Harmadik rész – Nem kell ennyi diplomás?
A Széll Kálmán-terv már belengette, a felsőoktatásból komoly összegeket vonnának ki néhány év alatt. Most megmutatjuk, hogyan képzelte el ezt egy, az origo birtokába került tervezet, illetve mi történhet azokkal, akik az új rendszerből kiszorulnának.
A következő hír a felsőoktatásnak szánt pofon – (LINK: http://www.origo.hu/itthon/20110504-a-felsooktatas-atalakitasarol-szolo-kormanyzati-terv.html), miszerint a jelenlegi 29 állami egyetem és főiskola helyett csak tizenhatot működtetne tovább a kormány egy, az átdolgozott felsőoktatási koncepcióhoz készült, az [origo] birtokába került dokumentum szerint. Az egyetemi-főiskolai struktúra átalakítása az állítás szerint a Széll Kálmán-terv miatt szükséges: három év alatt összesen 88 milliárd forintot vonnának ki a felsőoktatásból.
Bár megfelelő mértékű ésszerűsítéssel az [origo] által megkérdezett rektorok is egyetértettek, az államilag támogatott képzésekre felvehetők keretszámának csökkentését aggályosnak nevezték. Az egyeztetés résztvevői szerint a beszélgetésen az hangzott el, hogy a keretszámok az idei csaknem 54-ről jövőre 40 ezerre, 2014-ig pedig 30 ezerre csökkennének. „Ez a várható differenciálás ellenére is kihatással lenne a műszaki és természettudományos képzésben tanulók létszámára is, ami évek óta mindig a munkaerőpiacilag kívánatos szint alatt marad, a szakemberhiány egyes területeken pedig már az ágazat működését veszélyezteti” – mondta az [origo]-nak egy nagy vidéki egyetem vezetője.
Szó se róla, ha az egyetemi gólya korosztályba lépők létszáma már csak a demográfia miatt is csökken, az normális lépés, ha ehhez igazítjuk a felvehetők számát, nem lehet a 18 évesek 70 meg 80 százalékát színvonalas meg ingyenes felsőoktatásban részesíteni, de ezek a számok rendesen túllépnek az ilyen természetes kiigazításon. A Bologna-folyamat eredeti értelme épp az volt, hogy bizonyos szintig elismerte a modern felsőoktatás tömegtermelés jellegét, tehát hogy sima középiskolai érettségivel is leginkább méretes zakóra lehet számítani a munkaerőpiacon, szakképzetlenekre meg végképp nincs szükség, tehát szükséges sokakat felsőfokon képezni, a legjobbja meg kapja meg azt, amit régen ugye egyetemi elitképzésnek neveztek, ez volna a Master fokozat, meg ami még fölötte van. Ha bolognai rendszerben, de csak a régi „elitképzés” évjáratainak megfelelő (pl. korai nyolcvanas évek) mennyiségű diákot képzünk, az a legrosszabb esetben azt jelenti, hogy kevesen fognak továbbtanulni, de ők se fogják a töredékét sem megkapni annak, amit valaha egyetemi tudásnak neveztek ebben az országban.
Márta és Márton története, avagy biztos, hogy csak a legjobb felsőoktatási intézmények maradjanak?
Márta és Márton testvérek, egy viharsarki, városnak csúfolt nagy faluból, ahol ránézésre kb. 40 vagy annál is több százalékos a munkanélküliség. Szüleik középfokú végzettséggel vergődnek, vállalkozó-iparos apjuk hajnaltól napnyugtáig gyűri a munkát, szabadnapja nagyjából semmi. Nem a munkát rühelli, hanem a rengeteg adminisztrációt és változó előírásokat, ami kényszervállalkozói létét végig jellemzi. Anyjuk közepes gimnáziumi érettségivel nem kellett a rendszerváltás előtti felsőoktatásnak, hiába szeretett volna óvónő lenni. Képesítés nélküli dajkaként hamar belátta, ez csak éhenhaláshoz elegendő, a kilencvenes évek bankalapítási lázában banki ügyintézői állást kapott, hogy az első racionalizálási hullám fiókbezárásai során ő is repüljön, valamennyi kollégájával együtt. Most egy helyi kisvállalkozónál adminisztrál, ha tönkre nem megy az is. Hát persze, hogy a gyerekeiket inkább diplomásnak szánták, ha el is kerülnek ezzel otthonról.
A nagy iparváros egyik kitörési pontja volt az egyetem kibővítése, így került megújult bölcsészkarukra Márta, aki szorgalmas volt ugyan, bár semmi különös tehetséget nem árult el. Vállalható szinten lediplomázott, most a nagy iparváros egyik nemzetközi szolgáltató központjánál dolgozik ügyfélszolgálatosként, bejelentett munkája van, képzést kap a multitól, aki az olcsó, friss diplomás munkaerő és a támogatások miatt települt épp abba a városba. Rossz belegondolni, mi lehetett volna Mártából, ha csak leérettségizik, majd otthon marad.
A természettudományos képzést most kezdő öccsét, Mártont se vették volna fel a nyolcvanas évek elején egyik elitegyetemre sem, de most szintén vállalható vizsgaeredményekkel koptatja ugyanannak az iparvárosi egyetemnek a padjait. Fiatal diplomásként nem muszáj atomfizikusnak lennie, lehet belőle beosztott mérnök, kereskedhet műszaki cikkekkel, tovább képezheti magát a talán lendületet kapó autóiparban, miegymás. A műszaki diploma nélkül otthon valószínűleg vagy a munkanélküliek, vagy a feketén-szürkén fusizók táborába sodródik, esetleg valami kétkezi szakmát kitanulva az apja nyomdokain küzd reggeltől estig az átláthatatlan előírásokkal meg a kuncsaftok szezonális megrendeléseivel, esetleg fizetésképtelenségével. Mert vállalkozási, pénzügyi ismeretek és érdeklődés híján, tőke és tartalék nélkül rengeteg tisztes iparosnak induló vállalkozó reked meg a máról-holnapra-élek szinten, avuló tudással.
Ha nem felsőoktatás, akkor mi lesz az osztályrészük?
A „büfé-ruhatárnak” csúfolt szakok és intézmények tömeges megszüntetése után a sehová fel nem vett Márták és Mártonok többsége a felnőttképzésben aligha talál majd kitörési pontot, mivel ezt már régóta bekebelezte a piac, az ócsó-semmirejó és a többszázezres költségű tanfolyamok közül fájóan hiányoznak a megfizethető ÉS piacképes ismereteket adók. Akinek tehát drága tanfolyamra nem lesz pénze vagy képzésbe szívesen beruházó munkahelye, az hoppon marad. Ez már nem a kilencvenes évek, amikor a frissen betelepült cégek vagy vadonatúj szakmák ingyen kínáltak a náluk dolgozni akaróknak képzést, amikor a nagy tanácsadó cégek milliárdokat öltek a friss közgazdászok nemzetközi kontrolling-képzésébe, vagy a vadonatúj elektronikus újságszerkesztést a lap költségén lehetett megtanulni. Ma sokan vannak, akik látszólag középiskolai érettségivel boldogulnak, ha ifjúkorukban első-második munkahelyük valamilyen speciális ismereteket adott nekik a fizetés mellé. Ma lehet menni gyakornoknak, ingyen (lehetőleg folyamatban lévő diplomával) vagy be lehet fizetni a cég által szervezett tanfolyamra, aminek a végén a delikvens munkát kap. Vagy nem.
A felnőttképzés másik csapdája: ma Magyarország a második abban az OECD-rangsorban, ahol azt nézik, hol a leghosszabb a munkaidő, már annak, aki dolgozik. Pofon az élethosszig tartó tanulás eszméjének: aki dolgozik, ideje nincs rá http://www.fn.hu/allas/20110506/allasteremtes_5_mitosza/, aki meg nem, annak pénze.
Tandíj? Hitelből?
Visszaszivárog a tandíj ötlete is, egyrészt a fizetős szakok díjainak emelésének formájában (fizessék meg a teljes költséget, mondja a javaslat), másrészt az államilag finanszírozott férőhelyek számának drasztikus csökkentése mentén. Majd felvesznek rá hitelt, így a közgazdászok egy részének tábora, kissé elfelejtkezve arról, hogy az ifjak szülei alkotják a devizahitelekbe bukottak legnagyobb tömegét, azt hiszem, egy életre elment a kedvük attól is, hogy kölcsönkérjék a szomszéd turmixgépét, hátha abból is kettőt kell majd visszaadni. A komolyabb elemzők pedig a munkahelyek gyors bővülésével éppen úgy nem számolnak rövid távon, mint ahogy a reálbérek gyors emelkedésével sem, kérdés, ezután ki mer felvenni komolyabb, hosszú lejáratú hitelt Magyarországon. Bármire.
Na majd a szakképzés!
Ne áltassuk magunkat, a jó középfokú szakképzéshez is sok pénz kell (több, mint jó néhány divatos bölcsész szakra a most lesajnált vidéki egyetemeken), ha nincs pénz erre, arra sem biztos, hogy lesz. A cégek pedig nem Mikulás bácsik: az ingyen munkaerőt esetleg lesz, aki szívesen fogadja, de aki egyelőre létszámstopban, létszámleépítésben gondolkodik, az aligha fog ezreket taníttatni pár éven belül. Nem is szólva arról, hogy meg kéne nézni, hány cég sikeres a termelő szektorban – a high-tech szolgáltató iparágak köszönik szépen, nem kérnek sem betanított, sem középfokú munkaerőt (a takarító nénit már most is kölcsönzik meg számlára fizetik), a lakossági szolgáltatások piacának nagy része hiénák kezében van, akik a vevőt és a szakit is kiszipolyozzák (kedves politikusok, hívtak ki mostanában gyorsszolgálatot? Beszélgessenek el kicsit a kiküldött fiatal szerelőkkel…), az állami szektor szerencsétlen közkatonáit kívülről nézve épp a döntéshozók tapossák évek óta (ehhez mérten hatalmas a lojalitás is, gondolom), és nyilván pár oldalnyi szakszöveg elolvasása után minden érdekeltnek eszébe jutott, hogy négy év alatt az oktatásba befektetett pénz és munka az istennek se fog megtérülni. Ilyen értelemben tehát nem egy sikerágazat, gyors és látványos eredmények aligha várhatóak a következő választásig. Nyilván ezért is döntenek szívesebben a forráskivonás mellett.
Erről a részkérdésről Radó Péter oktatáskutató is értekezik az Oktpolcafén. (Link: http://oktpolcafe.hu/oktatasrol-es-elhelyezkedesi-eselyekrol-valasz-a-miniszterelnok-kerdesere-3843485 ), de nagyon melegen ajánlom Setényi János írását (http://oktpolcafe.hu/megeri-e-tovabbtanulni-5543460) is, a különösen színvonalas hozzászólásokkal együtt.
Viszont az régi tény, hogy aki szelet vet, vihart arat, a kölykök pedig kamatostul fizetik majd vissza egyszer, amit most oda nem figyelésben, erőforrás-megvonásban, nemtörődömségben és cinizmusban tőlünk kapnak. Bár a menekülési útvonalat az okosabbja általában kidolgozza időben, felhívom az összes döntéshozó figyelmét arra, hogy harminc év múlva a mai picikre lesz szorulva, akár abban is, hogy eléri-e idejében a vécét, vagy megigyon egy pohár vizet. Gondoljon arra, nagy a felelőssége abban, milyen arc fog feléje fordulni majd.
Vakmacska
