Olvastam egy cikket a múltkor arról, hogy milyen gáz, hogy a gyerekek az oviban és az iskolában készített karácsonyi ajándékokkal árasztják el a lakást. Ez a téma úgy hiszem több szülőt is érint, és úgy érzem, nem elég csak kommentben reagálni, éppen ezért szeretnék a Bezzeganyán keresztül egy nyílt levelet fogalmazni a témáról.
Sok szülőnek valóban problémát jelenthet az a sok furcsa ajándék, amit a gyerekek az óvodából, iskolából hazacipelnek, mert ha nem tudják hol elhelyezni, mert kicsi a lakás vagy bármi egyéb okból, akkor az valóban gond lehet. A cikkszerző firtatja a minőséget, valamint azt, hogy ezek újrahasznosított anyagokból készült ajándékok, és ezek szerinte nem valók lakásdísznek, igényes karácsonyfára pedig főleg nem.
A szerző szerint a legtöbb ilyen ajándékokat nem is a gyerekek csinálják, hanem az ügyes kezű tanárnő vagy óvónő, aki
„minek fáradozik ezzel, mivel úgyis kukába kerülnek a tárgyak így is, úgy is.”
A szerző felveti, hogy minek együtt alkotni a gyermekünkkel, amikor ahelyett hasznosan, pénzt keresve a munkában tölthetné ezeket az órákat. A cikkszerző úgy ír a kézművesek szülőkről, mintha vegzálnák az ügyetlen anyukákat, mert nem képesek örülni a DIY mozgalomnak az óvodákban és az iskolákban.
DIY = Do It Yourself, azaz csináld magad
Felháborodtam ezen a cikken, elsősorban érzelmi, másodsorban pedagógiai okokból. Érzelmi okokból azért, mert megszólalt a bennem élő gyermek, aki az óvodában és iskolában örömmel alkotott. Nem azért örültem az alkotásnak, mert ezt az óvónők vagy már pedagógusok rám erőltették volna, hanem azért, mert már ilyen kisgyermek korban is átéreztem azt az érzést, amit sokan mások is éreznek alkotás közben, ez a magyar pszichológus Csíkszentmihályi Mihály által flownak nevezett élmény. A flow a boldogság egy lehetséges útját kínálja, örömet okoz, és valódi olyan örömet, amit nem lehet mással helyettesíteni. A flow élmény jelentősen javítja az életminőséget. Az amatőr alkotásnak ez is a célja, ezért is használják pszichológusok is terápiás jelleggel. Az óvodai és iskolai alkotásban nem az a cél, hogy a piaci értelembe vett minőségi terméket állítsanak elő a gyermekek – nonszensz ez az elvárás –, hanem, hogy ezt az élményt megtapasztalják, hogy kikapcsolódjanak, jól érezzék magukat. Manapság is sok gyerek érezhet így szerintem, lehet, hogy a cikkíró szülő gyermeke is. Az alkotása ennek az élménynek a fizikai formája, amit ő örömmel ajándékoz másoknak.
Az óvodában és iskolában pedagógiai céllal is foglalkoznak kézművességgel. A gyermekek kreativitása és finommotoros mozgását fejlesztik így, ami a későbbiekben nagyon is jól jöhet, majd az életben, akár fiúknál is, például kiváló műszerész, villanyszerelő, mérnök is válhat belőle a későbbiekben. Ha ezek a kézműves foglalkozások nem lennének, sok gyermek lehet, hogy nem is találkozna ezekkel az alkotási formákkal.
A DIY technikák elsajátítja fejleszti a kreatív gondolkodást. A kreatív gondolkodás pedig nem csak arra vonatkozik, hogy a gyermek jó kézműves lehet a jövőben, hanem azt is eredményezheti, hogy világlátása többszempontú, nyílt és kiterjedt lesz.
Mostanában szintén kulcsszó az újrahasznosítás, és nem véletlenül. Egy, mert így teszünk a környezetünkért, mert kevesebb lesz a szemét. A gyermekeket az újrahasznosítás arra ösztönzi, hogy a későbbiekben ne feltétlenül válasszák, vegyék meg a drága késztermékeket, ha az nem szükséges – amelyeket sokszor szinte rabszolgamunkával állíttatnak elő a Távol-Keleten – ha nem maguk készítsenek el kisebb tárgyakat, eszközöket, és ezt a tudást később gyermekeiknek is átadják majd.
Cáfolnám azt a gondolatmenetet is, miszerint a legtöbb ilyen tárgyat a pedagógus állítaná elő. Ez már csak időhiányban sem lehetséges, más részről egy jó pedagógusnak nem a késztermék az érdeke, hanem, hogy a gyermeket be tudja vonni az alkotási folyamatba, és a gyermek alkosson, bármilyen is legyen a végeredmény. Nem a végeredmény minősége a cél, hanem az, hogy megtanuljon dolgozni, és jól érezze magát. A szülő és szerintem sok szülő ezért örül ezeknek az ajándékoknak, mert ezt a munkát látja bennük. Buta hozzáállásnak tartom, hogy valaki a gyermeke elé elérhetetlen célokat tűz kézműveskedés terén. Példának:
„Móricka, de béna vagy ezzel a papírcsillaggal, inkább hoztál volna nekem egy bolti kínai, glicerines hógömböt, mert az jól mutat a karácsonyfán.” ???
Gyermekként éreztem az alkotás örömét, jól éreztem magam munka közben, ez az érzés a mai napig bennem él és alapjában határozza meg a munkához alkotáshoz való kellemes érzést, a munka örömét. Azt hiszem, ha azt, amit az óvodából, iskolából hazahoztam a kukában láttam volna, mai napig traumaként emlékeznék vissza rá és összeszorulna a szívem, éppen ezért nem tartom okos döntésnek azt, hogyha a szülő vállaltan elutasítja gyermeke alkotásait, szemétnek bélyegezve azokat. Van olyan ismerősöm, akinek a szülei így tettek a gyermekük kézműves munkáival, a gyermeket kétbalkezesnek bélyegezve – pedig felnőttként sem volt az! – nem ösztönözték gyermekkorában, emiatt pedig súlyos személyiségzavarok alakultak ki nála, amelyekkel még harmincéves korában is küzd.
Nem azt ajánlom, hogy a szülő színlelje az örömet olyankor, ha nem tetszik egy-egy óvodai, iskolai ajándék, hanem nézzen rá erre a kis ajándékra, és gondoljon abba bele, hogy az a folyamat, amely által azt a gyermeke létrehozta, igenis lényeges volt a gyermeke életében, az a folyamat jó volt, és a gyermeke örömet is átélhetett. Ennek örülni tud az a szülő is, aki túlságosan is forma- és dizájnigényes.
Az ilyen ajándékok pedig egy ideig kint lehetnek a polcon, bekerülhetnek a gyermek szobájába, később dobozokba a padlásra vagy bárhova, de akár ott is maradhatnak a polcokon. Ha a három óvodai és három-négy iskolai évet számolunk, amíg ez az alkotási időszak tart, ez az ajándékmennyiség nem akkora nagy probléma egy normál magyar háztartásban, hogy ekkora kifakadást jelentsen egy szülő részéről (csak akkor, ha a szülőnek valamilyen kézművességgel kapcsolatos szorongása, frusztrációja áll a háttérben).
Valóban, a családok nem egyformák, nem egyforma kézügyességgel rendelkeznek a szülők és gyermekek, de abban jó esetben egyformák vagyunk, hogy gyermekünk fejlődését fontosnak tartjuk. Erőltetett öröm nincs. Ha örülünk a gyermek örömének, örülünk, nem pedig egy társadalmi elvárásnak teszünk eleget. A gyermekkel eltöltött idő nem társadalmi elvárás, ne tegyük a családunkban azzá, mert csak kárt okozunk vele.
Személyes emlék: nekem még felnőttként ma is sokat jelent érzelmileg az, amikor minden karácsony előtt megtalálom azokat a ma már széteső fagolyó fejű, karton papírangyalkákat, amiket ötévesen anyukámmal készítettem el. Sokkal többre becsülöm őket utólag, mint a drága kiharcolt Barbie babákat, amelyek valóban a kukában végezték (pedig minőségi termékek voltak!).
Ezek a papírangyalkák időkapszulaként őrzik a gyermekkor azon pillanatát, amelyet soha nem fogok elfelejteni. Ez az időintervallum ünnep volt a lelkemben. Egyszerűen örültem annak, hogy valamit együtt csinálok, együtt alkotok azzal a személlyel, akit szeretek. Nem azért örültem, mert jól nézett volna ki, amit csinálunk, nem azért, mert anyukámmal társadalmi elvárásoknak akartunk megfelelni, vagy mert jöttek volna a DIY-anyák a Meskáról, hogy harapófogóval kényszerítsenek a barkácsolás fontosságára, hanem azért, mert anyukámmal voltam és együtt alkottunk.
Kívánok minden szülő és gyermek életébe ilyen pillanatokat. Ha pedig iskola, óvodástársakkal vagy pedagógussal élnek át hasonló élményt, azt se vegyük el tőlük azzal, hogy az ilyen ajándékokat kukába dobjuk, főleg, ha nem kérdezzük meg gyermekünktől, hogy mennyit dolgozott azzal az ajándékkal, mit is jelentett számára az alkotás.
Emese
További terhességgel, szüléssel és gyermekneveléssel kapcsolatos tartalmakat olvashatsz a Bezzeganya Facebook oldalán.
Tetszik?
