39. hét

Körülbelül egy hónappal ezelőtt egy családi összejövetelen fogadásokat kötöttünk, hogy mikor fog megérkezni Hanna. Hét fogadás, hét különböző időpont, melyből három már elbukott. Apukám túl korai dátumot választott (február 4.), az egyébként kiírthoz képest (február 26.). Az én tippem sem nyert (február 12.) és az öcsémé sem jött be (február 13.).

Most biztos sokatokban felmerül a kérdés, hogy miért csináltuk mindezt, hogy miért is sürgetjük a dolgot, vagy valami ehhez hasonló. Semmit sem sürgetünk, inkább türelmetlenül várunk, egy kis játékkal megspékelve. Senki nem ül a „napján” a telefon mellett, hogy na, vajon ma nyerek-e vagy sem, de a „fogadott” napon, pláne, ha az a tied, néha-néha oda-oda nézel a telefonodra, hogy hátha megcsörren egy jó hírrel. Meg hát tök jó lenne azt mondani a többieknek, hogy na, én megmondtam. Mindenesetre a hétvégénk egy picit zűrössé sikeredett, de ami a legjobb, hogy így utólag azt mondhatom, a főpróba megvolt, most már készen állunk az éles bevetésre.

Péntek, február 10: D-nek időnként lehetősége van, hogy a reggeleket velem töltse. Így nagy sebbel-lobbal keltem ki az ágyból, hogy amíg megfürdik, elkészítsem a reggelit. Imádom ezeket a reggeleket. Együtt eszünk, meg beszélgetünk, és így nem úgy kezdődik egy nap, mintha valaki erőszakkal kiszakította volna mellőled a másikat, a meleg ágyból, hanem szépen lassan, hogy mind a két fél hozzászokjon a takaró feletti rideg, borongós, télies világhoz elkezdődik a nap. Könnyebben indított munkába a másikat, és maradsz egyedül a lakásban egész nap. Ritka az ilyen reggel, de ez a péntek pont így kezdődött, míg csak fel nem álltam, és ki nem mentem a vécére, hogy pisiljek. De helyette a már régen látott menstruáció első napjaira emlékeztető barnás-vöröses váladékot észleltem mindenhol. Szépen belerondított ez a látvány a reggelembe, de nem estem pánikba.

Bevallom, eleinte nem is igazán fogtam fel, hogy mi történik, mert még kissé kótyagos voltam. Dolgom végeztével kislattyogtam a konyha felé a fürdőbe, de azért odaszóltam D-nek, hogy nincs semmi baj, de ha befejezte a reggelit, és én kijöttem a zuhany alól, akkor készüljön, mert megyünk a kórházba, ugyanis ez és ez történt, lehetséges, hogy ma szülünk. Igyekeztem a lehető legnyugodtabban elmondani az instrukciókat, mire D felállt, és berohant a szobába, felkapta a farmerját, és vagy tíz kilométert sétált fel-alá a lakásban miközben nyugodtan zuhanyoztam, és ő meg kérdésekkel bombázott. „Hívjam az orvost, mikor hívjam a taxit, a táskákat már kivittem, hívjam az orvost?” Furcsa, de mikor kijöttem csak a teste mutatott pánikolós hangulatot, a szeme csillogott. Arra kértem, hogy nyugodjon meg, nincs semmi baj, én magam nem tudom, hogy mi ez, csak sejtem, de most felhívom az orvost, és megbeszélem vele, mi legyen, lehet be sem kell menni, mert így fürdés után semmi jelét nem látom annak, hogy itt bármi is elkezdődött volna”.

Na, ekkor jöttem rá, s most már tanácsként mondhatom, hogy senki ne szóljon az apukának, semmilyen „menjünk be a kórházba”-dologról, amíg nem 100 százalékosan biztos, hogy itt az idő. Az orvosom közölte, hogy benne vagyunk a terminusban, nyugodjak meg, ne induljak sehova, valószínűleg a nyákcsap távozott, de mivel se magzatvíz-elfolyás, se fájások, se semmi, így inkább továbbra is csak maradjak a melegben. De ha ez nekem nem elég megnyugtató, menjek be. De mivel holnap délelőtt ügyeletes a kórházban, látogassam meg mindenképpen, ha addig nem történik semmi, akkor is. Nekem elég megnyugtató volt, és még D is hamar visszatért a reggelihez, majd onnan az irodába ment, ahonnan én, aki annyira, de annyira nyugodtnak tűntem reggel, délutánra annyira izgatottá váltam, és annyira hasfájóssá, hogy haza is hívtam. Félóra múlva már otthon is volt, hozott szőlőcukrot, meg vizet, a kórházi csomag két utolsó darabját, és vártunk. Mire? Nem tudom, de tényleg. Időközben elaludtam, D próbált dolgozni, amiből az lett, hogy sorra mondta le az aznapra tervezett találkozóit. Este torokfájásra, hányingerre, fejfájásra ébredtem, és úgy éreztem magam, mint akit agyonütöttek, jártányi erőm nem volt.

Szombat, február 11: Reggel, reggeli, csendes rutinmozdulatok, mint teakészítés, fogmosás, fürdés, felöltözés, és más egyebek, csak egy kissé lassabb tempóban. Felhívtam a doktorom, hogy akkor mikor is van bent a kórházban, mikorra menjünk be. Mondta, hogy amint készen vagyunk a reggeli teendőinkkel, máris mehetünk, bent van, dolgozik, ügyeletes. Ez azért megnyugtatott, mert arra gondoltam, hogy ha tényleg bármi történne a hétvégén, tudom, nem kell sehonnan sem elrángatni, helyben és kéznél lesz. Mire beértünk a kórházba, valahogy ismét elhagyott az erőm. A doktor megvizsgált, elmondta, hogy a kislányunk nagyon jól van, és esze ágában sincs a tökéletesen zárt méhszájon át még megszületni, ellenben kövessem a 310-es szobába, mert adna egy koktélt, amivel az influenza szemmel látható kezdeményezéseinek, miszerint levesz a lábamról, elejét vesszük. Így két és félórás infúziós kúrára ítéltettem, mely idő alatt D elment a piacra, hogy a tyúkhúsleves hozzávalóit megvegye.

Vasárnap, február 12: Aludtam. Tulajdonképpen átaludtam a saját fogadási tippemet, melyet éjfélre el is veszítettem. Sebaj, de legalább elmúlt a fejfájás, a torokfájás, és jó erőben érzem magam.

Szép hetet!

Ildikó (yzzma)