége – és az anyának sem. Mint a kőkorban, csak mell és semmi más! A bimbóvédőt, a krémeket, a mellszívót rejtegetni kellett. Megérkezett, megvizsgálta a babákat, a szemben fekvő anyuka büszkén mutatta, hogy előző nap 21 – szer szoptatta meg a gyereket, mire a doktornő rávéste a zárójára: szoptatási nehézségek. Mert az nem elég. Egy gyerek mindig anya mellén akar lenni, nem igény szerint szoptatta a gyerekét! Nemsokára megtudtam, hogy ez a doktornő soha nem volt anya, nem szült gyereket. És már nem is fog, lévén vagy hatvan éves.

Ekkor döntöttem először úgy, hogy ezek nem normálisak, és előkaptam a mellszívómat. Hogy ezért történt – e, vagy csak azért, mert nem adtunk pénzt a csecsemősöknek, nem tudom, de nem akartak bennünket hazaengedni, hogy nem hízik a gyerek. Sírtam, kértem szépen, kértem csúnyán, de hajthatatlan volt az éppen ügyeletes doktornő. Akkor már ötödik napja nem aludtam, és a 24 órás vajúdás sem tett kipihentté. Elkeseredett voltam és nagyon tudtam, mit akarok. Hazamenni. Két órán át harcoltam a doktornővel. Inkább nem ecsetelem, milyen lekezelő volt. Elmondtam ezerszer, miért esett a gyerek súlya – mert nem kértem pótlást, ahogyan a nővér ajánlotta, hogy legyen több tejem. De annyi még nem volt, amennyi kellett volna, ezért a tegnapi méréshez képest tíz deka mínuszban voltunk. Tíz deka. A gyerek ordított, én ordítottam, a férjem úton volt értünk, apám mindenki leölésével fenyegetőzött, ha át kell jönnie – ő így vezeti le a stresszt.

Aztán egyszerre megvilágosodtam: nem fogadom el a véleményét, másik orvost kérek. A másik fiatal doktornő csendesen megnézte a gyerekemet, ránézett a fejemre, és aláírta a papírjainkat. Hála érte örökké… S mindez mire volt jó? Hogy itthon első dolgunk legyen december 23-án egy babamérlegért rohanni. Nehogy éhezzen a gyerek. Egy éves koráig írtam, mikor és mennyit eszik, és mikor kakil. Ez később kiválóan használható volt arra, hogy megállapítsuk, mikortól lett tejallergiás...

A zárójelentéseket elolvasva az én gyerekem elvileg tüdőgyulladással született. Nem tudtam róla, és nem is tartom valószínűnek. Antibiotikumot kapott 5 napig, mert elhúzódott a vajúdás – nekem ezt mondták. Megelőzésképpen kapja, nehogy agyhártyagyulladása legyen. Én is kaptam. Egy pillanatra láttam, és úgy kaptam őt vissza, hogy már a kezecskéjében volt a tű… Napközben semmit nem lehetett pihenni, mert szabad látogatás volt, 10 m2-en még a rokonok is… nem tudom, hogy képzelték. A babát mindig vinni kellett valahová, vagy ilyen vizsgálatra, vagy olyanra, pótlást nem adnak, csak ha vered az asztalt, és akkor már szar anya is lettél – mint én… Segíteni nem akar senki, mert az anyának egyedül kell boldogulnia.

Mentségemre, egyik mellem nem működött, mert elzáródott a tejvezeték, és ezzel ott akkor senki nem foglalkozott, pedig többször is jeleztem. Sem a doki, sem a csecsemős, sem a védőnő itthon, senki. Azóta a 2. műtétemen is túl vagyok, hogy ezt a kis bakit helyrehozzuk, amit a fizetett orvosom, a fejes, a király úgy elbagatellizált, hogy végül a mellembe került.

Mindezek mellett azt gondolom, hogy a szülőszoba szakmai része nagyon rendben van, a szülésznők mind normálisak, értik a dolgukat, toleránsak tudnak lenni. Én sajnos olyan orvost fogtam ki, aki szülésznek jó, nőgyógyásznak nem igazán… A csecsemős osztály részemről kritikán aluli.

Mindezek 2007-es tapasztalatok, de nem kívánom ismét igénybe venni a Klinika segítségét, ha ismét oda kerülök, hogy babáznék. Pár kilométerrel arrébb a Kenézy Kórház sokkal felkészültebb és igényesebb, minden tekintetben.

 

Anyabanya