Lerágott csont mostanában, mondhatjuk, de én akkor is beszélni fogok róla. Sok cikk jelent meg a témában, a felét bólogatva olvasom, hümmögve, és van, amit kinyíló bicskával a zsebemben. Szexuális zaklatás, nemi erőszak, abúzus, pedofília. Majdnem mindegyikkel találkoztam személyesen, mire ilyen szép nagy felnőtt lettem, és sajnos a legőszintébben hiszem, hogy én a nagy magyar átlag vagyok csupán. Méghogy minden ötödik nő!

A klaviatúrára azért vetettem rá magam, mert a plázában rácsaptak a fenekemre a mozgólépcsőn. Nemrég történt, azt hittem, leülepedik bennem a dolog, de nem. Nem vagyok mai csirke (40 év, 4 gyerek), de úgy látszik, egy átlagosnál ünnepibb alkalomra való felöltözés (Édesanyámat vittük a szülinapján mozizni és kávézóba), egy farmer alá betolt óriás seggemelős csodabugyi, gyerekmentes, laza felnőtt mozgólépcsőzés kellett csak. Vagy ez is mindegy, lehettem volna földigszoknyás hippi is, kinyúlt pulcsiban. Ki tudja. Szóval épp a nővéremék után eredtem némi gyógyszertáras kitérő után, egyedül, amikor valaki rácsapott a hátsómra. Egy tizedmásodpercre lefagytam. Hogy mondják? Újra kellett bootolni. És akkor megfordultam.

Két 15 év körüli kis plázapatkány ált mögöttem, minden ezirányú előítéletem megtestesítői. Az egyik elszelelt azonnal. Aki mögöttem állt, megtorpant. És énbelőlem előjött az állat. Úgy kiosztottam a fiút, úgy kiabáltam vele, ahogy soha azelőtt. Büszke lehetek arra, hogy képes voltam szembeszállni egy 15-16 éves kölyökkel, egy tömött bevásárlóközpontban... Már oldalgott volna tovább, amikor még azt üvöltöttem neki, hogy takarodjon innen, és azt többször is, hogy soha, de SOHA ne merjen ilyesmit csinálni egyetlen nővel sem, soha nővel így ne bánjon, érti?!? Felbugyogott bennem minden nő minden sérelme, amit az elmúlt hónapok cikkeiből olvastam, és csak ontottam, öntöttem a kölyökre. Elsurrant kínjában (?) rötyögve, szerintem sokkolta őt, amikor megfordultam, és látta, hogy az anyjánál is idősebb lehetek, és hogy kinyitom a szám. Odasietett a másik fiúhoz, és sutyorogva nevetgéltek, lám, ennyire nagyon hatásos volt a mondandóm a számukra. De legalább volt mondandóm! Végre! Ez a kis közjáték ugyanis rádöbbentett arra, hogy mennyire tehetetlen voltam én is évtizedekig.

És mennyi minden történt pedig. Hétköznapi dolognak számított mutogatós bácsival találkozni iskolába menet, reszkető lábú öregemberrel a buszmegállóban, aki közelebb baktatott, majd odasúgta, hogy de kinyalnálak. Láttam tökmeztelen, farkát verő férfit az erdőben, buszon előttem (máshoz) simuló szerencsétlent. Nyúltak vigyorgó fejjel a mellemhez a metróból kifelé menet, a lábam közé a strand medencéjében. A szentendrei héven majdnem teljes vonalon zaklatott, jött utánam egy fiatalabb hajléktalan, és az emberek csak nézték, ahogy „udvarol”, magyaráz, többször hangosan kikértem magamnak, hogy hagyjon békén, háromszor ültem arrébb, de csak jött utánam, majd sikertelenségét látva leszállni készült, de a végén még hirtelen odahajolt, és lesmárolt volna, ha nem kapom el a fejem. Folyt a szememből a könny a megalázottságtól, és az emberek csak bámultak.

És egyszer nagyon közel kerültem ahhoz, hogy megerőszakoljanak. Egy nyári estén, nem is későn, és lakott környéken utánam eredt egy fickó hazafelé menet, és leütött... volna. A tarkómon talált el valami kemény tárggyal, de nem sikerült neki, így csak letepert, és nekikezdett a dolognak, de annyira sikítottam, hogy elmenekült. Szűz voltam még, duplán szép lett volna.

De ennél is durvább volt talán, amikor gyerekként hazautaztunk a nővéremmel a megyei kisvárosból, ahol feltett a vonatra a nagypapám, azzal a biztos tudattal, hogy amíg 50 kilométerrel arrébb levesznek a vonatról a szüleim, nem eshet bántódásunk. Még meg is bízta a szemben ülő férfit, hogy figyeljen ránk. 10-12 évesek lehettünk, a 80-as évek közepén. És a férfi figyelt. Kedves volt, szóval tartott minket. Pár megállón át azt bizonygatta, hogy milyen aranyos kislányok vagyunk, és neki pont két ugyanilyen szép kislánya van otthon, akikkel játszhatnánk, csak szálljunk le vele, istenbizony nagyon jó lesz, ugye vele megyünk? Hát nem, mondtuk, nem megyünk. De nem voltunk nagyon megijedve. Csak fura volt. Harminc év után is beleborzongok az emlékbe, a „mi lett volna, ha” gondolatába.

A 80-as, 90-es években (és nyilván korábban) olyan nagyon sok minden megtörténhetett az ember gyerekével, amiről nem is sejtette, hogy ez nem mindennapos bosszúság kategória, vagy épp nem szégyellni és elhallgatni, és mielőbb elfelejteni való szörnyűség. Nem beszéltünk róla. Vagy beszéltünk, de csak így utólag, sztori szintjén, velem is megesett, veled is, ez van. Szemtől szemben nem mertem kinyitni a szám, nem tiltakoztam, csak néztem magam elé megszégyenülten, én itt sem vagyok fejjel, vagy elsírtam magam, vagy dühöngtem, de csak magamban. Nem voltak hozzá szavaim, sem bátorságom, hogy tiltakozzak, hogy a jogaim hangoztassam (ugyan...) az egy komoly esetet kivéve, amikor valóban az életösztön tört elő belőlem a velőtrázó, környéket felverő üvöltéssel.

Pedig anyukám sem ezzel, sem mással kapcsolatban nem mondott soha semmi olyat, hogy tűrni kell lányom, nő vagy, és a nőknek ez a sorsa. Tanított ő mindenre, amire kell: ne álljunk szóba idegennel (és akit a nagypapánk megszólított, sőt felkért a vigyázásunkra?) ne menjünk oda kérdezősködő idegen autójához, figyeljünk, óvatosak legyünk, fussunk, kiabáljunk. És el is mesélhettünk volna neki bármit nyugodtan, de nem tettük mégsem. Csak úgy néha, hogy ja, ez és ez történt egyszer, nemrég, régen, akármikor, képzeld... Édes istenem, mit érezhetett, amikor elmondtuk jóval az eset után, hogy a pedofil bácsi milyen nagyon szeretett volna minket hazavinni, és milyen fura volt az egész.

Leírom azt is, amit sokan, sokfelé, mert igenis számít: ha a mainál jobb nő voltam is egykor, nem voltam soha kihívó, túlzottan szexi, különösen vonzó, vagy akármi. Csak egy tizen- huszonéves lány, átlagos félénkséggel, szomorúan átlagos verbális és önrendelkezési korlátokkal.

De ez a múlt, és a jelenben nem én vagyok az érdekes. Hanem az, hogy van négy gyerekem, hárman szép kislányok, és egy picike, szőke, törékeny fiú. Mit taníthatok nekik? Hogy ne álljanak szóba idegennel, se autónál, sem vonaton? Hogy fussanak, kiabáljanak, ha kell? Alapok. Hogy nem normális dolog az, ha valaki az akaratuk ellenére hozzájuk ér, mindenképp beszélgetni akar, kapcsolatot teremteni, nyomulni, udvarolni, simogatni, tapogatni? Bármi mód zaklatni IRL és virtuálisan. Merjék kinyitni a szájukat! Merjenek szólni nekem, de merjenek ott helyben is, ismerjék a jogaikat, a lehetőségeiket, és merjék kinyilvánítani az akaratukat! Okosak legyenek, használják az eszüket! Biztos ugyanezeket mondta el nekem is az anyukám... Istenem, én többre megyek majd? Magabiztosabb, öntudatosabb gyerekeket nevelek vajon? Ezt a legutóbbi esetet úgy meséltem el itthon, hogy ők is hallják, azzal együtt, hogy mennyire vérmes voltam, és ezt kívánom tőlük is!

Nem teszem őket vonatra egyedül, az iskolába kísérettel mennek, sokkal zárkózottabbak vagyunk, de a világhálón keresztül mégis a lakásban az egész világ. Mindenre tudunk figyelni, vigyázni így?

Most még mesélnek. Ártatlan, de őket bántó dolgokat mondanak el, én meg próbálok támogató lenni, figyelni, résen lenni. Annyira figyelek, hogy néha már engem is bánt. A kedves szomszéd bácsi biztos nem pedofil? A szupertehetséges és udvarias ötödikes fiú, akinek a társaságát szívesen veszem, és szívesen látom a lányaim körül, titokban nem agresszív pszichopata a kortársak között? Nem vehetek mindent észre helyettük. Ők viszont vegyék észre, ha van mit, és tegyenek ellene! Csak meg kell tanítanom a módját. Hű, de könnyű.

Visszatérve a sztorimhoz, a plázapatkányhoz: nem várok én senkitől másfajta öltözködést, még ha ez bántja is az ízlésemet. Azt sem várom, hogy plázázás helyett szépirodalmi beszédet gyakorolva, vagy verseket olvasgatva sétálgasson inkább egy ligetben, hisz szép ruhájú versolvasók között is lehetnek eltorzult lelkűek. Csak azt várom, hogy tisztes ember legyen: soha ne forduljon meg a fejében, hogy más emberek testéhez, lelkéhez joga van hozzáérni a saját hatalmi vagy szexuális igényei miatt. Vagy akár heccből, vagy akár a kétes tudás miatt, miszerint ezt igenis így szeretik a nők, és csak álszeméremből tiltakoznak, sápítozó kis hülyék. Ne termeljen ki a társadalom ilyen alakokat, könyörgöm!

Van még egy rettentő szánalmas része is a dolognak, leírom, mert a kórkép része, és úgysem látjátok, mennyire vörös a fejem közben. Szóval bizony egy pillanatra később megmosolyogtatott, hogy „méltónak” találtattam arra, hogy az én fenekemre csapjanak rá. Mégiscsak maradt még bennem valami vonzó, gondoltam abban az elborult másodpercben. Úristen, annyira nevetséges! Annyira nevetséges, és annyira megmutatja, milyen rettenetes mechanizmusa is van ennek az egész abúzus dolognak. Amikor még épp nem szexuális erőszakról van szó, csak kéretlen érintésekről, nyomulásról, és esetleg a nem is ördög rondaságú az illető, sőt, akár helyes, akkor a szemérmes, és semmit nem tudó kislányok akár dicséretnek is veszik, ami velük történik. Hogyaszongya: oké, kellemetlen, hogy nem én kértem, hogy nyúljon a szoknyám alá, vagy szórakoztasson a röhögő fiútársaság előtt disznó viccekkel, de mégis velem teszi, nem a Julival, és nem is a szőke Timivel. Velem. Hisz már az oviban is azt mondták, ha egy fiú megvert egy lányt, hogy szerelmes. Hát most engem zaklat ez a helyes fiú. Tetszem neki... De jó!

Hát nem jó. Nem vicces, nem kedves, nem dicséret, nem bók. Lehet akár olyan ártatlan közjáték, mint ami velem történt, kis semmiség, semmi bajom nem esett, csak épp erőszakolós durva szörnyűséget sikerült álmodni utána éjjel, könnyű kis feldolgozásképpen. Ennyi idősen, és ennyi tapasztalattal sem vagyok felvértezve az eset romboló hatása ellen. Mi lesz, ha a gyerekemmel történik meg ez?

Lilacsiga

További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?