Ez egy tizenkét éves történet. Tizenkét éve morzsolgatom. Az idő elég furán bánt az emlékeimmel, egyes dolgok valahogy elúsztak, homályosak lettek, mások, néha teljesen érthetetlen apróságok, élesen és magabiztosan rajzolódnak ki. Március tizenötödikére voltam kiírva, de aznap nem történt semmi, bármennyire feszülten is füleltem befelé.
Arra például nagyon aprólékosan emlékszem, hogy március huszadikán, az éppen felújítás alatt lévő Sándor Palotában voltunk, egy kiállítást megnézni, az volt a címe: Giccs és kultusz az 50-es, 60-as években. Nem sokkal az után, hogy végre hazaértünk, beállított az apósom. Úgy este kilencig maradt. Mikor végre elment, bekapcsoltuk a tévét. Azt hiszem, valami rosszat ettem – mondtam a férjemnek tíz körül, és kimentem vécére. Aztán, alig telt el negyed óra, újra. Végül ki se tudtam jönni, a hasmenés hullámai egyre sűrűbben jöttek. Te, meg kéne mérnünk, hány percenként van hasmenésed! – mondta Z. Megmértük. Úgy nyolcpercenként, szabályosan. Ez nem hasmenés! Szülök! Végre!
De arra, ha megölnek se emlékszem, hogy mivel töltöttük az időt éjjel egyig. Fogalmam sincs. Csak arra emlékszem, hogy elmúlt már egy óra, mikor autóba ültünk, hogy bemenjünk a kórházba. Irtó fura volt, sosem jártam még éjjel kórházban. Nappal mindig nagy nyüzsgés volt, de akkor kimondottan kihaltnak, és egy kicsit félelmetesnek éreztem. Egy vizsgálóba kísértek, ahol egy alacsony kis székre ültem le, az ajtó mellett. Olyan volt, mint egy sámli, csak kifli alakú, el nem tudtam képzelni, hogy ez mit keres itt. Kis várakozás után nyílt az ajtó, és belépett egy magas, nagydarab orvos. Lebámult rám, és azt kérdezte: mi a panasza? Hát erre meg mit mondjak? Hogy fáj a hasam? Végül azt mondtam, hogy szerintem szülök. Hát ezt meg miből gondolja? Na, pattanjon fel oda a vizsgálószékre – humorizált, de azért segített feltápászkodni. Megvizsgált, és megállapította, hogy tényleg. Nem emlékszem, megmondta-e hány ujjnyi a méhszáj, csak kérte, hogy adjam meg az orvosom nevét, értesítik. Doktor ezésez – mondtam. Főorvos – javított ki.
Az ügyeletes szülésznő, egy magas, kicsit Ursula hangulatú nő, elküldte a férjemet átöltözni, és felajánlotta az IKEA szobát, hogy, ha akarok, mehetek oda. Hú, nagyon örültem, titokban rettenetesen szurkoltam, hogy oda kerülhessek. Ahogy kiléptünk a folyosóra, láttam, hogy jön az orvosom. Virgoncan lépdelt, olyan volt, mint egy derűs manó. Már zöld cuccban jött, és arra is emlékszem, milyen megnyugtatónak éreztem az egész jelenetet. Bementünk tehát a híres-neves IKEA szobába. Mikor a kórházba értünk, csökkent a fájások intenzitása, meg is ijedtem, hogy hazaküldenek. Aztán a szülőszobán lassan kezdtek újra erősödni. Sőt, egy görcs után kicsit ijedten gondoltam is, hogy ez rosszabb, mint amire számítottam. Körbevergődtem az egész alternatív hóbelevancot a bordásfaltól a sarokkádig. Egyik rémesebb volt, mint a másik. Arról a kis sámliszerűségről kiderült, hogy az a szülőszék. Döbbenet.
Végül sok kísérlet után sikerült egy testhelyzetet találnom, amiben végre megnyugodtam. Térdeltem, pocaktól fölfelé az ágyra roskadva. A szülésznő látta, hogy egy párnát tettem a térdem alá, azt mondta, nem lehet, mert piszkos lesz. A férjem a pulóverét tette a térdem alá. Addigra már nagyon erősek voltak a görcsök, és irtó rövidnek tűntek a szünetek. Fogalmam sincs, mit csinált a férjem, teljesen magamba fordultam. A görcs okozta fájdalom szó szerint megtöltötte a testemet, megbénította az agyamat. Egy lélegző fájdalom voltam. Egyszer csak nyílt az ajtó, az orvosom lépett be. Most megvizsgálom, LL. Feküdjön az ágyra. Nagyon nehezemre esett kimozdulni abból a testhelyzetből, amelyben viszonylag elviselhető volt a vajúdás. A szülésznő és a férjem segítettek.
Nekem még nőgyógyász soha nem okozott fájdalmat. Most se gondoltam, hogy ez rosszabb lehet, mint bármilyen nőgyógyászati vizsgálat. Arra emlékszem, hogy sikoltani szerettem volna, de nem jött ki hang a torkomon. Az érzés olyan volt, mintha a vajúdás áramló fájdalma mellett kést szúrtak volna belém. Amikor befejezte, félig sírva kérdeztem, hogy mi volt ez. Az orvosom lakonikusan csak annyit mondott, hogy meg kell vizsgáljon görcs közben, hogy tudja, hol tart a tágulás. És az ilyen. Kiment. Sírtam. Az ügyben teljes homály van a fejemben, hogy hányszor ismétlődött meg ez a jelenet. Talán háromszor. Arra a rémületre viszont pontosan emlékszem, ami elöntött, mikor az orvosomat belépni láttam. Nem csak a fájdalom volt az elviselhetetlenséggel határos, hanem az is, hogy önként részt vettem benne. A félelemtől reszketve minden alkalommal feltápászkodtam a térdelő helyzetből, és, bár belül a hang ordított, hogy ne tedd! – én mégis szétnyitottam a combomat.
Két vizsgálat között úgy éreztem, jól mennek a dolgok. A görcsök elementárisak voltak, mégis, szinte vártam a következőt, és amikor jött, együtt hullámoztam vele. Úgy emlékszem, hogy a görcsökből tudtam: rendben mennek a dolgok. Csak ezek a vizsgálatok ne lettek volna. Talán a harmadik alkalommal az orvosom közölte, hogy szerinte lassan haladunk, ezért most burkot fog repeszteni. Csörömpölést hallottam, rettegtem, hideg fémet éreztem. Majd egy jókora placcsanás, mintha egy vödör vizet öntöttek volna ki. Rettenetesen megkönnyebbültem, hogy a burokrepesztés nem volt extra fájdalom. Álló helyzetbe tornáztam magam az ágyról, hogy visszatérdeljek. Ebben a pillanatban jött a következő görcs, ami gyakorlatilag a földre sújtott. Minden addiginál erősebb, és meredekebb volt.
A következő görcsök íve tovább emelkedett. Térdeltem az ágy mellett, ringattam magam. Nem tudom, mennyi idő telt el így, de egyszer csak jött egy görcs, ami más volt, mint a többi. Székelési ingert szoktak írni és mondani, de nekem egyáltalán nem olyan érzés volt. Más volt. A következő ilyennél szóltam a férjemnek, hogy szerintem tolófájásaim vannak, szóljon valakinek. Alig bírtam beszélni. Zsibbadtnak éreztem a számat. Elment, majd a szülésznővel és az orvossal jött vissza. Megint megvizsgált. Már meg se próbáltam visszafojtani a sírást. Az orvosom azt mondta, most menjek át a szülőszobába. Nem értettem. De hát a doktor úr azt mondta, úgy szülök, ahogy akarok! A doktor úrnak fontos, hogy lássa, mi történik. Maga sem szeretné, ha nem látná, ugye? – válaszolt az orvosom helyett a szülésznő. Úgy éreztem, sarokba szorítottak.
Elindultunk. Egy örökkévalóságnak tűnt, míg a szülőszobához értünk. Magas ágy volt a helyiségben, két lépcsőt kellett hozzá megmászni. Én erre képtelen vagyok – sírtam el magam megint Z-re nézve. Ugyan, ne vicceljen, mindenki képes rá – mondta a szülésznő. Igaza volt. Képes voltam rá. Ahogy megpróbáltam lefeküdni, éreztem, hogy a hátamon fekve nem kapok rendesen levegőt. Hát, megpróbálhatjuk feljebb támasztani – mondta a szülésznő. Nem volt nagy változás, de legalább kaptam levegőt. A tolófájások viszont elmúltak. Zavarban voltam, mert hiába mondogatták, hogy szóljak, ha nyomnom kell, nem kellett. Csak a megszokott görcs hullámokat éreztem.
Időközben műszakváltás volt a szülésznőknél. Az új szülésznő hibátlanul sminkelt arcot, és nett kis madeira fodorral díszített köpenyt viselt. A kontyát egy fekete bársony masnira applikált necc fogta össze. Felismertem a parfümjét: L’aire du temps. Utáltam. Pedig kedves és türelmes volt. Azt mondta, hogy forduljak az oldalamra, és minden fájás után a másikra. Ezt is utáltam. Semmit nem szerettem volna, csak visszatérdelni az ágy mellé. Már nem emlékszem, mennyi idő után, de újra éreztem azt a más fájdalmat, a késztetést, hogy nyomjak. Arra se emlékszem, hogy mikor jött be az orvos, vagy, hogy megvizsgált-e. Csak arra emlékszem, hogy rettenetesen megkönnyebbültem, mikor azt mondta, hogy nyomhatok, és hogy ebből fél óra múlva baba lesz. Felnéztem az órára, hat óra múlt. Elsőre nem sikerült, közben hallottam, hogy a szülésznő azt mondja, csináljam úgy, mintha kakálnék. Ok. Jött a következő. Vettem egy mély levegőt, leszegtem a fejem, becsuktam a szemem, és minden erőmmel belefeszültem a fájdalomba. Furcsa volt, mert jobban is fájt, meg mégis valahogy kevésbé. Csak nyomtam, nyomtam, hallottam, hogy azt mondják, vegyek levegőt, de nem tudtam, csak nyomni.
Nagyon ügyes, a nehezén túl van, a baba feje átjött a csontos medencén – erre szó szerint emlékszem. Nemsokára jött a következő görcs. Most valamiért nem sikerült nyomnom, pedig az orvos, meg a szülésznő kórusban bíztatott. Nem baj – mondták –, majd a következőre, szóljak, ha jön. De nem volt következő. Nagyon figyeltem, de semmi. Csak az iszonyatos feszítő fájdalom, de semmi nyomás inger. Nem tudom mennyi idő telt el, de kezdtem megijedni. Nem jön, nem érzem – mondtam. Nem baj, várunk, jön az. De nem jött. Láttam, hogy a szülésznő és az orvosom aggodalmas arccal sutyorognak. Nagyon fájtam. Az orvosom azt mondta, hoznak egy NST-t, hogy lássák mi a helyzet. És aztán mi lesz? Várunk. Az NST sem mutatott görcsöt, viszont hallottam a babám szívhangját, ez jó. De kezdek nagyon elfáradni és kétségbeesni. Nagyon-nagyon fáj. Nem hullámokban, hanem folyamatosan.
Nézem az órát: hét. Fél nyolc. Érdekes módon nem emlékszem, mitől döntött úgy az orvos, hogy megpróbálja kitolni belőlem a babát. Csak arra, hogy megpróbálta. Rettenetes volt. Az egész testem megfeszült, szó szerint éreztem, hogy megpróbálok ellen tartani a nyomásnak. Mintha birkóznánk. Van egy olyan emlékem is, hogy a szemem sarkából láttam: a szülésznő rázza a fejét. Teltek a percek. Vergődtem, kezdtem pánikba esni, az önbizalmam már rég elhagyott. Megint egy hiányzó emlékkocka, majd: úgy döntöttek oxitocinnal próbálják a görcsöt kicsikarni belőlem. Fém csörömpölt fémen, valaki leengedte az ágy fejét. Éreztem, hogy megszúrnak, és ezzel egy időben azt, hogy nem tudok rendesen lélegezni. Nem kapok levegő – lihegtem a férjemnek. Hallottam, hogy szól az orvosnak, aztán kiabálás – vákuummal fogjuk kisegíteni a babát – mondta valaki, mert hirtelen rengeteg ember lett körülöttem.
Nagyon-nagyon meg voltam rémülve, és nem kaptam rendesen levegőt. Kérem, hadd üljek fel, így nem kapok levegőt! De valaki visszanyomott. Szúrást fog érezni, aztán kivesszük a babát – fogalmam sincs, ki beszélt hozzám. Csak feküdtem, levegőért kapkodtam, és kapaszkodtam a férjem kezébe. Utóbb úgy fogalmazott: olyan voltál, mint egy csapdába esett állat. Úgy is éreztem magam. Arra nem emlékszem, hogy fizikailag mit éreztem a vákuumos beavatkozásból. Csak egy zuttyanásra, meg, hogy hirtelen megszűnt az iszonyú fájdalom, meg, hogy behuppan a hasam. Ismét nyüzsgés, csak most a baba körül. Nem sír! Z., nem sír a babánk, nem sír, miért nem sír – zokogtam a férjemnek. Valamelyik orvos hangját hallottam: nyugodjon meg, minden rendben, nem minden baba sír fel, ez nem szükségszerű. Kérem, adják ide, adják ide a kisfiam! Odaadták. A lepény még bent, a köldökzsinór még összekötött minket. Tiszta trutyi volt, a feje búbján egy kb. hat centiméter átmérőjű csúcsos pukli. De gyönyörű volt. Nyitva volt a szeme. Megcsodáltam az ujjacskáit. A fülét. Egyszerűen tökéletes volt.
Nem emlékszem a lepényi szakra. Csak arra, hogy utána azt mondták, kitisztítják a méhem. Az kellemetlen volt, bár nem fájt. A varrás sem, csak nagyon sokáig tartott. Utána két órát feküdtem még ott. Szóltak, hogy itt van az anyukám, ha én is szeretném, bejöhet. Aztán hármasban csodáltuk a babát.
Két nap múlva bejött az orvosom a szobámba. Nézze – mondta – ne élje meg csalódásként. Ezt úgy hívják, hogy fájásgyengeség. Előfordul időnként. Addig eszembe se jutott az a szó, hogy csalódás. Őszintén szólva, nagyon büszke voltam magamra. De az orvos bogarat tett a fülembe. Talán mégis én rontottam el. Talán nem figyeltem eléggé. Talán ostobán viselkedtem. Talán hisztis voltam. Kitartóbbnak kellett volna lennem. Erősebbnek. Mittudomén. Az önbizalmam maradéka is elpárolgott. De ez már egy másik történet.
Lapis Lazuli
