Férjem egyik ügyfele amatőr festő, nemrég két olajfestménnyel ajándékozott meg bennünket. Bár a lakásban nem igazán van helyük, azt el kell ismernem, hogy tehetséges a hölgy, aki készítette őket. Az egyik kép egy virágcsendélet, a másik pedig egy bohóc arcképe. Szép, színes kép, de őszintén szólva eszembe sem jutna kitenni a nappalimba, hogy minden nap farkasszemet nézzünk.

A képen nem Pierrot, a tragikus „fehér” bohóc van, hanem a színes, vidám, tréfás Auguste. Nekem a bohócokról sajnos sosem a vidámság jutott eszembe. Valamiért már gyermekként is tartottam tőlük, pedig semmilyen horrorfilmet vagy Stephen King alkotást nem láttam, véletlenül sem. Olyan szánalmas volt számomra, hogy egy felnőtt férfi beöltözik és gúnyt űz magából. Az esetlen viccek is inkább untattak, mint nevettettek. Egyszer azt olvastam, hogy aki a bohóc tréfáján megsértődik, az magából csinál bolondot. Hát, nem tudom, ez igaz-e.

Gyermekkoromban gyakran jött nyáron a faluba cirkusz. Volt körhinta – amire akkor sosem ülhettem fel – óriáskerék, mini hullámvasút, céllövölde, nagy sátor, sok-sok állat. Teve, lovak, oroszlán, miegymás. Valamiért nekem minden előadáson ott kellett lennem, pedig a két egymás utáni napon ugyanazt adták, de akkor is. Mindig a nagyszüleim vittek, anyunak nem fűlött a foga hozzá. Nem szerette a cirkuszt, a bohócokat meg különösen nem. Egyszer azonban mégis eljött, talán más nem ért rá velem tartani. A kék fényes selyemblúzát vette fel, amit gyerekként annyira szerettem. Becsületére legyen mondva, egész jól tűrte az előadást egészen addig a pillanatig…

Az előadás közepe táján megjelent a porondon a bohóc. Olyan hagyományos, piros orral, hülye kalappal, hatalmas orrú cipőben és csokornyakkendőben. Egy jelenetet adott elő. Az volt a lényege, hogy megkereste a három legszebb nőt a sátorban, és adott nekik valami apró ajándékot. Mindig hosszasan nézte a nőt, akit kiválasztott. Meggörnyedt, lassan lépkedett az áldozat felé és különösen bamba képet vágott. Aztán mikor odaért, előrántotta a meglepetést a kabátja alól. Az első hölgy egy virágot, a második talán egy csokoládét kapott. Akkor következett a legszebb hölgy. Az anyám. A bohóc közeledett, és azt hiszem, anyám már akkor kifutott volna a világból. Valamit sziszegett a foga között az egyre közeledő mókamesternek, de már nem emlékszem, mit. És akkor a bohóc megállt, kiegyenesedett, visítva felnevetett és előrántott a kabátja alól egy cumisüveget. Aztán kacagva, cigánykerekezve körbeszáguldott a sátorban. Többet anyám nem vitt el cirkuszba, és hazafelé elmondta, hogy őt még így, soha, senki, sehol, és különben is…

Szóval lehet, hogy innét származnak a negatív érzéseim szegény bohócokkal szemben? Nemrég olvastam, hogy egy brit cirkusz ingyenes tanácsadással szolgál bohócfóbia ellen. Nekem nincs fóbiám, csak nem kedvelem őket. Ha fesztiválra megyünk, és a lufibohóc negédes hangon közelít, és már balra el. Nekem a bohóc olyan szomorú. olyan esetlen, olyan sikertelen, aki a saját hebehurgyaságából próbál előnyt kovácsolni. Pedig tisztelni kellene. Egyrészt, mert művész, másrészt, mert aki képes arra, hogy magát kigúnyolja, tiszteletet érdemelne.

Juditty